Táncművészeti panoptikum | Versek | Vicces költemények


Táncművészeti Panoptikum kötet -- 1970-es évek

Mottó:

"Miközben én, mint egy barom izzadok e munkán,
Rád gondolok Isadora, Isadora Duncan"

(Heltai Jenő)

Előszó

Akikről én verset írtam,
Mind jó barátom nekem.
Tollhegyemre tűzni őket,
Nem is tudom, hogy merem.
De nem lehet kimaradni
Egy ilyen jó buliból,
Mert az bizony olyan volna,
Mint ha az a híres bolha,
Kiesne a puliból.

Orosz Adél

Mindegy, hogyha tél vagy, dél van, akkor nincs baj, ha Adél van,
Mert az ő két erős lába, és a szíve, meg a vágya,
Hogy táncoljon, mindent legyőz, sok táncosnőt mind megelőz
Feje búbján, serceg a gőz.

Mindegy az, ha tél, vagy nyár van, Lolobrigidán is ránc van,
Nyilatkozta hajdanában, TV-nek egy műsorában,
Kapott érte egy kosárral szidalmazó levelet,
Három évre csinált néki kályha nélkül meleget.
És a férje gyereket.

Ne keressed a rímt itt, most idézem Karinthyt:
"Még él a méla Béla"

(Orosz Adél férje Kovács Béla klarinét művész)

Róna Viktor

Forgó állócsillag! Nők bálványa,
Te sziklakemény
Ín-Kin

Nylon gatyába bugyolált eleven elem,
Ki mindig tudja, hogy mi fő,
Fő az értelem.

Üstökös pálya! Már tíz éve húsz éves,
és mindig elől.
Angliába utazik, ha Nurejev kidől.

Interjú az angliai vendégszereplés után
Az MTI tudósítójával:


Fölráztam az angolokat, skótokat a tömegsírból,
Csapatostul tódultak fel, hogy lássanak ők Yorkshirebol,
A Királynő homlokomról letörlé a harmatot,
Ezenközben elvesztett egy féltucatnyi gyarmatot.
De nem érdekes Ő mondta... megérte.

Havas Ferenc

Komplikált agy, kétkedő elme, táncoló csodabogár.
Szerepek mélyére lökve, lába sokszor gipszbe kötve
De mindig talpra áll!

Jó voltam ma, szól szerényen és elpirul sebtiben.
Lihegve vár, hogy szólunk-e már, de nem szólal meg
Senki sem.

Szeme villan kancsalítón, majd vidáman énekel,
Táncolni és megnősülni, mondom srácok
Tudni kell!

Lakatos Gabriella

Hát nem az a mestersége, ami a nevében áll,
Az elmúló nemzedéknek ő volt a nő ideál.
A táncosnő, gyorsan pergő egy-kettőre kedvelt lett ő.

Egy országnak volt kedvence, ámulat, amit kivált,
Nem szeretett gyakorolni, és a sorból így kiállt.
A szerencse gyorsan pergő, így lett aztán kegyvesztett ő.

Kérték sokan, kezdje újra, de ez nem konveniált,
Búnak adta okos fejét, és jó nagyokat piál,
Mert az ember csak esendő, így lett belőle mesternő.

Fülöp Viktor
(Petőfi után szabadon)

Befordultam a terembe,
Pipa gyúlt ki a fejembe,
Mert rám szólt, s én odébb álltam,
"Sztereotip fluktuáltam."

A pipám javában égett,
Értelemszerű e végett,
Nékem is akadt egy tippem,
Kapd be a sztereotipem.

Ha e tippem durva kissé,
Van még rá vagy százhúsz klisé.
Felnőtt fejjel nem akarom,
Hogy még hosszabb legyen karom.

Vagy, hogy csengjen ki a fejem,
Ne tán férfi legyen nejem,
Magamtól is odébb állok,
"Sztereotip fluktuálok."

Kun Zsuzsa

Apja Kun volt, Ő meg magyar,
Mosolya tán ezért fanyar.
Két szép szemének pillája
Repdes, mint a pille szárnya.

Oh Júlia, oh Te Janna!
Szálljon feléd a hozsanna - Zsuzsanna -
Nem lesz még egy olyan Giselle
Kitől a nézőtér bevizel.

Sikereit sorba mondom:
Moszkva, Párizs, no meg London
Tán a kedvét el nem rontom
Ha a többit már nem mondom.

Sipeki Levente

Vonásai lágyak, mint az ökörnyálak úgy úszik a lelke
Borongva, merengve.
Őszi ködök árnyán, mint egy antik bálvány
Az orra beverve.
Mozdulata ívén és az arca mímén olykor
Elmerengek.
Tehetséges vagány, művészete talány,
amit tán megfejtek.

Kékesi Mária

Az éteri Kékesi oly lebegő,
Állítom, hogy körülötte,
Nem fortyog a levegő.
Karja cingár, lába hosszú,
Grande jetéi oly nagyok,
Ijedtükben elharapják
Nyelvüket az angyalok.
Lágy tündéri szerepekben megnyerő,
De civilben olyan száraz,
Mint a deszka tekenő.
Mind ezen túl azt mondhatom,
Ne törődjön semmivel,
Számtalanszor megmutatta,
Hogy e szakmát tudni kell.

Forgács József

Madárcsontú, fürgelábú
csodagyerek, koravén.
Ilyen volt már gyermekkorban,
s most a harminc elején.
Évek teltek, évek múltak,
s percek jönnek szüntelen
Boldogtalan, mert nem táncol
herceget, s ez helytelen.

Fürgelábú jó fabábú
nem elégíti ki őt
Hagyjátok, hát hagy táncoljon
Kékesivel pas de deux-ot,
Mert hercegnek születni kell
és ő annak született,
Bár azt mondják, akkor tájban
nem vállaltak küretet.

Pártay Lilla

Resztli volt a lelkem, magyarul maradék,
Azt hiszem, nem is kell ehhez több adalék.
Lábán sem állt sokszor, csak inkább a kezén,
Szorgalmával túljárt sok tehetség eszén.
Elsők közt húzza ma Thália szekerét,
Nem illeti más őt, csak dicséret ezért.
Leüti e szekér sokszor a lábárul,
Ilyenkor riadtan a lábára bámul.

Achilles-gyulladás, lábficam a bére,
Amiért felült ő a tánc szekerére.
Cink csizma, gipsz csizma, paraffin kezelés,
Mondhatjuk büszkén rá: Hazai nevelés!

Csak citromot eszik évente több tonnát,
Nem is ereszt ezért korai szalonnát.
Lötyög rajta trikó, tütü, bugyi, nadrág.
És,-hogy bírja a munkát?
De bírja, az anyját!

Nagy Zoltán

Nagy Zozó. A cocó, billeg, mint a hintaló.
Mind a két szép lába görbe, karikázik körbe-körbe.
Mandarin és a Mór, mindég eléri a kór,
Nem érte be egy náthával,
Hátba szúrták egy dárdával.

Csarnói Kató

Csuda jó, csupa Ó, ez a Csarnói Kató.
Ó a szeme, Ó a szája, csak egy nem Ó
S ez a lába!
Ó ha még, Ó ha tán, táncolna ma délután,
Csuda jó, ragyogó, ez a Csarnói Kató!

Keveházi Gábor

Új fiú a Keveházi és hogy táncol a szarházi
Lába fürge, foga ép, forog, mint a zenegép.
De, ha bedöglik a piköp, és az igazgatód leköp,
Ne búsulj soká te dőre, köpj te is nagyot a kőre.
Köpj a lába elé nagyot, bolond lennél, hogy ha hagyod.
Feleséged biztos ágál, de a Suszter maradjon a kaptafánál.

Gaál Éva
Téboly Trézsi Balladája (Arany János után szabadon)

Téboly Trézsi a vízcsapban
Színes trikolórját mossa,
Színes leplét, józan eszét
A habos víz elkapdossa.
-Ó, művészet atyja, ne hagyj el...

Kolleganők összefutnak,
Kérdik: Trézsi, mire készülsz?
"Csillagom kezd felragyogni..."
Szemedbe néz, s beleszédülsz.
-Ó, művészet atyja, ne hagyj el...

Előre izzasztott paróka
Fodrász által preparálva
Hogyha egyszer táncolni kezd,
Nem marad ott senki állva.
-Ó, művészet atyja, ne hagyj el...

"Egy szerepre készülni kell,
Nem lehetek olyan merész,
Mint akiket esz a penész,
Amiért én lettem a Teréz!"
-Ó, művészet atyja, ne hagyj el...

Holdvilágos éjjelenként
Még a háztetőn is készül,
A kikészült szomszédok mind
Drukkolnak: tán ma leszédül!
-Ó, művészet atyja, ne hagyj el...

És ez így megy évről-évre,
Télen-nyáron szünet nélkül,
Hogyha Párizs lángjai megy,
Már a fejünk is elkékül.
-Ó, művészet atyja, ne hagyj el...

Dózsa 1514 $ hetente

Keresztes csatába indult el a Dózsa
Lobogója ég szín, benne svéd kereszt
Lőrinc pap a társa, fennhangon kiáltja,
Áruló mindenki, aki nem ereszt.

Szép fejét felvetve ült a magas lóra,
Egy ló ereje volt, s százzal érkezett.
Volvo volt, hol nem volt, volt köztetek egy is,
Aki mostanában ilyet tehetett?

A Svéd királyi gárda meghátrált előtte,
Nem tehettek másként, inuk remegett.
Arany lemezekkel borított zekéje
A csillogó fényben, szinte nevetett.

Kissé meghatódva, elfogadta tőlünk
A feléje nyújtott jó Svéd koronát,
Bár homlokán ránc volt, örömében táncolt,
Vágtatott szilajon a Rónán át.

Mint a népmesékben, így lett hősöm szépen
Egyszerű magyarból koronás király,
Csak bütyke növekszik, s borogatva fekszik,
Mert a kettős munkát épp, hogy bírja már.

Népemért megteszek mindent, és serényen
Gyűjtöm a koronát, mosolygok szerényen
Hogyha megöregszem, s elfárad a lábam,
Hálából remélem, eltart majd az Állam.

O.V. Lepesinszkája

Mint a szélvész jött és száguld,
Térdünk lötyög, inunk tágult,
Tíz éve már ő a miénk,
Ezért olyan mély a pliénk.
Végleg miénk lett az Olga,
Nékik megmaradt a Volga.
Olga, Olga Maty Radnaja!
Soha meg nem áll a szája.
˝Izvinyitye, pazsalujszta,
Piros fiú, mért vagy lusta?
Ez a kislány csibész, csaló,
Mert úgy spiccel, mint a faló."
Nékünk most már Ő a kovász,
Ajkunkról így száll a fohász:
Ó, ha minden energia,
Ami őbelőle árad,
Hasznosítva dúlna bennünk
S táncra teremtene vágyat!
Csak azt kérjük, hogy a kínzást
Egy időre hagyd már abba!
Áldott legyen a Te neved
Drága Olga Vasziljevna.
Galambocska, Fecske, Nyuszi, Puszi!

Éhn Éva
Balett mesternő

Éhn két szeme szikrát hánya, szikrát hánya
Én vagyok a Tony Lander legjobb magyar tanítványa,
Ványa-ványa.
Én vagyok Éhn, Éhn az Éva, én meg Ádám
szólok néha, de a lábam még nem béna,
Béna-béna.
Az lesz az is, várj sorodra, nem akadtál még horogra.
Oly gyakorlatot kreálok, hogy a szádat is eltátod.
Látod-látod.
Mert a térdnek szeme is van, nem csak keze, nem csak lába,
Hogyha néked füled lenne, hallanád, hogy sok hang szól
A zongorába-rába-rába.
Nem csak Tony Lander van itt, itt van Bejart, na meg Gades,
A jól bezárt epolement-ből lesz a korpusz delikatesz
Gajdes-Gajdes.

Seregi László

Sereg isten homlokáról fellebbent egy piciny felhő
Felhő mögül előbukkant gondolata a teremtő.
Félmeztelen gladiátor álmát szövi biztos kézzel,
Óriási bakokat lő próba közben nem kevésszer.
Füstfelhőbe burkolózva létra tetejére ülve,
Háromszögű isten szemét csak forgatja körbe-körbe.
Zeusz sem ült magasabban, és nem fürdött tejszínhabban,
Még is mindig az első volt, minden ó kori darabban.
Nagyság átka, óh, te létra. El kéne tüzelni még ma.
Még le talál róla esni, nem hagyhatjuk oda veszni,
Isten nélkül mit csinálunk, összekeveredne lábunk,
Hit nélkül dőlnénk dugába, mi lenne az Operába.
Mikor bepörgött az Isten, abból lett a Seregisten,
Sok koreográfust gyártott, megbüntetvén a világot, Amen.

Hamala Irén
Szabad vers

Már nevének puszta említése is páni félelemmel
Tölti el a többségben lévő kisebbséget.
"Na még egyszer apukám" híressé vált mondása
Már is bele került a magyar közmondások antológiájába.
Titokzatos mosolyát, mely mindég ott bujkál szája szögletében
Nemzetközi régészcsoport tanulmányozza, de még adósak a megfejtéssel.
Egyesek véleménye szerint lehetséges, hogy Leonardo
Erről festette meg a híres Mona Lisa-t.
Szerény véleményem szerint vak vágányra futott,
E mosoly megfejtése körül kialakult ádáz vita.
Nem kis fáradságomba került (tizenhat év munkája)
De büszkén mondhatom, nekem sikerült a megfejtés,
Birtokában vagyok a titoknak, hogy mondjam el?
Na ne! Azt már nem! Törje magát más is tizenhat évig,
Biztosan majd néki is sikerül. Talán késő lesz?
Nem hiszem, a Szfinx ma is áll, és mosolyog.

Ham-Allah

Öröktől fogva létezik
Miként az Univerzum,
Erre mondjuk magyarok,
És akkor mi van - bumm!

Titokzatos mosolyát
Mely szája szegletében
Nem hervad el soha sem,
Most kutatják éppen.

Nemzetközi régészcsoport
Azon töri a fejét,
E mosolytól számítsák-e
Az időnek elejét.

Megfejtéssel még adósak,
Bár erős az akarat,
Neki fogt6am, és egyedül
Nem egész egy nap alatt,

Megfejtettem én a titkot,
De nem mondom senkinek.
Ez a titok az én titkom,
Csak elmondom Erzsinek,

És Erzsike mondja másnak,
Más meg vissza én nekem,
És ezzel a kör bezárul,
Elhalkul az énekem.

A tanulság ebből annyi,
Hogy a titok nem titok,
Úgy tudjuk, hogy a Szfinx néma,
De ő ezen mosolyog.

Lőrinc György
Balett Igazgató

Nagyobb gondolkodót e vén sárgolyóra
Mióta ember él sosem tett le a gólya.
Folyton gondolkodik, feje bele fájdul,
Hogy tudna holnapot csinálni a mábul.

Még azon is tököl ami már evidens
Nehogy valamiből legyen majd precedens.
Gondolatát őrzi hat tonnányi papír,
Aki azt megjegyzi állítom, hogy fakír.

A sok irodista alig győzi szusszal,
Az egyik csak gépel, más meg javít tussal.
Kézjegyét megőrzi a sok szignatúra
Készülnek a cetlik, derűre borura.

Leirat, felirat, körlevél vegyesen
Javított példányban, tévesen, helyesen,
És ha megkérdezed, mit rejt e sok firka
Mosolyogva kérdi: nem érted te birka?

Gondolatot fiam, gondokkal vegyesen
Nem spiccelnek a nők eléggé hegyesen.
A férfikar gyönge, nincsen rajtuk izom,
Sokszor már ott tartok, hogy lúgkövet iszom.

Gondolkodom. Tehát úgy érzem, hogy vagyok.
És ha egyszer vagyok, fényes elmém ragyog.
Sok - sok gondolatom senkinek sem titok,
Művészetünk terén új utakat nyitok.

Kazimír Japánból hozta a Kabukit.
No, én kitaláltam a Magyar Kamukit.
Merőben új stílus, drámaian merész
Tudom, hogy sok embert ezért esz a penész.

Kamu benne minden ez a koncepcióm,
Olyan bölcs vagyok, hogy szétpattan a dióm.
Halhatatlan leszek ekkora nagy mersszel,
És hogyha nem, azzá teszem én ezzel a verssel.

Sophianianae
Avagy a Pécsi Balett (József Attila után szabadon)

Harminchét éves múltam én,
Meglep e táncköltemény
Eke-Keke

Jó pár évük már elszelelt,
De csak egy pókhálóra telt,
Iszony-Viszony.

Lehettek volna oktatók,
Nem csak idegkoptató
Etye-Petyék,

De nem lettek, mert begyetek
Nem vette be, hát egyenek ők
Masz-Lagot.

Intelmük tudom nyersen ér
E pár soros kis versemért
Totyog-Motyog.

Tudom, hogy szebb már nem leszek,
De több maszlagot nem eszek,
Izony-Bizony.

S, ha örvendsz, hogy Pécset Eck az úr,
És ekcémát kap minden úr,
Sekély-Eck-kély.

Én egész népemet fogom,
Nem ilyen Eck szerű fokon,
Vadí-Tani.

Győri Balett

Rába partját szegélyezik
Szép szomorú fűzek.
Gyertek hozzám Balett Intézetet
Végzett szüzek.

Szeret a Nap benneteket
Egy ország kíváncsi
Mit csinál majd belőletek
A jó Markó bácsi.

Összefogunk mindahányan
Itt a kezem rája
És eladjuk a Napot is
Mert ez ilyen pálya.

Bejárt nevével vértezve
Nem fog rajtam átok
Éber szemmel hét szamuráj
Vigyáz majd reátok.

Ha a buisness nem jön össze
Föl az új színpadra
És kollektív harakirit
Követünk el rajta.

Spartacus
(Ady Endre után szabadon)

Vörös jelek a Hacsaturján
Az operában valami készül.
Roppant agyak, Kaszás hadak
Sereg istenek vitézül.

Máma tűz van, holnap oltás,
Fagyos testünk egy Trák lefottya,
Csoda esett, térdünk repedt,
Benépesül a kórház útja.

Százezernyi ripittyás Dávid
Ficamos térddel rohanna rátok,
Hé, agyurak azt hiszitek,
Kikészültek mind a trákok?

Penge villan, bajtárs szólít,
Gád barátom kedved hogy van?
Á, semmiség, nyögi vissza,
Csak kis gátszakadásom van.

Rongyosan, és vérző fejjel,
Felmászunk mi a keresztre,
Egy a kérdés, hogy külföldön,
E műsorral ki ereszt be.

Hindemith: Kamarazene, No.1

A függöny szétlibben, de semmit se látok
Kopár csúnya falak, szürke minden itt.
Gondolom magamba még egy percet várok,
Megleptek egy kicsit azt a Hindemith.

Jobban körül nézve a szemembe tűnnek,
Fél árbocra csúszott furcsa trégerek,
Egyik díszletmunkás orrát fújja, látom
És egy másik, éppen arra ténfereg.

És egyszer csak kérem, mint egy tüzes lándzsa
A szemembe vág egy éles fénysugár
Kezem szememhez kap, tapogatom fájón
Mintha belerepült volna egy bogár.

Néznék már serényen, de semmit se látok,
Könnybe lábadt szemmel lila minden itt,
Gondolom magamba, még egy percet várok,
Megleptek egy kicsit, azt a Hindemith.

A tündöklő fényből egyszer csak kilépve,
Két, csinos sziluett integet felém,
Indulnék, de nejem megfogja kezem,
És a szék alatt egy nagyot rúg belém.

Én eltűröm ezt is, mert szent a művészet,
Két papnője hív, de én az áldozat
Nem mehetek kérem, bár hajtana a vérem,
Csendesen kell ülnöm, óh mily kárhozat.

Egyre izgalmasabb, mind az, amit látok,
Létrák, szatyrok, trikók, kalap, minden itt
Gondolom magamba, még egy percet várok,
Megleptek egy kicsit, azt a Hindemith.

Művésznőink testén feszülnek az izmok
Rajtuk lila és szép halványzöld trikó
Modern táncot járva, kitekerve lábuk
Így mutatta nékik Kaszás Ildikó.

És versenyre kellve, már gyűlölik egymást,
Mindent elintéznek egy kalap alatt,
Úgy rémlik, valahol már láttam e mozgást,
No, lám csak, nincsen már új a nap alatt.

Forró reflektorok vad kereszttűzében,
Lágy nőgyógyász pózok, mind ez felhevít.
Most már eldöntöttem, a végéig várok,
Megleptek egy kicsit, azt a Hindemith.

A test idomítás magasiskolája.
Csarnói és Pongor egy trepni tetején.
Mint az oroszlánok, hol vannak a rácsok?
Kerítsetek körbe engem hevenyén.

Hol az idomító? Hadd rázzam meg kezét,
Akit a fél világ majdan istenit.
Remélem, nem veszíti azért el az eszét,
Miért művészete engem így hevít.

Olyan boldog vagyok, amiért maradtam,
Egy jó balett engem mindig felderít,
És ez jó balett volt, mondhat bárki bármit,
Érdemes volt várnom, azt a mindenit.

A cédrus

" Zseni csak az lehet
Ki szerelmes volt a napba "
A papba, a napraforgóba, a papramorgóba
A sekrestyésbe, a Harangozóba,
Ki erőszakot vett csak egyszer is Kaszáson,
Vagy hat zabigyereket elhagyott Parádon.
" Zseni csak az lehet aki soron van! "
Zseni nem lehet akárki,
Felkérem az urakat, hogy tessék szépen sorba állni.
Zsenilis, fenilis, zsenil, fenil butazon.
Konflissal utazom, tozom, ozom, m.

Libanoni Cédrus erdő
Csontvári az a tekergő
Le van kötözve egy székre
Nem engedik lépni végre

Négy szép Démon, - dundi galamb,
Fáslit teker felent, s alant.
Tán nem vérzik el a Művész,
Mert a csontját érte fűrész?

Nagy vidáman szól a nóta
Bakák lépnek indulóra
Háton Borjú, kézben csokor
Jaj Istenem, hol egy bokor.

Amit kaptam az egy kankó
Jobb ez fiam, mint a mankó
És az egész idő alatt
Mélabúsan szól egy tangó

Taorminában csókra vár a lány
Taorminában nőben nincs hiány.
Taorminában a Fekete asszony és a múzsa szép
Taorminában egy szegény művész, tratata, tratata
Könnyen félre lép.

Taormina, Taormina
Táncolja sok Tina Lina
Égre merednek a lábak
Elfehérednek a szájak.

Megjelenik a Napocska
Lába közé fér egy rocska,
A színre lép egy kis fa sas
Milyen ügyes ez a pasas.
Dobszólóra fúj a Bóra
Így telik el másfél óra.
Tüdő reped inuk szakad
A közönség sírva fakad.


Siratófal...

Óriási deszka láda, talán meg van százhúsz kiló
Láda belsejébe kuksol, öt bánatos méla zsidó
E nagy ládát réges - régen, úgy hívták, hogy szarkofág.
Körülötte táncot járnak cserfes szájú szar kofák.
Glória! Glória! Óh aleatória!

Busójárás Izraelben! Közben szól a gong és hárfák
Félmeztelen férfi testek hajladoznak mint a nyárfák
Halálmenet! Menet halál! Tiszta lépést egy sem talál
Fényjelből gyúl Hadak útja, kiszáradt Mária kútja.
Glória! Glória! Óh aleatória!


Sétalovaglás a tengerparton

Sötét tengerparton lófejek tanyáznak,
Démonok röpködnek, alacsonyan szállnak
Hátsó színpad nyitva, süvit a cúg rajta
Belép hét szép asszony, Mecklenburgi fajta.

Hét ló csont - saba daba dab, saba daba dab
Szoknyát bont saba daba dab, saba daba dab
Lépést ront saba daba dab, saba daba dab
Óh mily csodás, e látomás.

Fekete asszony fekete leple
Fekete minden körülötte
Fekete minden porcikája
Ami fehér, az csak a mája.

Fekete lepel, fehér ló büsztök,
Vergődő galambok, feszítetlen rüsztök,
Konflis kerék nélkül, epedő vonaglás,
Így ér véget lassan a sétalovaglás.


Magányos cédrus

Óriási fa alatt napozik a Művész
Amíg bőre lepirul, dolgozik a fűrész.
A nagyerdőt kivágták, de a teste vérdús
Így maradt hát egyedül a magányos cédrus.

A kék elő ég alatt sárgásak a dombok,
És Művészünk mászik egy nagy fa előtt,
Összetekerve a karja s a lába
Szimbolizálva a férfierőt.

Emlékké olvadt már benne a képlet
Kerubok, Múzsák és ló temető
Felszívta lassan Őt az enyészet
Cédrusfa lett a nagy temető.


Zarándoklás a cédrushoz

Ég, kék, formaruhás
Srácok jönnek ez nem vitás
Sok szép, gyöngyhajú lány
Kövér valahány.

Bámulják az eget
Nem táncoltak még eleget
Egyre tágul a kör
Lépj te hatökör.

Váll, váll, dobbant a láb
Elszállnánk, de nem megy tovább
Számoljál te Tinó, mert
Jön a dominó!
Csik taka, csik taka, csik taka tik tik
Csik taka, csik taka, csik taka tik tik
Csik taka, csik taka, csik taka tik tik
Priccs, praccs, pruccs!


Ars poetica

Gyermekkorom lágy ölén, mikor boldog voltam én,
Rúgtam a labdát, bőröket, imádtam a tőröket,
Összerúgva, vágva, marva, föltettek a ravatalra.
Nem bírt anyám nézni sem, mikor jöttem véresen,
Elhatározta tehát, híressé teszi fiát,
A pofámról a koszt lemosva, beíratott a balettra.
Ravatalom lett e pálya, büdös szűk termekbe zárva,
Izzasztó kínban gyötörve, készültem a szerepekre.
De közben rájöttem én, hogy e pálya mily kemény,
Tudhatsz sokat, szépeket, adhatod a lelkedet,
Szerencsédet ritkán látod, megcsal a legjobb barátod.
Szerepekkel hátam meget, megettem harmincöt telet,
Voltam egér, cica, kurva, bolondfiú, és mazurka,
Szegény drága öreg anyám meg ne tudja, meg ne tudja.
Fabábú is voltam én, Nurali a vad legény,
Voltam Ámor, Petruska, Cigánybáróban fruska.
Simone anyó Stréber Józsi, egy nem voltam, Delly Rózsi.
Apám kérdi, te bárgyú mért nem lettél nagyágyú
Én azt hittem, ó esztelen, általad marad fönt nevem.
Kár lenne most nyilatkozni, vagy pechemre hivatkozni,
Nem állok le ővele sem vitatkozni.
Izomláz, és kalmopyrin, közben átesem a Pirin,
Ő az én kis kedves lányom, öt éves a virágszálom,
Teljesíti-teljesíti minden álmom.
Hogy a nevünk fönnmaradjon, színpadra lép nincsen pardon
És nagyszerű művésznő lesz, nagy boldogan nevetünk mi egymásra,
Csak titokban majd a nevét változtatja át másra.

Az öreg táncosnőkről

Terpsihore kivénhedt papnői
Fáradt inú ünők,
Ti egykori büszke szüzek,
Lenge fátylat vivők
Kiknek egykor fegyverük volt,
Bájos kecsük, csecsük,
Meggyötörten, elhagyatva,
Nincs már semmi becsük.

Epigrammák

A balett egy olyan esemény,
Ahol szépen ugrál
Egy csinos meselény.
Áldozat
Balett egy felvonásban

Tizenhárom Fodor van a bokámon


Silphide
Balett két felvonásban

Skót a téma, skót a wisky
Néző ordít, jaj ki visz ki.


Coppelia
Balett három felvonásban

Zseniális Harangozó,
De a tánckar csapni való
Néha sikerül a duó.


Párizs lángjai
Balett négy felvonásban

Történelmi színes tabló
Kétszáz táncos, meg egy vad ló
Táncos lábak, össze vissza
Látszik a kosztümök piszka.

Sírversek

Fodor Antal

E hant alatt pihen
Csendben Fodor Antal
A fellázadt múzsa
Fejbe verte lanttal.


Kettős sírvers

Egy hant alatt pihen
Lőrincz, s Fülöp Viktor
Lőrincz direktor van alul,
Bár felül volt egykor.

Amíg éltünk, így szólt Fülöp,
Véle verekedtem,
Boldog vagyok, hogy most végleg
Fölé kerekedtem.


Kaszás Ildikó

Képzelheted milyen blamázs
Értem is eljött a kaszás.


Sebestény Katalin

Amíg éltem, villogtam én
Kétszázezer luxon,
Nagyon sokan tévednek,
Mert én még itt sem nyugszom.


Sipeki Levente

Itt nyugszik Sipeki Levente
Minden szeszt megivott,
Ameddig tehette.


Havas Ferenc

Itt nyugszik a híres Havas,
Kukacoknak is már avas,
Nem segített rajta balzsam,
A tragikus estén
Kétszáz muzikális kukac
Táncot jár a testén.


Perlusz Sándor

E buckánál állj meg vándor,
Itt nyugszik a Perlusz Sándor.
Táncos volt, és elfuserált költő
Humanista lévén verseivel ölt ő.


Róna Viktor

Térdig érő nagy hóban,
Róna Viktor Osloban,
Ha itthon van, minden este,
Haláltáncot jár a teste.


Mihály András

Testem földbe vágyott, lelkem meg tova,
Értem is eljött a Szent Mihály lova.
Bár kezem reszketett, tudtam mi a cél,
Nem segíthet rajtam többet már Aczél.


Körtvélyes Géza

Itt nyugszik dr. Körtvélyes Géza
Mert valaki azt mondta néki,
Hogy mész a...


Nagy Zoltán

Itt nyugszik Nagy Zoltán,
Azt hiszed nagyzol tán?

Nyílt levél az öregedő táncművészekhez

Életed delén, úgy negyven évesen,
Vess számot öregem komolyan, véresen.
Tágult ízületek és megfáradt inak,
Erőlködve bár, még összetartanak.
De ez minden, amit elérhetsz,
Tán több a semminél,
De sok szép szereped már mind-mind enni kér,
S táplálni már őket nem tudod soha,
Fordíts hátat nekik, ne légy ostoba.

Ha volt is hírneved, ma már oly fakó,
és jövőre azt is belepi a hó.
Felejtsd el, hogy egyszer voltál valaki,
Nevedet, ha hallod, higgy nekem... baki.
Felejtsd el a fénylő, talmi ragyogást,
Itt nem kerülheti el senki a bukást.

Véget ért a pályád? Kínos? Meglehet.
Mással is megesett már, nem csak te veled.
S kinek csillagzatija most fennen ragyog,
Pár év múlva, hidd el, ő is majd gagyog.
Huszonöt év múltán kapsz egy koszorút,
Dicsérnek majd, és mondanak szépet, szomorút,
De koszorúd becsüld meg, hidd el, sokat ér,
A savanyú krumpliba még jól jön a babér.

Utószó

Érdemes művésznek lenni?
Kérdik tőlem oly sokan.
Válaszom nékik csak ennyi,
Érdemes művésznek lenni,
Érdemes!



Versek

Fel


1970-s évek


Apám halálára

Édesapám, ki nemzettél minket
Szerelembe esve egy tót parasztlánnyal,
Szembeszálltál értünk fajtáddal, s anyáddal,
Megtagadtad Jahvét, Mózest, Ábrahámot,
Vállaidra vetted értünk a világot.

Keményen megküzdve magánnyal, s a léttel,
Sokszor éhes voltál, tartoztál a bérrel
Az egy kis szobánkért, óh nyomorok kútja,
Két rossz ágyon háltunk öten összebújva.

Martinkemencék közt aszalódott tested,
Az izzó acélban a jövőnket lested,
Azt gondoltad egyszer szebb lesz majd az élet,
Ha valóra válik a marxi idézet.

Lassan megfáradtál, legyőzött az élet,
Szemed vidám tükre megkopott, sötét lett.
Vérered útjain mészhegyek születtek,
Szó nélkül mentél el, még észre sem vettek.

Mit tanultam tőled? Tán nem néz ki soknak,
Még is elmondom én a nagy okosoknak,
Tőled tudom, hogy az élet lehet bármily nehéz
Szeretni, s küzdeni kell ennyi az egész.

Édesapám, ki nemzettél minket
Szerelembe esve egy tót parasztlánnyal,
Szembeszálltál értünk fajtáddal, s anyáddal,
Megtagadtad Jahvét, Mózest, Ábrahámot,
Vállaimra venném érted a világot.



1974 Budapest

Gyermekeim

Péter a fiam, Piri a lányom,
Másfél év a diferansz
És, hogy megneveljem őket,
Nincsen arra semmi sansz.
Főhet a fejem, amíg élek,
Csinyjeiktől nagyon félek,
Imádom e két lókötőt,
És azon drukkolok minden éjjel,
Hogy nagy kéjjel mikor teszik
Fenekem alá a bökőt.


Budapest 1974

Kik közül jöttem én....

Gondolatban sokszor haza szállok,
Kik közül jöttem én
Ózdi proletárok.

Gyermekként ott éltem, és ott kaptam tetűt,
Az Olvasó kertben
A cigány hegedült.

Mint apró fiúcska, koszos varas térddel,
Rúgtam a rongylabdát,
Igazán nagy hévvel.

És, mire este lett, langyos vízzel vártak
Lemosták a testem,
Majd jól nyakon vágtak.

Jól lakva szép lassan álomba merültem,
És az álmaimban
Iskolát kerültem.



Budapest 1974

Tavasztündér

Szobám falán csillant, villant,
Körbe szaladt, majd elillant,
Egy parányi fénysugár.
Nem gondoltam semmi vészre,
Azon vettem magam észre,
Öreg órám újra jár.

Ez nem lehet más, csak tavasz.
Ó szép tündér milyen ravasz,
Váratlanul meglepett.
Üstökömbe beletúrva
Órám rúgóját felhúzva,
Kacagott és elszelelt.



Budapest, 1974

Salvador Allende halálára

Chile fölött szál a fekete madár
Arat a halál, arat a halál!
Meghalt Allende fegyverrel a kézben,
Magam előtt látom szép okos fejét,
Midőn a Moneda erkélyéről éppen
Izzó szenvedéllyel népéhez beszél.
Magam előtt látok sok kisgyereket,
Amikor a réten sárkányt ereget,
S tejet isznak mohón, mit nem ittak soha,
És bezárul előttük majd az iskola.
Most Pinochet tábornok az új rendszer ura,
Kinek mit se számit ki volt Neruda,
Hogy tarkóra tett kézzel tízezrek állnak,
S hálnak az utcán, van ki föl se kel már.
Chile felett száll a fekete madár,
Arat a halál, arat a halál.



Budapest, 1973. szeptember

Tanmese felnőtteknek
a tücsök és a hangya

Meleg nyári napon gyűjtöget a hangya
az apró morzsákat kosarába rakja,
a feje búbjáról törli már a vizet,
aki télre nem gyűjt, életével fizet.
De bezzeg a tücsök csak a nótát húzza,
éjt nappal muzsikál, nem kell neki búza.
A hangya szorgalmán vidáman heherész,
és hogyha eltikkadt nagy lustán heverész.
Rámordul a hangya - hallod-e te tücsök
az élet nem sima, hanem csupa rücsök
te csak itt muzsikálsz, nem gondolsz a télre,
gyűjtsél te is magot, tedd a vonót félre.
Ide figyelj komám, szólalt meg a tücsök
mért fáj neked az, hogy én csak hegedülök?
Nem fordultam hozzád soha sem tanácsért
meglásd, jössz te hozzám egyszer még kalácsért.
Beköszöntött a tél, fagyos szelek fújtak
vigyorgott a hangya - a tücsöknek fújtak.
Fázó nyakához kap, ráteker egy sálat,
meg kordul a gyomra és a spejzba vágtat,
teletömi hasát mindenféle jóval
köp a hideg télre - nem törődik hóval.
De a tél hosszú lett, kiürült a magtár
szegény kicsi hangya feje, mint a kaptár,
zúg - búg az éhségtől, a potroha fázik,
minden íze remeg, csontja citerázik.

És eljött a tavasz, eljött megint újra,
a jó langyos szelet nagy vidáman fújja.
A kis hangya zokog. - Tudjátok mi végett?
Megolvadt a nagy hó, s elönté a rétet.
Minden csupa latyak, szállása beázik
két hete nem evett és a falra mászik.
Összeszedve minden maradék erejét
igyekszik elérni a bolynak tetejét,
amint megpillantja a szép napvilágot
könnybe lábadt szemmel mond hálaimákat.
Lám túléltem ezt is, bár a lábam reszket
a cudar hideg tél megint csatát vesztett. -
Imígy elmélkedett kókadtan magába
belekapaszkodván egy vékony fűszálba,
amerre csak ellát, víz van körülötte,
de egy picinyke hang fülét megütötte.
A tücsök muzsikált köszöntve a napot
és vidáman emelt néki is kalapot.
Megörült a hangya tavalyi barátján
csodálkozva kérdi száját is eltátván,
hol voltál te tücsök, mit ettél a télen?
Óh - milyen kövér vagy s elegáns, mint régen,
hogy vészelted át ily bitang jól a telet
pedig én már bizony leszámoltam veled.
Semmiség az egész, szólt a tücsök vissza
és egy szép pohárból a Skót Whiskyt issza,
én Amerikában töltöttem a telet,
mert a drága tantim küldött hajójegyet.
Hogy micsoda nyár volt - képzeld csak el, télen
soha sem hittem, hogy ilyen jó lesz délen,
micsoda verőfény, tikkasztó hevület
és a sok tücsöklány - szinte már őrület.
Szegény kicsi hangya lesüti a szemét
nézi sovány lábát meg a koszos kezét,
majd csendesen így szól - látod én is élek,
igaz, hogy lefogytam, de most már nem félek.
Hogy ha kínlódva is túléltem a telet,
és hogy ha akarod, gyűjtögetek veled.
Fölkapta e szóra nagy fejét a tücsök,
gyűjtögessél magad, én csak hegedülök!
Rá is kezdett nyomban, meghúzta a vonót
vidám zenéjétől megmozdult a bozót,
a prím szólam mellett brummogott az esz-tám
gyorsan elevezett egy hulladék deszkán.
Mérgében a hangya utána kiabál,
aki nem gyűjt télre, hidd el az nem zabál,
évezredek óta ismerem a törvényt
csak így kerülheted te is el az örvényt.
Nem lesz mindig tanti, aki érted fizet
ennivaló helyet ihatod a vizet.
De ebből a tücsök már semmit se hallott
nagyon könnyelmű volt, minden erről vallott.
Csak a jelennek élt, nem törődött mással
teletömte hasát finom édes sással,
nem tett félre semmit magának a télre
csak muzsikált vígan, meghívást remélve.

Újra eljött a tél, fagyos szelek fújtak
és a kicsi hangyák fázva összebújtak,
de a hosszú télen fölélték a magtárt
korgó hassal lesték a tavaszi naptárt.
Mire a szép tavasz beköszöntött végre
egy hónapja nem volt mit enni ebédre.
Szegény kicsi hangya csak nyelte a vizet,
olyan gyenge lett, hogy maga alá vizelt.
Mire nagy nehezen felmászott a fényre
nyelve is kilógott, kifordult a térde.
Nem is érezte már a jó meleg napot
úgy látszott, nem éri meg már a holnapot.
Csendesen sírdogált, búcsúzott a réttől,
fűtől és virágtól, meg a kéklő égtől,
egyszer csak egy nóta üti meg a fülét
vígan jön a tücsök, s mutat neki fügét.
Kerek kis pocakján feszül a nadrágja
elegáns zakóján virít egy szép mályva,
barna piros arca a napfényben ragyog.
Hogy vagy kicsi hangya? Szól, mert én jól vagyok.
Látom, téged kissé megviselt az élet
a jó rokonaid nem törődnek véled?
Szorgoskodásodnak lám ez lett a bére
majdnem felültél az Illés szekerére.
Én meg Hawayban töltöttem a telet,
hula táncot járva zenéltem eleget,
lábam előtt csodás pillangók, virágok
és musztángon jártam akár a királyok.
Jövőre is megyek, de most már nem délre,
unom a meleget, vágyom egy kis télre.
Úti célom Párizs, a szép Foliberger
és ott eshet a hó, a szerelem perzsel.
Muzsikálni fogok egy zenekar élén
és nem csak hegedűn, hanem minden félén,
bár csak egyhez értek, de az mit se számit,
nagynéném vagyona mindenkit elámít.
Óh, te kicsi hangya tudod, az a Párizs
ledérsége úgy vonz, hogy indulnék már is.
És az irodalom, a szellemi élet,
de mit is beszélek erről én tevéled.
Én ismerem Párizst, szól a kicsi hangya
koszos rongyaival térdét betakarva.
Él ott egy barátom, híres meseíró
állatmeséket ír, nagy vagyonnal bíró,
Lafontein a neve, keresd barátságát.
Hivatkozhatsz rám is, ne kerüld a házát
és, ha már előtted nyitva lesz a háza
mond, hogy azt üzenem: Az anyja.......



Budapest, 1975


2003


Köszöntő karácsonyra

Úgy gondolta egy zsaru,
Hogy családi házat épít.
Megkérdezte hát nejét,
A szépséges Grétit.

Vágjunk bele, mond így a nő
Vajh, mi bajunk lehet,
Jövőre mi már biztosan
Ott töltjük a telet.

Három tél is már elszelelt,
Idén tavaszra kész a ház
Remélik, pechjüknek vége lesz,
S nem gyötri őket már a frász.



Pilisszántó, 2003. december 24.


2005


Id. Primász Rezső halálára

Elsirattunk téged te nagyszerű ember
Kinek józan esze, s bátorsága volt
Huszonöt évesen szembeszállni azzal,
Amitől rettegett élő és a holt.

Tombolt a háború, és bombázó gépek
Vé alakban szálltak, mint a szürke gémek.
Testükről leválva vad fekete varjak
Hullottak a bombák, tűz örvényt kavartak.

Rettegve bujkáltunk, mert apánk szegény
Zsidónak született a század elején.
Egy munkás lányával szerelembe esett,
Hogy el tudja venni, kikeresztelkedett.

Nővéreim és én, mi már így születtünk,
Jó apánkkal együtt kálvinisták lettünk.
Ennek ellenére üldözötté váltunk,
Hol egy fáskamrában, vagy pincében háltunk,

Mert nyilas suhancok minden délután,
Zsidókra vadásztak Pesten és Budán.
És ekkor jöttél te, teljes véletlenül,
Amikor a lélek végkép már kimerül.

Barátod kerested, de őt nem találtad,
Szemeink tükréből rémületünk láttad.
Nővérem, ki szép volt, épp tizenhat éves,
Riadt szemmel mondta, hogy ez a cím téves.

Te pedig nevettél, tudván, hogy nem igaz
Amit ez a lány mond, és rájöttél mi az,
Amiért hazudik rezzenetlen szemmel,
És azt mondtad neki, tőlem félni nem kell.

Zsidók vagytok ugye, vagy csak félig azok?
Én segítek nektek, hogy a szörnyű gazok
Itt ezen a helyen rátok ne leljenek,
Napjaitok végre nyugodtan teljenek.

Etettél, itattál és bújtattál minket,
Eladtad érettünk az utolsó inged.
Azt tetted, mit diktált jó erkölcs, becsület,
Nem rontott meg téged a faji gyűlölet.

Azzá lettél, mi Thomas Mann,
Nem más, mint ami,
"Fehérek közt egy európai."



Pilisszántó, 2005. május 21.

Argosz

Argosz kutyám Berni pásztor.
Hatalmas fejű, szeme kedves,
Nagy gumiorra mindig nedves,
Robosztus teste fekete,
Sohasem kérdi ehet-e.

Mind a négy mancsa hószínű.
Gyöngyház szín maszkja is fehér,
Két lábra állva az égig ér.
Farka hegye és melle szőre
Hófehér, mint beluga bőre.

Lábán a szőre rőtszínű.
Szemöldöke két barna folt,
Rossz kedve eddig sohse volt.
Imádni való jó barátom
Szívem földerül, ha látom.

Azt szeretné, hogy ha mindig
Simogatnám nagy fejét.
Riszálja farát, elejét,
Mosolyog szeme és a szája,
A berni pásztornak ez a bája.



Pilisszántó, 2005. május 27.

József Attila 100-ik születésnapjára

A polgári elit, meg a politika,
Emlékezetük oly, mint a szita lika.
Áthull rajta közöny, silány emlékezet,
Elfeledve azt is, ki emelt rá kezet
József Attilára, mikor még élt szegény
Éhesen koncsorgott sehol semmi remény,

Sehol egy fénysugár, sehol egy égi jel,
Hogy magányát oldja, ésszel nem éri fel
Manapság az ember, mért tették ezt vele.
Nem volt sem tavasza, sem nyara, se tele.
Bezzeg most az urak csak tépik a szájuk,
Övék már a költő az ő Attilájuk.

Pedig, hogy utálták, gyűlölték és verték,
Nyomorúságában örömüket lelték,
Nem vettek meg soha egy könyvet sem tőle,
Nem akart hallani Babits sem felőle.
Halálba kergették szegényt idő előtt,
Ezért felelni kell a nagyvilág előtt.

És akik nagy hangon most panelproliznak,
Nem tudom felfogni, hogy miben is bíznak,
Tán majd elfelejti a világ mit tettek,
Hogy az elődeik erőszakot vettek
Egy védtelen zsenin, kinek gyermek lelke
Oly sérülékeny volt, mint egy piciny lepke.

Na nem, tisztelt urak, nem adjuk a költőt!
Megaláztátok már jó két emberöltőt.
Ő már mindenkié, meg a nagyvilágé,
Népek költője lett, nem csak kishazánké,
Szelleme szabadon száll a földön, s égen,
Kékítőt old ő is fenn az ég vizében.



Pilisszántó, 2005.június 4.

Hírdömping

Úgy összezsugorodott a föld,
Olyan aprók lettünk.
Ezt hozta nekünk a huszadik század,
Ámulva nézheted, s táthatod a szádat,

Miként tágul a világmindenség,
Hogy száguld maga a hír is,
Egyfolytában csak azt hallod,
Krízis, krízis, krízis!

Napra készen érnek a szörnyűségek,
Örülni nem tudsz már semminek,
Árvizek, cunamik, földrengések,
Kocsmában előkerülnek a kések,

Robbantás, terror és ámokfutó,
Dunába csúszott egy kis autó,
Haldokló gyermekek Afrikában,
Fegyverrel lőttek egy iskolában.

És sorolhatnám még reggelig,
Agyad mind ezzel megtelik,
Úgy érzed magad is, százszor haltál,
Elég volt, kiáltod és a falba martál.

És, ha fejedet jól a falba verted,
Remélve, hogy mind ezt elfelejted,
Rá jössz majd, ez a média világa,
Így fog elhervadni életed virága.



Plisszántó, 2005. június

Kaddis Glatter Jakabért

Most olvasom a hírt,
Óh mily szomorú,
Hogy mi történt Rimaszécsen
Zsidósírokat gyaláztak
Ez oly iszonyú,
Emberek legyetek résen!

Radnóti Miklós nagyapja,
Glatter Jakab sírja,
Feldúltan, meggyalázva tátong.
Valaki titkon sötét éjjelen
Cinkosait híva,
Vadul a sírokra ráront.

Nékem, ki félzsidó vagyok,
Ő az egyik ősöm,
Glatter Jakab a fűszeres.
Nagyanyámnak apja volt ő,
Így lett az én hősöm,
Arcom haragtól vérveres.

Nékem ne mondja senki se
Ez csupán csak garázda tett.
Fajgyűlölet ez a javából
Újjá éledő náci nézet,
A humánum mára oda lett,
Vigyázz világ, mert ez a végzet!

Új bitangok gyülekeznek,
Nőnek, mint a bolondgomba.
Hatszázezer magyar Zsidó!
Pusztulásuk nem volt elég?!
Kezükben kés, zsebükben bomba,
Mért hagyod ezt mindenható?!



2005.június 30.

Rokonaim

Apámnak volt két unokaöccse,
Az egyikük festett, a másik meg írt.
Csupán annyit tettek, amire születtek
Mégis, fiatalon lelték meg a sírt.


Radnóti a költő Abda határában
Hatvani Perlusz meg Erdély humuszában.


Agyonlőtték őket, csupán csak azért,
Mert zsidónak születtek, rosszat sose tetettek,
Írtak és festettek, áldozatok lettek
Életüket adták, ezért a honért.


Gondoljátok meg emberek,
A világ gömbölyű nem kerek!



Pilisszántó, 2005. július

Fent a hegyekben

Távol a zajtól, városi fénytől,
Harsányan nyüzsgő sok tarka néptől,
Fent a hegyekben élem a létem
Susogó fák között, illatos réten
Sétálok, nézve madaraknak röptét,
Miközben majszolok egy ízes körtét.

Kertemben termett jóízű nektár,
Nem sok a földem nincs egy fél hektár.
Málna, cseresznye, szilva meg alma,
Az mi terem még, jóízűfajta.
Tót atyafiak kik körbe vesznek
Vidámak, testesek, jó sokat esznek.

Friss levegőtől pírlik az arcom,
Feledve minden eddigi harcom.
Élvezem életem mindegyik percét,
Énekes madarak trillázó tercét.
Fekete rigóknak és fülemüléknek
Víg énekük szál egyenest az égnek.

Csivitelő csízek, kerti poszáták
Télen a magvat türelmesen várják
És ha a cinkéknek kevés volt az étel,
Ablakon kopogva jelezték, hogy még kell.
Én meg nagy boldogan kimegyek a hóba,
Nagydarab szalonnát tűzök a karóra.

Egyetek, hízzatok kedves madárkáim,
Óvjátok férgektől gyümölcsadó fáim.
Amikor tavasszal minden kivirágzik,
Fű, fa, virág éled és senkise fázik,
Együtt énekelve dicsérjük a napot,
A természet előtt emelve kalapot.



Pilisszántó, 2005. július

Seregi Lászlónak

Közel ötven éve, Hangcsó főterén
nagyon fiatalon ismertelek meg én.
Október volt, és a bágyadt napsütésben
egy kis csónak úszott a kékellő fényben.
Hangtalanul siklott az ónszínű tavon,
mint a szán, ha siklik a szikrázó havon.
S haladt egyenesen egy sziget felé,
partot érve egy lány sietett elé.
A sziget közepén kis pagoda állt,
lehet, hogy egy költő múzsára talált?
Mint ahogy Li Tajpo, vagy tán Po Csüi,
kinek itt születtek legszebb művei.
És mi néztük a csipkés kékellő hegyet,
úgy tűnt a ködön át eléri az eget.
S a tó partján álló szomorú fűzek,
mint a szépítkező ifjú szüzek,
csodálták magukat a csillanó tóban,
kiknek részük volt már mindenféle jóban.
Elhullajtva egy-egy sárga levelet,
amit egy lágy szellő finom lehelet
lesodort a fákról, s a tó peremén,
aranyló hajócskák a víz tetején,
kicsit megremegve szép csendesen úsztak,
fölöttünk a darvak vé alakban húztak.
Itt találkoztunk mi, és még aznap este
Mei Lanfangot láttuk ámulatba esve.
Akkor nem tudtam, hogy kollégák leszünk
és, hogy pár év múltán együtt evezünk.
Jöttél, láttál, győztél, így nyertél csatát,
elnyerve mindnyájunk nagy csodálatát.
Közel ötven éve, hogy ismerlek én,
túl vagyok már jóval életem felén.
Minden érdek nélkül bátran mondhatom,
szeretve tisztellek igazán, nagyon.
Arra kérlek, alkoss! Alkoss még nekünk,
kik szeretünk téged, maradj még velünk!



Pilisszántó, 2005. szeptember 25.

Búcsú Melis Bélától

Szíven ütött a hír, oly váratlanul ért,
hogy távoztál közülünk, ijesztőn, hirtelen,
az élet oly kegyetlen és olyan szertelen.

Csak dermedten álltunk, nem hittünk a szónak,
az egész oly szörnyű, szinte képtelenség,
hogy már előtted van a nagy végtelenség.

A vonó hirtelen kihullott kezedből,
életednek húrja, óh jaj elszakadt,
nekünk belőled csak az emlék maradt.

Akik itt maradtunk, ezt nem igen értjük,
miért hívott magához az, akiben hittél?
Nagyon nagy érték volt, mit magaddal vittél.

Szívünk teli búval, kik sírodnál állunk,
emlékezetünkből nem hull ki emléked,
örökké őrizzük szép emberi lényed.



Pilisszántó, 2005. szeptember 29.

Román ikontöredék
(bukaresti szerzemény)

Nem vagyok istenes ember,
Még is egy ikontöredék
Díszíti otthonom.
Arany keretben Mária kisdeddel
Fekete lepelben vörös alapon,
Függ a falamon.

Egy ostoba primitív alak,
Több hasznot remélve,
A táblaképet négyfelé metélte.
Így próbált szerencsét a barom,
S eladta azt külön-külön,
Kár, hogy nem verték fültövön.

Nékem az ikonnak negyede jutott.
A többi három elkelt,
De az eset hergelt,
S erősen megfogadtam,
Azt, ki tette, megölöm, ha rájövök
Legyen román, vagy görög.



Pilisszántó, 2005. október 7.

Őszi reggel

Kékes pára leng László kúpja felett,
A Pilis masszív tömbje, mint egy lebegő
Óriás uralja a tájat, és a csípős levegő
Hűs érintése borzolja a színesedő fákat.
A Nap szinte fáradtan vánszorog
A hosszú hegy mögül a halovány égre,
És a fázós lombok azt susogják, végre, végre, végre.
Pár perc elteltével mézszínű fény csorog
És önti el a didergő lombokat,
Langyos csókjaival ébresztve a hűvös dombokat.
És a lombok éledezve fürdenek a fényben,
Mígnem egy idő után, úgy érzik talán....talán....
De nem! Nincs semmi talán csak egy,
Halk pendülés fut végig a hegy oldalán,
És egyszerre hullik le minden sárga lomb.
Távolról hallik egy réz kolomp,
Tehénbőgés, kutyák ugatása,
Ez a lombok őszi lélekvándorlása.



Pilisszántó, 2005. október 18.

Nagy Imre

Hát, ha valakinek, néki tudni kellett
Azt, hogy a nagy testvér nem fog tétovázni,
Ölelő karjából nem lehet kimászni.
Hiszen közöttük élt jó pár hosszú évet,
Tudta azok sorsát, ki ellenük vétet.

Kommunista múlttal, tudni kellett volna
Szembe szállni vélük nyíltan, nem lehet,
Egy jó politikus ilyet nem tehet.
Csak rá kellett volna a térképre nézni,
Hogy kik vesznek körül, és azt felidézni.

A nagy politikában hiba a naivság,
És a hiba még a bűnnél is nagyobb.
Isten tudja azt, hogy mi lett volna jobb?
Mert az orosz tankok az országban voltak,
Megtapasztalták ezt, élők és a holtak.

Vér áztatta Pesten az utcák kövét.
Romba dőlt egy eszme, romba dőlt egy ország,
Segítséget kérni ez volt a botorság.
Esély sem volt rá, hogy bár ki is segítsen,
Nem hogy katonákkal erre sort kerítsen!

Fegyverrel a kézben sok fiatalember
Reménytelen harcban sorra elesett,
És az egész nemzet sírva temetett.
Temette a múltját, temette jövőjét,
Harmincegy év múltán, újra eltemette
mártír államfőjét.



Pilisszántó, 2005. október 21.

Mintha kárpótolna....

Mintha kárpótolna az ősz az idei nyárért
Párás reggel után hét ágra tűz a Nap,
Október van, még nincs elzárva a kerti csap.
És az őszi rózsák, meg sok más virág,
Hibiszkusz, leander, angyaltrombiták,
Rózsaszín, sárga, meg patyolat fehér,
Óh a sok ledér, sütkérezik a fényben.
Kellemes langy idő, különösen délben,
De délutánonként már be kell fűteni.



Pilisszántó, 2005. október 30.

Életem

Ó, hogy elszálltak az évek
Könnyen múló röpke álom
Visszanézve életemre
Alig van, mit meg kell bánnom.
Hatvannyolc év gyorsan elszállt
Köztük a háborús évek
Emlékemben megőrződtek
A tragikus szörnyű képek.

Hulló bombák, lótetemek
És a romos égő házak
Házak alatt a pincékben
Életüket féltő százak.
Nem tudom és nincs szándékom
Végkép elfeledni őket,
Magam előtt látom sokszor
Gyermekeit féltő nőket.

Nem félek az emlékektől,
Bár mély nyomot hagytak bennem
Nem volt ruhám, sokszor fáztam
És csak ritkán volt mit ennem.
Ma már kaland, mit megéltem,
Bombák szörnyű sivítását
Hatéves sem voltam akkor,
S hallom anyám zokogását.

Úgy döntött, hogy elvisz Pestről,
Nagyanyámhoz Rimaszécsre
Ott irat majd iskolába
És ott is hagy majd egy évre.
Apám kiugrott zsidó volt,
Református volt már régen
De nagyanyám zsidó maradt
Barheszt sütött minden héten.

Reformátusnak születtem,
Nem tudtam, hogy mi az "Zsidó"
Református pap tanított
Áldja meg a mindenható.
Imádtam a nagyanyámat
Erre tanított a pap is,
Drótkerítés mögé zárták
Oda kerültem magam is.

De a tanítóm jött értem
Keresztlevelem kezében
Kivezetett a gettóból
Nála ebédeltem délben.
Nála laktam, míg nem anyám
Nagy sokára eljött értem,
Így maradtam én életben
Nem engem, illet az érdem.

De a nagy családom eltűnt,
Odavesztek mind ahányan,
Sokszor felidézem őket,
Látom arcuk haloványan.
Én sikeres művész lettem,
Igaz sokat tettem érte,
Három gyermek, egy feleség
De azt mondom, hogy megérte.

Eljárt felettem az idő,
Fáradságot bár nem érzek,
Chronoss-al vívott csatámban
Előbb utóbb csak elvérzek.
De hát ez az élet rendje,
Megvalósult sok szép álmom,
Mind a történtek dacára,
Sikerült emberré válnom.



Pilisszántó, 2005. október 24.

Invokáció

Már jó pár éve figyelem magam
És szomorúan konstatálom,
Elillant lelkemből a derű,
Mint egy hajnali röpke álom.
Tétován járok, riadtan nézek,
Sehol sincs egy nyugodt fészek.
Miért van ez így? Kérdem magamtól,
Visszhangzik a kérdés a rideg falakról,
De választ sajnos nem találok,
Kietlen sivatag közepén állok,
És szomjazom a szép emberi szóra,
Megértésre vágyom, és valami jóra,
Ami megemelné sajgó lelkem búját,
Amiért elhagynám magányom odúját.

Jelet várok, halvány égi szikrát,
Nem oly nagyot mi rengetne sziklát,
Csupán annyit, hogy érdemes élni,
Hogy ne kelljen mindig gyanakodni, félni.
Attila testvérem csillagszemű bátyám,
Fogd a kezem kérlek, és nagyon vigyázz rám,
Hogy tiszta maradjak, mint nyírfán a kéreg,
Ártatlan lelkemet meg ne rontsa féreg.



Pilisszántó, 2005. október

Utcalányok

Tél van, mínusz négy fok,
És havat hord a szél
Kurvák állnak az út szélén,
Őket nem érdekli a tél.

Árulják testüket a hóesésben
Kirakva minden bájuk
Szinte meztelenek,
Alig van ruhájuk.

Autók lassan gurulnak
A fehér puha paplanon,
- Szép fiú hová mész? -szólnak be,
A félig lehúzott ablakon.

Mindegyik szép és fiatal
A fagytól már vörös a testük
Megáll e nékik valaki?
A nejemmel kíváncsian lestük.

De nem, vagy csak ritkán
Lassít egy-egy vigyorgó úr,
Élvezik, ha egy szép lány
Ritkuló hajukba beletúr.

A stricik meg állnak a túloldalon
Pénzt várnak türelmesen,
De ha nem kapják meg amit akarnak,
A kurvákat elverik rendesen.

Üzletre úgy néz ki, semmi sansz
Hiába minden nagy verés,
Aki megáll is, csak fecseg,
Pénze úgy látszik, hogy kevés.

És a szerencsétlenek félig fagyottan,
Újra az út szélére állnak,
Miért teszik, soha meg nem értem
Lehet, hogy szeretik, amit csinálnak?



Pilisszántó, 2005. október

Az ecset

Óh, mily primitív e szerszám
Fadarab, fémlemez és némi szőr.
Mesternek kezében fegyver ám
Élesebb, mint a hindu tőr.

Gondoljatok Francisco Goyára
Mit művelt az ő fegyvere
Királyából gyilkos gúnyt űzött
És nevetség tárgya lett neje.

A képből kinézve pompás ruhában
Egy mosónő bájolog felénk
És a király sok gyermekével,
Ostoba arccal néz elénk.

Győzelem ennél nincs dicsőbb
És nem ez az egyetlen eset,
Hogart, Doumier, Lotrec kezében
Így lett fegyver az ecset.



Pilisszántó, 2005. október

Esős nyár

Hűvös volt az idei nyár
Hideg, szeles, esős, sáros,
Nagy árvizekkel is terhes,
El volt öntve sok kis város.

Összeomlott több tucat ház
Nincstelenné vált sok ember.
Az, ki szegény szegényebb lett,
Tervezni már szinte nem mer.

Jószág, termés mind elúszott,

Vele úszott a remény is,
Hogy majd egyszer lesz otthona
Sajátja lesz, ha szerény is.

Több kisember összefogott,
Forintjait összeadta,
Nem volt rest, és nem volt fösvény,
Mint ahogy sok módos gazda.

Segítettünk, ahogy tudtunk,
Volt ki pénzzel, volt ki mással,
Élelemmel, tiszta vízzel,
Vagy egy kölcsön adott házzal.

A sok gazdag meg lapított,
Nem nyílt meg a pénztárcája,
Bár jól tudta, hogy mi történt,
El sem pirult az orcája.



Pilisszántó, 2005. október

Földközelben a Mars

Még nem volt teljes az éji sötétség,
Még derengett némi bágyadt esti fény.
És, mint ember, ki gyarló földi lény
Ámulattal, vegyes áhítattal bódultan
Néztem a milliárdnyi fénylő csillagot,
S legott, szemembe tűnt egy rőt sárga pont,
Mely szikrázva fénylett, tündökölt,
És maga körül minden fényt megölt.
A háttérben hunyorgó kicsiny csillagok
Ijedten, remegve csendben körbeülték,
És lehajtott fejjel mind megünnepelték
Fenséges uralmát a dermesztő égen,
Mert így van ez már réges-régen.
Ellene küzdeni nincs semmi remény,
A fényes úr hatalma kőkemény.
Ő a Mars, a hadak lángoló istene.
Mint tűzvarázs vonul az égen át,
Napszél borzolja rőt haját,
A tündér kék Földnek az ikertestvére
Olyan, mintha mindjárt kicsordulna vére.



Pilisszántó, 2005. október

Üzenem az aggódóknak

Megöregedtem, ezt be kell vallani.
És ez még nem elég,
Egyfolytában azt kell hallani,
Milyen teher az,
Hogy még hosszú évekig el kell tartani.

Engem, ki dolgoztam több mint, negyven évet.
Sajnálom, de téved,
Aki úgy hiszi, hogy vétett, ki élt hetven évet.
Sok pénzt befizettem,
Mert én már előre letettem a tétet.

Hálából engem senki el nem tarthat,
Öneltartó vagyok,
Foggal és körömmel talán belém marhat.
Azt üzenem néki,
Pénzére nem vágyom, így nyugodtan alhat.

Az, amire vágyom, igazán csekély.
Eledel, egészség
Meg a TV műsor, ne legyen sekély.
És a híranyagtól,
Gyomromnak falára ne nőjön fekély.

Ha eljön az idő, csöndben elmegyek.
Nem kell rám költeni,
Annyi pénzem lesz, hogy sírhelyet vegyek.
Azért tettem félre,
Nehogy bármely úrnak terhére legyek.

És ha netán mégis akad egy kretén,
Aki úgy gondolja,
Hogy sok öreg miatt akad el a train,
Magam mellé veszem,
És a másvilágra átsegítem én.



Pilisszántó, 2005. október

Kishegyi Árpád

Buffó tenorista volt a Kishegyi,
Humora mondhatom azt, hogy isteni.
Sok mondása mára szállóige lett már,
Az, hogy nincs közöttünk, állítom, hogy nagy kár.
Csendes, halk szavú volt, és mindig finom,
Kedves lényét látom, mikor ezt írom.

Salome ment tegnap, láttad Árpikám?
Ezt kérdezték tőle egyik délután.
Az öt zsidó új volt, hogy ment a dolog,
Hogy bírták a tempót, voltak zavarok?
Ugyan hagyd el - mondta, s a szeme forog,
Ezek nem is zsidók voltak, hanem arabok.



Pilisszántó, 2005. november 21.

Egy hajléktalan halálára

Óh, hányszor hallottam és vallottam én is,
Nem ártana egy kis munkanélküliség.
Ráférne erre a népre, megtanulná végre,
Hogy szorgalom nélkül nem megy előre
Sem ország, sem az emberiség.

Szégyellem és pirul az orcám e miatt,
Ha látok egy embert, kit lapátra tettek,
Azok, kik gyárat, vagy földeket vettek,
És szegény talpal a munka után,
De kevés a remény, és egyre jobban retteg.

Nincs, aki megvédje alapvető jogát.
A szakszervezet már régen feloszlott,
Magabiztossága is semmivé foszlott
És a jövő oly kilátástalan,
Mint az ország, ami oly megosztott.

És mint aki ingoványba lépett
Süllyed, mert a lába nem érez talajt,
Úgy merül el észrevétlen, alig érezvén a bajt.
Családja széthullott, otthona a múlté,
Nem becsüli többé az emberi fajt.

Az utcán kószálva tengeti életét.
Aluljárókban, és padokon hál éjjel,
Mosdatlan és büdös, riadtan néz széjjel,
Jön e rendőr, vagy goromba parkőr,
Aki ócska vackát szétrugdalja kéjjel.

Mint egy riadt állat, szemlesütve él.
Magában motyogva, folyton azt lesi,
Ki az, ki kis cuccát netán elveszi.
Így telnek az évek, minden változatlan,
Ha talál valamit, rögtön elteszi.

A nincstelen évek nagyon meggyötörték.
Egészsége is már romokban hever,
Ruházata rongy, mit magára teker.
A tél, mint jeges satu, keményen szorítja
Magának is mondja, a fagy majd leteper.

Gyémánt csillogású fehér hóesésben
Vackot ás magának egy bokor tövén.
Pálinkás palack lóg nadrágja övén,
Vérárama lassul, bár meleget érez,
Mint ahogyan régen anyjának ölén.

Fehér paplan alatt kihűlőben teste.
Mozdulna még, de már nincs erő,
Szép csendben megáll az örökké verő.
És mire megvirrad, a hóesés eláll,
Így érte utol a megváltó halál.


Újsághír:
Kiránduló fiatalok megfagyott férfi holttestére bukkantak a Zugligetben.
Idegen kezűségre semmi jel nem utal, a rendőrség államigazgatási
eljárás keretében vizsgálja az ügyet.
(MTI)



Pilisszántó, 2005. november 15.

A köd

A köd, mint egy nehéz vizes paplan
Úgy terült a tájra és körös-körül Hömpölyögve kúszott az úton.
Én erősen lestem a volán mögül,
A nagy szürkeséget, mely átláthatatlan.

Hiába fényszórók, ködlámpa, szemüveg
Bizonytalan árnyak mindenütt
Ijedten taposok a fékre, egy rémalak,
De rögtön szertefoszlott, elmerült
A szürkeségben, minden olyan, mint a tejüveg.

Zavaros és nedves, nyúlós szürke massza
Mint az ország, mely alámerül
Az értelmetlen választási harcba
Nem törődve azzal, mi mibe kerül.
Bár lehet, hogy kiürül a kassza.

Szállj fel köd, szállj fel az utakról,
És az agyakról is, tisztuljon a látás.
A nemzet így lesz tettre kész,
Így lesz majd igazán hálás,
És magától fog inni a tiszta kutakból.



Pilisszántó, 2005. november 25.

Őszi búcsú

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,"
De reggel a fákon már látszik a dér,
Arcomat fordítom szembe a nappal,
Testemben felbuzdul újra a vér.
Szívem még ifjú, bár testem öreg már,
Érzem, hogy lassacskán elfogy erőm,
Rájöttem arra, hogy kurta az élet,
Özveggyé válhat majd egyszer a nőm.

"Elhull a virág, eliramlik az élet..."
Lombot veszít a fa tél elején,
Nem tudok én már élni te véled,
Tengődünk ketten a lét peremén.
Házunknak csúcsán nem füstöl kémény,
Hideg a kályhánk, nincs tüzelőnk,
Döntöttem elmegyek véglegesen immár,
Elhagyott minket a régi erőnk.

"Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,"
Fejfámra egy sötét rongyot akassz,
Nem fogja senki elorozni, meglásd
És, ha tán mégis, majd sírva fakadsz.
Reggeli közben írom e verset,
Indulok, játszhat a túlvilági verklis,
A Sztüx-folyón olcsón átvisz majd Kháron,
Oda, ahol értik a hexametert is.



Pilisszántó, 2005. november 28.

Szonett a feledésről

Hiába is tettél bármi jót,
Előbb-utóbb, mégis elfelednek
És még azelőtt, hogy végképp eltemettek.
Bár lehet, hogy még néhanap
Eszébe jutsz majd az embereknek.
Hogy is hívták?...kérdik... - tudod, az aki...
És a fejét nagyon töri valaki...
Igen-igen, rémlik már valami,
De neved már régen elfeledve,
Ezt őszintén be kell vallani.
Nem érdemes ezen búslakodni,
Mindig így volt s így lesz ezután is,
Egy mulatság után, ki emlékszik arra,
Hogy a zenekarban volt egy trombitás is?



Pilisszántó, 2005. december


2006


Szonett Israelről

Israel féltelek, és szeretlek téged,
Mert félig a népem vagy, és ha bántanak,
Én zsidóvá válok teljesen, egészen,
Bár közelről sajnos sohsem láttalak.
Földed az én földem, kék eged enyém is,
És, ha van is bűnöd, az is az enyém,
Bátor fiaiddal együtt küzdök én is,
És lelkemben éled újra a remény.
A remény, hogy béke köszönt majd e földre,
Káin gyilkos dühe majd csak csendesül,
Vér áztatta földed tiéd már örökre,
És a béke napja újra földerül.
Én ki félig zsidó és magyar vagyok,
Óh, Israel látom, csillagod ragyog.



Pilisszántó, 2006. január

Egyesült Európa

"Világ proletárjai Egyesüljetek"
Ezt hirdette Marx és Engels
Megpróbáltak egyesülni,
Sokan mondták, hogy biz ebből
Soha semmi nem lesz.

Forradalmak tüze lobbant,
Vörösen az égre
Lángtengerré vált a világ
És elhervadt minden virág
Majd győzött a józanész is végre.

Marx eszméje, ha máskép is
Most válik valóra
Nem a prolik egyesülnek,
Eszmék sorra mind megdőltek
Hanem Európa.

A proletár ma már polgár,
Legyen magyar, cseh, vagy bolgár,
Ez manapság egyre megy,
Európa ideája a szabadság,
Mércéje a jólét és az egyszeregy.



Pilisszántó, 2006. január 16.

Intelem

Miért bántjátok szóval és fegyverrel azt az ősi népet
Ki sok ezer éve a ködből kilépett
És az emberiségnek egyistent adott,
És ez az egy Isten elküldte a Földre hatalmas törvényét,
Mózes által kőtáblákra vésve a tízparancsolatot.
Egyetemes törvényt, mit az ember retteg,
Súlyos bűntudattal még is, mindig megszeg.
Emlékünkben él még szava a törvénynek,
Ne ölj! Ez a parancs fiatalnak s vénnek.
És még is oly sokszor megszegve a törvényt
Rabolunk és ölünk, nem látva az örvényt,
Mely lehúz a mélybe és lealjasít,
Milliókat szörnyű mélységbe taszít.
Miért bántjátok, kérdem azt az ősi népet
Ki két ezer év után újra megtalálta
Őseinek földjét, ahonnan szétszéledt.
Nem magától ment el új hazát keresni,
Amit nem talált meg, és szétszórattatot,
Vak dühhel elűzték, vagy karóra tűzték
Latinok, más népek, majd az arabok.
A kultúrált német hat millió zsidót küldött a halálba,
Égő áldozatok bűzös füstje borult az egész világra.
Újra csak azt kérdem, miért bántjátok őket?
Nem volt még elég a sok-sok áldozat?
Ne ölj! E parancsot hirdeti a törvény,
És ki azt megszegi, érje el a szörnyű kárhozat.



Pilisszántó, 2006. február

Tavaszodik

Éjszaka még keményen szorít
A kegyetlen tél villogó foga,
De már hajnalonként átüt a sötéten
A derengő fénynek halvány sugara.
És a bágyadt téli derengésben
Szürke árnyként alig láthatón
Elő tünedezik túl a messzeségen
A hegygerinc íve furcsán, izgatón.
Halvány csík fut végig a sötét ég alján,
Napról-napra, lassan növekszik a fény,
És a fénnyel együtt éled a természet
Halkan sóhajt már a fagyos televény.
A kásás hó alatt vízerecske éled,
Csordogál fecsegve, csobog, csivitel,
Válaszul egy színes fenyőpinty trillázik,
Egyre több kismadár újra énekel.
Jön a tavasz! Szinte csontjaimban érzem,
Biztos vagyok benne, nem tévedhetek,
Bár még eshet a hó, mosolyogva nézem,
Télikabátot már én fel nem veszek.



Pilisszántó, 2006. február

Évszakok

Tavasz

Újra hajt az aranyeső
Víg madárfütty tavasztleső
Pajkos rigó fütyörész a fákon.
Duzzadó rügy burka pattan,
Minden éled lankadatlan
Zöld kis lándzsa tör elő az ágon.

Jön a tavasz, leng a szellő,
Csupa virág bodros felhő
Illatfátyol szép lenge ruhája.

Halkan elsuhant mellettem,
De én még is észre vettem,
Mind örökké rabul ejtett bája.


Nyár

Még tűzött a nap, de már az égen
Sötétlő felhők tornyosultak
Varázs karjukkal az égbe nyúltak
És készülődtek a nagy zuhanásra.

Szellő sem libbent, fűszál sem mozdult
Megállt az idő, megállt az élet,
De még sem, mászott egy kis bogár
És én tevéled készültem a nagy utazásra.

Az ég megdördült, az eső eleredt,
Nevetve nyújtottad felém a kezedet,
Arcunkat mosta a nyári zápor,
Minden távol volt, nagyon távol
Csak a felhők és te voltál közel.


Ősz

Kóbor szelek rázzák már a karcsú fákat,
És a sok szép sárga, rőt, veres levél
Az ég sóhajától lassan szárnyra kelve,
Hulló aranypermet, mind-mind földet ér.

Fázós bokrok tövén opál ködök ülnek
Lám, az évszak óra lassan körbejár,
A tűnő idővel a percek merülnek,
Hol van a verőfény? Oda lett a nyár.


Tél

Ökörnyál úszik már a rét felett
Harmatcsepp ragyog a fűzek levelén
Dérré válik lassan érezvén a telet,
Kemény röggé fagy a puha televény.

És telet idézőn fújni kezd a szél is,
Fent a hegyen lassan esni kezd a hó,
Nagy pelyhekben ráül minden apró ágra,
És mindent belep a fehér takaró.



Pilisszántó, 2006. március

Két epigramma

Az opera dráma olyan zenés színház,
Ahol egy kövér nő addig áriázik
Amíg meg nem hal, vagy
Másképp rá nem fázik.


A klasszikus balett egy olyan
Esemény,
Ahol szépen ugrál egy csinos
Meselény.



Pilisszántó, 2006. március

Pilisszántó

A Pilis szakrális áldott szent hegye
Az Árpád háziaknak vadas parkja volt.
Mátyás király lova taposta a földjét,
Amikor vadászott, s erre lovagolt.

E szent hegy szoknyáján, mint egy hímes virág
Tündöklőn virít egy kis szlovák falu
Ősi mesterségük a mészégetés volt,
A megsebzett hegy lásd, erre a tanú.

Több mint kétszáz éve, hogy megtelepedtek,
És gyökeret vertek, itt e szent helyen
Irgalmatlan harcot folytatva a heggyel,
Hogy a családjuknak enni is legyen.

Hatalmas tenyerű izmos férfiaknak
Ezt a nehéz sorsot juttatta az élet,
Még nem is oly régen bányászták a követ,
És nagy kemencékben égették, míg mész lett.

Most közöttük élek, e kicsiny faluban,
Minek neve az, hogy Santov-Pilisszántó.
Kétezren, ha lakjuk, akkor sokat mondok,
Én nem tudok tótul, azt mondják nem bántó.

Egy-két idős asszony szlovákul szól hozzám,
Nye rozumi- mondom, széttárva kezem.
--Mindig elfelejtem azt, hogy maga nem tót
Szól, s vidáman ő is jót nevet velem.



Pilisszántó 2006. március

Fricska

Szétosztottam mindenemet semmi kincsem sincsen,
Készülődök már elmenni kezem a kilincsen,
De nem merem még egészen kitárni az ajtót
Mert félek, hogy megláthatom a bakon a hajtót.

Hintó elé fogott lovak és a gyászhuszárok
Toporogva álldogálnak, hátha majd felszállok,
De én megviccelem őket, várok még pár évet,
Reménykedve, hogy az Isten vagy húsz évet téved.



Pilisszántó, 2006. március 13.

Egy Hunyadi kéne ismét

Volt egy magyar, ki bátor volt,
És szembe szállt az iszlámmal
Ötszázötvennyolc éve már
Hadat vívott az oszmánnal.
Hunyadi volt ez a vezér
Rigó mezőn csatát vesztett
Európa nem segített,
Csak vetett rá egy keresztet.

Előre nyomult a török
Európát fenyegetve,
Bekebelezte a Balkánt
Ki ellenállt, leölette.
Allah nevével az ajkán
Ezernégyszázötvenhatban
Nándorfehérvárnál termett,
De legyőzték ádáz harcban.

Hunyadi volt fő vezére
A keresztény seregeknek,
Győzelmének emlékére
Délben a harangok zengnek.
És az iszlámterjeszkedés
meg is állott jó száz évre,
Európa megmenekült,
Megkönnyebbülhetett végre.

Ám az oszmán birodalom
Lepanto-nál újra kezdte,
De már tanult Európa
S ez lett a törökök veszte.
Amit nem értek el akkor,
Mára csöndben mind elérték,
Mert a naiv Európa
Befogadta azt, kik kérték.

És az iszlám áradatnak
Egy ország sem vetett gátat,
Velük együtt jött a terror
Robbantottak vagy félszázat.
Ártatlanok vére tapad,
Terroristáknak a kezére,
Al-khaida terrorcsapat
Oszama bin a vezére.

A toleráns Európa
Szabadságra hivatkozva
Ez idáig nem tett semmit
Csak nyüglődik vitatkozva.
Ma már nincsen olyan ország
Széles Európa szerte,
Ahol dzsámi, vagy minaret
Az égre ne meredezne.

Egy Hunyadi kéne ismét,
Kinek szilárd hite, s lelke
Szembe szállna a terrorral,
S minden gonoszt leteperne.



Pilisszántó, 2006. március 20.

Éljen a Köztársaság

Szabadság, egyenlőség, testvériség,
Ezt hívják köztársaságnak.
Vigyázzatok rá nagyon emberek,
Mert vannak kik másra vágynak.
Éljen a Köztársaság!

Azt mondják, hogy a nemzet a test
A köztársaság csupán a ruha rajta.
A ruha az, amit le lehet vetni
Ez az elv a legrosszabb fajta.
Éljen a Köztársaság!

Népünk már megélt több féle rendet,
Királyságot és monarchiát,
Félfeudális polgári világot,
Diktatúrába forduló anarchiát.
Éljen a Köztársaság!



Pilisszántó, 2006. március 22.

Mamikánk kilencvenkilenc éves

Mai nap született egy híján száz éve
Össze vagyunk kötve, amiként a kéve.
Mamit ünnepeljük szinte hihetetlen,
Szelleme friss ma is, nincsen lehetetlen.

Olvas, hímez, horgol, mérgelődik nagyon,
Ha elvét valamit, egy-egy nehéz napon.
Csodáljuk mindnyájan ezt az életerőt,
Mi belőle árad, éppen tegnapelőtt,

Azt súgta fülembe, jó volna megérni,
Hogy az emberiség a Marsot eléri.
-Hát csak azért mondom, mert mikor születtem
Villanykörte sem volt, mécs égett fölöttem.


-És mi minden történt alig száz év alatt
Már jártunk a Holdon, ez volt a nagy kaland.

Nos, így gondolkodik, Ő a majd száz éves,
Ki azt hiszi, öreg, gondolata téves.



Pilisszántó, 2006. március 26.

Immár több mint negyven éve
Szonett

Hogy milyen férjed voltam, nem tudom
De októberben mikor már ködök lengenek,
Emlékeimből újra földerengenek
A sohasem fakuló régi képek,
Illatos virágok pirosak, égi kékek,
A tündérien zöldellő Margit-sziget
Duna illatától részeg örök liget,
Ahol melléd ültem egy kispadon,
Mert megtetszettél nékem angyalom.
S az óta, már több mint negyven éve,
Összekötve élünk miként a kéve,
És fogjuk egymás kezét rendesen
Így élünk mi szerényen csendesen.
Összekötve, mint a kéve immár több mint negyven éve.



Pilisszántó, 2006. április

Tavaszi árvíz

Hűvös szél motoz a virágzó fák közt,
Esteledik, és a kertemben ülök.
Lázas pirló arcom fordítom a szélnek,
Itt a tavasz érzem, még sem örülök.
Szinte észrevétlen köszönt rám az este,
Gyémántokkal ékes roppant boltozat,
Mind azok, kik bátran küzdenek az árral,
Feléjük száll minden féltő gondolat.
Soha nem tapasztalt szörnyű áradások
Európa szerte most a víz az úr,
Tízezrek a gáton dolgoznak serényen,
Védik, amijük van, s volt ki vízbe fúlt.
Van, ki gátat épít, más meg árkot ás,
Csak is egy segíthet: az összefogás!



Pilisszántó, 2006. április

Táblakép
szonett

Van egy Shakespeare portrém
Kőrisfára festett kicsiny táblakép.
Enyves gipsz alapra tojástemperával
Opálszínt felhordva készítettem én.
Más ám ez az arckép, mint a megszokottak
Tojásdad arc, boltozatos fénylő koponya
Hetyke bajszú, ritkás rőt szakállú,
Gunyoros a szeme és a mosolya.
Bölcs és mindentudó átható tekintet
Mégis elmerengve a távolba néz
A vesékbe látó bámulatos elme,
Drámaíró, költő, rendező-színész.
Az avoni hattyú csodás fogalom
Szeretem, hogy képe függ a falamon.



Pilisszántó, 2006. május

Botrány az Operában

Nem vitás, királyi műfaj
Igen sokba kerül, oh jaj
Az opera s a balett.
Kultúránknak szerves része
Vegyétek már végre észre,
Hogy a büdzsé odalett.

Ha egy ország ad magára
Sokat költ az operára
Spórolni itt nem való
Fizetni kell, mint egy király,
Mert a nemzetnek ez kijár
Országimage mutató!



Pilisszántó, 2006. május 18.

Szonett a sérült gyermekekért

Akár hányszor meglátok egy sérült gyermeket,
Szívem mindig összeszorul
Öreg arcom elkomorul,
S elrejtem a fájó könnyeket.
Mert a gyermek csodálatos szent és nagy ajándék,
Bár lehet, hogy sérült
Te nem lehetsz rémült,
Tégy értük valamit, nem elég a szándék.
Hány kis bice-bóca vágyik egy jó szóra,
Kis szíve repes,
Azt kéri szeress,
Mert én képes vagyok mindenféle jóra.
Lehetsz te jó ember, és igazán derék
A sajnálat sajnos hidd el nem elég.



Pilisszántó, 2006. június

Emlékezés Derkovits Gyulára

Óh, te zseniális asztalos segéd,
Kit a fától elcsábított az ecset, s a szín
Lenolaj, terpentin, a festékek szaga,
És az életed lett a festészet maga.
Odahagyva fűrészt és gyalut,
Tisztes iparoshoz méltó életet,
Honnan vétetett az elhatározásod,
Hogy életednek célját a festésben látod.

A géniusz halkan megsúgta-e néked,
Hogy mily nyomorúság lesz az életed,
Netán vélheted, hogy sikertelen leszel,
És azt, hogy hetente jó, ha kétszer eszel?
Éhségnek gödrei eltorzítják arcod,
Gyomrod fájó görcse, félre húzza szád,
És a te hazád, jaj nem igényel téged
Számukra riasztó minden egyes képed.

Nem akarták látni, hogy mi a valóság,
Hogy mennyire mély a nyomornak kútja,
Hova visz az útja az önző közönynek,
És lesújthat újra sújja a pörölynek,
Mint ahogyan Dózsa egykoron lesújtott,
Kiegyenesítve sok ezer kaszát,
És az egész hazát lángtengerré téve,
Nemes urak vérét kardhegyére véve.

Szeretted hazádat, és a proletárt,
Ma, már aki művelt, nagyra becsül téged,
Fadúcokra vésted a nemzethalált,
Szellemednek nyila telibe talált.
A hálás utókor megrendülve nézi,
Expresszionista műveid sorát,
Azt, mi korát jócskán megelőzte,
A nemzet közönyét mégis csak legyőzte.



Pilisszántó, 2006. június

A csonkolt lábú koldus éneke
Szonett

Ha szorít a cipő, az fáj nagyon
és újat venni egy vagyon.
Az, akinek már pénze nincs,
a használt cipő is drága kincs.
Megdagadt a lábad? Miért hagyod?
Vágd le az újad, ha megfagyott,
nem fog majd fájni, higgy nekem,
évek óta már én ezt teszem.
Egyre csak csonkolom magam,
Pénzemet eliszom, hogyha van.
Mert mankóra nem kell lábbeli,
és nem fáj, hogy nem vagyok deli.
Szép lassan csendben elfogyok,
cipőkről már nem is álmodok.



Pilisszántó, 2006. június

Gyermekkori emlék

A mesék, a szépséges mesék jutottak eszembe
Miket anyám, lágy bársonyos hangon
Suttogott fülembe.
Amikor álmos, hosszú téli esteken,
Csak mesélt, mesélt
S én láttam, hogy tündérek szállnak
Szerte- szét.

És óriások táncolnak vadul szertelen,
Hideg borzongás futott át riadt
Kicsiny testemen.
Hittem is, nem is mit mesélt anyám,
És a falon a megnyúlt árnyak,
Mint a tündérszárnyak,

Libbenve röpködtek hangtalan,
S a bódító álom pilleszárnyán
Szálltam egymagam.
És hasztalan próbáltam kinyitni két szemem,
Mert éreztem, köröttem minden szertefoszlott,
És már nem is létezem.

Varázslatos volt nékem minden este, ha anyám mesélt,
Ha ölelő karja és meleg teste az én kicsiny
Testemhez ért.
Most is érzem, ha visszagondolok, bár hatvanöt éve már
Olyan távol van, és hideg sincsen, éppen most
Tombol a nyár.



Pilisszántó, 2006. július

Az álságos Európa

Az álságos Európa, mint már annyiszor
most is mellé beszél, pedig nagy a veszély,
cselekedni kéne, és tudni mikor.
Azt is tudni kéne, ki mellé kell állni,
még pedig időben, tanulhatott bőven,
hogy ne kelljen szörnyű áldozattá válni.
Islamista terror Israelre támad,
öngyilkos merénylő és korán szakértő,
ha teheti, gyilkol, s romba dönti házad.
Israel nem hagyja polgárait ölni,
keményen visszavág. Állítja a világ,
aránytalan imígy a hamaszra törni.
Majd ha bomba robban Párizs főterén,
s a Diadalív alatt terror osztag halad,
és Minaret áll a Notredame helyén,
akkor majd megtudják mi az, az arány,
álarcos banditák, szörnyebbek mint a rák
islamista harcos lesz majd valahány.

Jobb lesz meggondolni finnyás Európa,
hogy mihez viszonyíts. Pontosan bizonyíts!
Hogy müezin kell-e, vagy esetleg pópa.



Pilisszántó, 2006. július 20.

Szeptemberi telihold

Barbár véres álmok gyötörtek az éjjel,
Félig alva azt éreztem, hogy a szívem marcangolja
Valaki nagy kéjjel.
Telihold volt, sejtelmektől furcsa égi lámpás
Felhők felett csöndben úszott és a fénye is bekúszott,
Szobám ablakán át.

A kutyák szűköltek és nézték a holdat,
Láncukat csörgették s testemet átjárta
Egy zöld méregoldat.
Letaglózva fekszem, csupa víz a párnám
Sötét árny imbolyog a szobám falán,
És sejteni vélem sorsom azt, mi vár rám.



Piliszántó, 2006. szeptember

Este a kertben

A kertemben ülök derűs őszi estén,
Hűvösödik és a sárga birsek testén
Lecsapódó harmat, mint az üveggyöngyök
Fénylenek a fákon a durva göcsörtök.
Szikrázva fénylenek ékszereknek hatnak,
Világot gyújtanak a kis bogaraknak.

És az egyik tücsök nagy-nagy örömében
Cirpelni kezd máris a zöld sűrűjében.
Táncot jár a darázs, hálót sző a pók is,
Föltápászkodnak még a már szunnyadók is.
És mielőtt végképp álomba merülnek,
Még egy utolsó kört, a kertben repülnek.



Pilisszántó, 2006. szeptember 21.

Szürke fellegek

A nyugati dombok felől
Súlyos szürke fellegek úsznak,
Szinte a fák tetején kúsznak
És a megsárgult rét felett is,
Vad viharos szelek fújnak.

A gomolygó felhők esőtől terhesek,
De még nem zuhannak, valamire várnak.
A földnek kedvesek, mert régen esett már,
Úgy látszik, hogy eljött ideje a sárnak,
Melyben a vaddisznók vígan dagonyáznak.

Sárgulnak a lombok, néhol vörös is már,
És a csipkebokrok szinte lángra gyúlnak.
Néhány ház tetején már füstöl a kémény,
Varázskarjaikkal az ég felé nyúlnak,
A fagy hamarosan kopog az ablakon.



Pilisszántó, 2006. október 5.

De jó lenne...

De jó lenne újra fiatalnak lenni,
Egy kis vendéglőben kacsasültet enni
Ropogós kacsasült, lilakáposztával,
Leönteni mind ezt jó pince borával.

De jó lenne újra fiatalnak lenni,
Kint a Zugligetben egy korsó sört inni
A Balázs vendéglő tiszta asztalánál,
Kenyeres lány lábát nézni, amint járkál.

De jó lenne újra fiatalnak lenni,
A kenyeres lánnyal moziba elmenni,
Elcsavarni fejét, s felvinni szobámba,
De ez már csak ábránd, fantáziám álma.

De jó lenne újra fiatalnak lenni,
És hetvenkedésből újra ölre menni,
Ám az erőm elszállt, Istenem, de nagy kár,
Hogy letelt az időm, és megöregedtem már.



Pilisszántó, 2006. október

Azt, hogy költő vagyok...

Azt, hogy költő vagyok, már régen tudom,
Mert mikor a lombok hullni kezdenek,
Lelkemben sok apró csilingelő hangok
Egyszerre csak halkan zúgni kezdenek.

És ezek a hangok összekapaszkodva
Egymást erősítve zengve szállanak,
S tollam hegyén vers nő, szinte akaratlan,
És a sorok végén rímek állanak.

Végtelen az idő, és benne az élet,
Oly jelentéktelen, oly kis semmiség,
Az hogy éltem, voltam, s valamit is szóltam
Lehet, nem fog emlékezni az emberiség.

Ennek ellenére én még is csak írok,
Nem teszem le tollam, nem fogom be számat,
Azt, hogy verset írjak, bensőm kényszerít rá,
Ez vezeti tollam s a szelíd alázat.



Pilisszántó, 2006. október

Fűtési szezon

Egyik nap fúj a szél. másnap már tűz a nap
Éjjelente fagy van, a tél foga már harap.
Pedig még csak októbernek a közepén járunk,
Itt fent a hegyekben kemény télre várunk.
Aprítják a fákat, csattognak a fejszék,
Tornyokba rakják a tűzifát a Weiszék,
Mert a gáz túl drága, nem fűtenek véle,
Így marad csak pénzük tavasz elejére.
Még az a szerencse, nincs messze az erdő,
Tűzifát jár lopni itt minden tekergő
Így van ez már régen, vagy úgy kétszáz éve,
Amióta itt él a falunak népe.
Bár mindenki tudja, hogy tiltja a törvény,
Nem szűnt meg forogni a lopási örvény.



Pilisszántó, 2006. október 15.

Magyar vagyok

Magyar vagyok, magyar, e földön születtem
Kisgyermekből ifjú,
S felnőtt is itt lettem.
Elmehettem volna új hazát keresni,
De én itt maradtam
Szerencsémet lesni.

Valami itt tartott, hogy mi azt nem tudom.
Amíg mások mentek,
Én jártam az úton.
Rögös úton jártam, de itthoni út volt
Igaz, hogy az úton
Elég sok a vérfolt.

Vérfoltos volt az út, de én itt maradtam,
Hogyha araszolva,
Mégis csak haladtam.
Adtam is valamit, és kaptam is érte,
Úgy ahogy Kazinczy
Valaha is vélte.

Így hozta a sorsom, más út nem érdekel,
Végig megyek rajta, itt élnem, halnom kell.



Pilisszántó, 2006. október 22.

Ötven éve történt

Ősz van, pont úgy, ahogy ötven éve,
Amikor még fiatal volt lelkem, testem,
És a távoli Kitájban, hová sorsom vitt el,
Az itthonról szóló rossz híreket lestem.

Tankokról, harcokról, sortüzekről
Elesett, meglincselt emberekről,
A Sztálin szoborról, amit ledöntöttek,
Orosz csapatokról, akik Pestre törtek,
És az ellenálló reménytelen harcról,
Véres fejjel küzdő sok-sok fiatalról.

Ezekről hallgattam én a híreket,
És úgy éreztem, a szívem megáll,
Mikor azt hallottam, nem kímélnek semmit,
És hogy Budapesten arat a halál.

Romokban a város, romokban az ország,
Romokban egy addig uralkodó eszme,
De a magyar nemzet megerőszakolva
Az eszme számára végkép el volt veszve.



Pilisszántó, 2006. október 23.

Mint az őszi eső...

Mint az őszi eső, ami hullik monoton,
Úgy múlik el konokon az idő, s lejár életünk,
Lassan porrá leszünk, amelyből vétetünk
És elmúlik mind az, mi volt, s mi lesz,
De még vagyunk, s oly jó, hogy reám figyelsz.

A párom vagy régen negyvennégy éve már,
S ha majd a batár értem jön, kérlek, ne sírj
Fejfámra csupán csak annyit írj,
Hogy mi volt nevem, és mennyit éltem,
Sikeres voltam, bár semmit se kértem.

A legszebb ajándék mit kaptam régen,
Te vagy az földön, s égen, bár már hajad fehér,
Szeretem, ha kezed az én kezemhez ér.
A párom voltál és mindig is az leszel,
Utódainkban élünk, így szerelmünk nem vesz el.



Pilisszántó, 2006. november 21.

Szonett az álnokságról

Ó, ti szenteskedő álnok emberek,
Rá kellene jönnötök már,
Hogy a világ az gömbölyű,
Nem pedig kerek.
Aki próbál és merészel,
S bátran szembe néz a vésszel,
Segíteni nem fogjátok
Az is általatok vész el.
Nem kap tőletek esélyt,
Legfeljebb gyomorfekélyt.
Ilyen álnok nemzedéket
Ritkán hordott még a föld,
Merő ábránd, hogy segítsék,
Inkább azt üvöltik, öld.



Pilisszántó, 2006. november 21.

Barátok nélkül
szonett

Elhagytak, elmentek mind a cimborák,
Kit az ital vitt el, kit pedig a rák.
Egyedül maradtam, és ez fáj nagyon,
Sokszor könnyet ejtek, nem bánom, hagyom.
Elsiratom őket és az ifjúságom,
Sok víg napot éltünk és nincs mit megbánnom.
Egyedül maradtam, nincs már vigalom,
Bánatos a lelkem, nem száll a dalom.
Mint a süket zenész, kiben él a nóta,
Csak a taktust véti el már évek óta,
Így élek magamnak jó barátok nélkül,
Ez lesz annak sorsa, ki mint én, megvénül.
Ó ha én így vénen egy barátra lelnék,
Még a fél világgal is birokra kelnék.



Pilisszántó, november 23.

Murci

Van egy kedves macskám, kinek neve Murci,
Szép fényes a szőre, az orra meg turcsi.
Csengőt hord nyakában, mert ha fára mászik,
Egyfolytában mindig madárra vadászik.

A legjobb barátja Argosz, berni pásztor.
Megvicceli sokszor, átverte vagy százszor,
De a berni pásztor igen jámbor állat,
Hagyja, hogy előle kiegye a tálat.

Hogy ha kedve szottyan, hátára felmászik,
Dorombol, harapdál, s a farkával játszik,
Mert a kutya vígan csóválja a farkát,
Imádja barátját, ezt a huncut tarkát.

És, ha a játékban végkép kimerülnek,
A szoba közepén szépen elterülnek,
Megmosdatják egymást, kéjesen murrognak,
Elalszanak mélyen, és csendben szuszognak.



Pilisszántó, 2006. november 24.

Alámerültem az élet tengerébe...

Alámerültem az élet tengerébe
Fehér tajték habja számba becsapott,
Én azt hittem ifjan, hogy jó ez a világ,
De az élet, oh jaj, csúnyán becsapott.

Büszke öntudattal indultam felétek,
Ifjú szívem, mint tűz piros virág,
Tenyeremen hordva letettem elétek,
Mert azt hittem, ettől szebb lesz a világ.

Alámerülve az élet tengerébe
Mohón felfaltátok ártatlan szívem,
Mint elszáradt virág, sodródom a szélben,
Nem emlékszik én rám ma már senki sem.

De, ha egyszer újra fiatal lehetnék,
És kérnétek tőlem újra szívemet,
Mellemből kitépve letenném elétek,
És boldogan mennék megint véletek.



Pilisszántó, 2006. november 30.

Kérdések

Hová, merre, és megyünk-e egyáltalán?
Miért, kiért, lehet-e, vagy csak talán?
Érdemes, vagy hasztalan, ki mondja meg?
Akarnak-e még valamit az emberek?
Vagy csak várnak, és kire, a fenséges égire?
Eljön-e valaha, ki tudja azt?
Tudod-e milyen az égi malaszt?
Kell-e nékünk az egyáltalán?
Lesz-e még élet a halál után?
Van-e még valaki, ki tudja ezt?
Vagy a Föld népe esetleg rajta veszt?



Pilisszántó, 2006. december 4.

Fülemben csönd dobol
Szonett

Ülök a szobámban, s fülemben csönd dobol
Csak a macskám mászkál halkan nesztelen.
Olyan jó most csendben lustán ellazulni,
Mert a világ harsány, s szörnyen esztelen.
Olyan jó most halkan azon elmélázni
Mi volt, mi van, és arról is mi lesz?
Négy fal közé zárva, s a jövőre várva
Halkan imádkozni, bár tudnám, kihez?
Mint a gyilkos hangyák úgy pusztítják egymást
Őrült világunkban most az emberek,
Mindent letarolva, semmit sem kímélve
Ezrével pusztulnak nők, s a gyermekek.
Magányomban én egy szebb világról ébren álmodok,
Hogy jobb lesz a világ, s elmúlnak a véres századok.



Pilisszántó, 2006. december 8.

Szonett az antik könyvekről

Nem tudom, hogy miért vonzanak
Úgy a régi könyvek
Bőrbe kötve, gótbetűkkel nyomott antikok,
Bár kopottak, jó néhányuk rongyos,
Nékem még is fontos
Igaz, hogy tartalmuk számomra titok.
Oly jó kézbe venni, s megszagolni őket,
Mint a csinos nőket,
Mert hisz ők is mindig titkot rejtenek,
Századok üzennek a ma emberének,
Hagyjatok ti is nyomot,
Amin az utódok meghatódva könnyet ejtenek.
Felejtsétek el a hamis, durva öldöklőket,
Becsüljétek meg a nyomdászt, és a könyvkötőket.



Pilisszántó, 2006. december 11.

Szomorú karácsonyi ének
Szonett

Hová tűnt a megszentelt karácsony
az örömmel telített nagy várakozás?
A készülődés meghitt szent varázsát
durván eltaposta a nagy rohanás.
Üzletté vált ünnep lett a szent karácsony,
csalók és kufárok barbár ünnepe.
Eladni és venni, mindent bezsebelni
a szent áhítatnak nincs már itt helye.
Jézus születése csupán ürügy arra,
hogy költsed a pénzed, és nagyokat zabálj,
nem arról szól ma már, ez az áldott ünnep,
hogy szálljál magadba s egy percre megállj,
hogy magadhoz öleld nem csak a családod,
hanem úgy, mit régen az egész világot.



Pilisszántó, 2006. december 25.

Hó nélküli tél

Azt jósolták, hogy a tél kemény lesz,
Havazással terhes, zordon, és rideg,
Már előre féltem, s nem igen reméltem,
Hogy még újévkor sem lesz hó, sem hideg.

Messze elkerültek hópelyhekkel terhes
Vad szelektől űzött szürke fellegek,
A nap tűz az égen, fényes úgy, mint régen,
Világít serényen, ám de nem meleg.

Hűvös van az igaz, de nem igazi tél ez,
Cinkéink sem jönnek, kiket etetünk,
Ha nem esik a hó, ők felénk se néznek,
Friss magvat eléjük hiába vetünk.

Ó, a hó, a friss hó, az nagyon hiányzik,
Mikor pille szárnyán hullik nesztelen,
És a meghalt földet fehér gyászlepellel
Beborítja puhán, halkan csendesen.



Pilisszántó, 2006. december 27.


2007


Újévi köszöntő 2007.

Magunk mögött hagyva egy viharos évet,
reményteli szívvel köszöntelek téged,
és sikert kívánok áldott újesztendő,
remélve, hogy jövőre is teli lesz a bendő.
Mit nyertünk a réven, oda lett a vámon,
rossz hírünk keltették, szerte a világon,
árvizek, választás, randalírozások,
szerteszállt remények, elillanó álmok.
Jó lenne, ha mind ez már csak emlék volna,
és az egész nemzet egy szekeret tolna.



Pilisszántó, 2007. január 3.

Tavasz a télben

Január elején általában tél van,
Kemények a fagyok, havat hord a szél,
A borús ég alatt, ha őz csapat halad
A kertek tövében, hosszú lesz a tél.

De másképp van minden az idei évben,
Hétágra tűz a nap, rügyeznek a fák is,
Január közepén még a hó sem esett,
És a szőlőtőkét sokan metszik már is.

A megcsalt természet, mint kéjsóvár szajha,
Illegeti magát, rügyet bont a rózsa,
Fent a kéklő égen fodros felhők szállnak,
Tükörképük látszik idelent a tóban.

Mediterránná lett a mérsékelt égöv?
Melegszik a Földünk, úgy látszik igaz.
Sajnálom a telet, mondtam már eleget,
Hogy nem kell fűteni nékem nem vigasz.

Szakadj hó, tombolj tél,
Legyél deres minden,
Apró kis faág
Őrizd meg szépséged
Fenséges természet,
Ne változzál semmit
Gyönyörű világ!



Pilisszántó, 2007. január 8. +10°C

A tölgyfa

A vágy, mi magoncként
Már benned sejlett,
Hogy terebélyes legyél
És enyhet adó,
Még most is benned él
Közel száz évesen,
S élni fog mind addig,
Míg lombot hajt az ágad,
És motozni fog köztük a szél,
Vagy vad szelek tépik a ruhádat.



Pilisszántó, 2007. január 9.

Még ártatlan gyermek voltam...

Még ártatlan gyermek voltam,
Alig múltam el hat éves,
És nem tudtam, hogy a múltam,
Ami nem volt, mitől vétkes.

Miért nem játszhatnak vélem,
Akik addig úgy szerettek,
Pajtásaim elfordultak,
Hanyatt löktek, kinevettek.

-Anyám mondta, hogy zsidó vagy,
Hiába vagy református,
Szólt az egyik, s felém rúgott:
Hogy lennél hát lutheránus?

Nem tudtam, és nem értettem,
Mit jelent a szó, hogy zsidó,
Bár nagyanyám barheszt sütött,
Áldja meg a mindenható.

Nem értettem, miért zártak
Drótkerítés mögé lökve,
Pedig apám régen kitért,
Zsidó maradt mindörökre?

Ma már tudom, és megértem,
Református zsidóságom,
Kár volt apám, hogy kitértél!
Újra kezdik, amint látom!



Pilisszántó, 2007. január 12.

A hérics

Fönt a hegyen, a Nyúldomb oldalán
Ott virít a hérics, tündöklő
Napleány.
Jégkék az ég még, a föld is rideg,
Szép fejét szél rázza,
Dermesztő hideg.
És, mint sok ezer kicsiny napkorong,
Meleg fényt sugároz,
Pedig még borong.
Hó alól kibújva, félve körbenéz,
Arany fejét rázva,
Már tavaszt idéz.



Pilisszántó, 2007. január 16.

El Nino
szonett

Világszerte olvadnak a gleccserek,
És ámulva nézik ezt az emberek
Az Északi-sarkon is tűnőben a jég,
Már áttetsző üveg és a színe kék.
A Mount Blanc csúcsa már nem fehér,
"Minek nem árt se nap se szél"
Csupán hatalmas szürke kő,
Ami évente egyre-egyre nő.
El Nino nagy esők, sár özön,
Ez az, mi lehet, hogy ránk köszönt,
Viharok, és szörnyű áradások
Úgy tűnik ez az, mi mára már sok.
Tegyünk már valamit emberek!
Mert ha nem, kiöntenek a tengerek.



Pilisszántó, 2007. február 24.

Az alkony

A nap még fénylik fenn az égen,
Bár alant száll közel a fákhoz,
Homály kúszik a faluvégen,
S árny tapad a házak falához.

Vörössé válik lassan a fénye,
Körötte rózsaszín homály,
Mintha csöndesen folyna a vére,
És várná az égi ispotály.

Megfáradt kimerült égi vándor,
Alámerül a semmiségbe,
Útján kíséri megannyi kántor,
Madár raj röppen a szürke égbe.

Lassan sötétség borul a tájra,
Elhal a madárdal odafent,
Úgy érzem, mintha a szívem fájna,
S a többi, a többi néma csend.



Pilisszántó, 2007. február 5.

Tavaszt leső

Borongós szürke pára leng,
a felhőn át halvány fény
dereng.

Lehetséges, hogy esni fog,
a szél sem fúj, csak
csámborog.

Csetlik botlik a fák között,
tegnap még dühöngve
öklözött,

Vadul verte a ház falát,
cserepet tört,
és palát.

Ma már az esőnek lába lóg,
vékony szálon függ, mint
a pók.

Nem várunk tőle vízözönt,
várjuk a tavaszt, mi
ránk köszönt,

Derűt hoz fényt és illatot,
feledve mit a tél
ránk hagyott.



Pilisszántó, 2007. február 12.

Korai virágzás

Pécs környékén rügyet bontott
Sok cseresznyeág.
Virág pompában ragyognak
Kiszolgáltatva fagyoknak,
Virágoznak a cseresznyefák.

Mint fenséges menyasszonyok
Hófehér csipkeruhájuk,
Dideregve toporognak
És a gazdák mind morognak,
Félve, elfagyhat a fájuk.

Türelmesen szépen vártak,
A fákat még meg se metszték,
Eddig februárban tél volt,
Mindig szürke volt az égbolt,
Kénmésszel sem permetezték.

Lehet, idén nem lesz gyümölcs?
Adj tanácsot, ha tudsz te bölcs!



Pilisszántó, 2007. február 16.

Világnak zenésze

Népek zenéjének virtuóz tudósa,
Te fáradhatatlan alkotó zenész,
Hatalmas örökség hites hordozója,
Művészeted útján tudtad merre mész.

A huszadik század minden szörnyűsége,
És minden szépsége benned lakozott,
Vad barbár akkordok ősi lüktetése
Sokszor meg nem értést, botrányt okozott.

A disszonáns világ benne van zenédben,
És benne hallható a tonalitás is,
Egymást átölelve egymásba fonódva,
Dicsőíti zenéd már a nagyvilág is.

Kékszakállú herceg híres áriáját
Megelőző fényes nagy C dúr akkord
Átjárja a testnek minden porcikáját,
Azt, hogy mi a zene, itt megmutatod.

Isten szava szólhat csak így fent az égben,
Megrendítően szép láncreakció,
Minden, ami volt, lesz, benne van e műben,
Soha nem marad el az ováció.


Megremegnek a csillárok
És a gyertyatartók,
Ezt alkotta a világnak
Egy törékeny magyar zenész,
Kinek neve BARTÓK.



Pilisszántó, 2007.február 27.

A költő dolgáról
szonett

Egy költőnek nincs más dolga,
Eldöntheti, úr legyen-e, avagy szolga.
Ma már mind ezt megteheti,
Ha nem teszi, istenemre úgy kell neki.
Szolga marad mindörökre,
Hajbókoló, konformista, világökre.
Ha egy pártnak lett a foglya,
Elveikkel egyetértek: ezt motyogja.
A költőnek nincs más dolga,
Csak is az igazat mondja.
Tanuljon meg szépen szólni,
Mert csak így érdemes gyónni.
Bátran zengjen érces hangja,
Hogy a nagyvilág meghallja.



Pilisszántó, 2007. március 7.

Én, ki megéltem...
szonett

Én, ki megéltem hetven évet,
És kezemben fegyver nem volt,
Úgy vélem lehet, hogy kéne egy kolt,
Azért hogy én is szembe szálljak,
Nehogy majd áldozattá váljak,
Az új fasiszták vak dühének,
Y-nak, X-nek, Z- nek.
Apám elődeikkel szemben harcolt.
Anyám sírt, tudta, gránátokat rejteget.
Apám szólt, ha kell, meghalok,
De elviszek magammal negyvenet.
Érzem, hogy nékem is szembe kell mennem
Az új fasiszta szörnyű rémmel,
Y-nal, X-el, Z-vel.



Pilisszántó, 2007. március 16.

Húsvét előtt

Április van, és virít a hérics
Arany fényű tündöklő virág.
Kedves a szívemnek, és a szememnek,
Elviselhetőbb lesz tőle a világ.

Hűvös szellő járja át a rétet,
Megcsókolja tündér szép fejét,
És a virág beleremeg kéjjel,
Érzi már a napnak bűvös erejét.

Arany fejét fordítja a fénynek,
Örömében vígan ránevet a nap,
Mámorosan bontja szirmát széjjel,
És a fénylő naptól is egy csókot kap.



Pilisszántó, 2007. április 5.

Régi fényképeket nézek
szonett

Régi fényképeket nézek,
És elővarázslik ifjúságom,
Miközben csöndesen feketézek,
Jelenemet a sutba vágom.
Látom magamat ifjan, karcsún,
Még nem számoltam éveim számát,
Hasamat sem húztam be lassún,
Ha megpillantottam egy csinos dámát.
Gyermekeim már mind felnőttek,
És szülőkké váltak maguk is,
Most még is úgy láthatom őket,
Mikor még göndör volt hajuk is,
És tündéri kedves kis babák voltak,
Családomban még nem voltak holtak.



Pilisszántó, 2007. április 18.

Virágültetés
szonett

A kertünkben virágot ültet feleségem,
Ma már nem hajlong olyan kecsesen,
Ahogyan tette azt nagyon régen.
Dereka már nem karcsú, csípője széles,
És minden mozdulat fáj szegénynek,
De nékem bár mit is tesz, minden édes.
Negyvenhat éve, hogy együtt teperünk,
Mára sötét haja is hófehér lett,
De született három szépséges gyermekünk.
Unokáinknak száma szintén három,
Egyikük óriás, két méter magas,
Nem bántam meg, hogy ő lett a párom.
S ha meglebbenti ősz haját a szél,
Úgy hallom, hogy mindig kettőnkről beszél.



Pilisszántó, 2007. április 18.

Áprilisi terciák

Április van, csupa illat, csupa fény,
És a fényből elővillan
Egy-egy csodás tünemény.

Sárga, lila, vörös, fehér, bájolognak kéjesen,
Illatukkal elcsábítnak
Zöld szárukon ringatóznak kényesen.

Erdő, mező mind virágzik, mára nincsen aki fázik,
Hogyha merész, ingben járkál,
Azt se bánja, ha megázik.

Itt a tavasz itt van végre, bodros felhők integetnek,
Bódultan nézek az égre,
Térdeim is megremegnek.

Hány tavaszom lesz még nékem, nem tudom,
Hetven évet már megértem,
Eddig jártam az úton.

A sors mindig kegyelt engem, szeretett,
Ha bajom volt, előbb-utóbb
Mindig felém nevetett.

Virágillattal telített könnyű áprilisi lég,
Szárnyas tüdőm azt susogja,
Ebből sohasem elég.

Minden tavaszt, minden évet én hálásan köszönök,
Mert az élet oly gyönyörű,
És remélem, hogy még érnek örömök.



Pilisszántó, 2007. április 26.

Békés iszlám?

A pánarab árral szemben
Soha nem lesz semmi rendben.
Mindegy, hogy fellah, vagy király,
Kétszáz éve már megírta
Csokonai Vitéz Mihály.

Olvasd a Konstanci Nápolyt,
Mintha nyeltél volna ráspolyt.
Minden felé szörnyű viszály,
Kétszáz éve már megírta
Csokonai Vitéz Mihály.

Nem marad az iszlám veszteg
A világ, most újra retteg.
Nem tudod fejükbe mi jár,
Kétszáz éve már megírta
Csokonai Vitéz Mihály.

Európa vigyázz nagyon!
Az iszlám ne verjen agyon,
Mert ha győz, az több mint aszály,
Kétszáz éve már megírta
Csokonai Vitéz Mihály.

Kietlenné válik minden,
Rabbá tesznek minden szinten.
Sivataggá lesz majd a táj,
Kétszáz éve már megírta
Csokonai Vitéz Mihály.



Pilisszántó, 2007. április 28.

Májusi dal
szonett

Négyszirmú csillag, fürtös ág,
Friss tavaszi orgonák
Hófehérek és lilák,
Illatos szép pagodák.
Élvezem a friss leget,
És a fénylő kék eget
Mámorító illatok,
Jó tudnom, hogy még vagyok.
Kertem csupa illatár,
Vígan dalol a madár,
Én boldogan hallgatom,
Erről szól e kis dalom,
Énekelni, oh de jó,
Barkát bontott a dió.



Pilisszántó, 2007. május 1.

A Pilis

Visegrádhoz és Budához oly közel,
A megszentelt Pilis hegység,
Csodás természeti egység,
Fenségesen terül el.

Szálerdőkkel tele tűzdelt nagy hegyek,
Tiszta patakokkal szabdalt,
Mint egy dús királyi asztalt,
Élvezem a nagy kegyet,

Azt a kegyet, hogy ma én itt élhetek,
Hol királyok éltek egykor,
Márványkútból folyt a szesz-bor,
Én mindentől rettentően féltelek.

Féltem a hatalmas vadkant, bőszet,
Karcsú lábú szelíd őzet,
Muflont és a vörös rókát,
Meg a sétáló apókát.

Erdőt, mezőt, bokrot, árkot,
Sok kicsi színes virágot,
Óvjátok meg mind ahányat,
Mert az élet csak is így lehet kerek.
Nem sok az, amit kívánok,
Őrizzük meg e világot emberek.



Pilisszántó, 2007. május 7.

A XXI. század

Nékem már szinte követhetetlen,
Mind az a sok valami,
Amit csak figyelek, ám nem értek,
Ezt őszintén meg kell vallani.

A tudományok, mit követtem eddig,
És értettem is, úgy ahogy,
Mára már jócskán túlhaladtak rajtam,
S úgy teszek, mintha érteném valahogy.

Hajdanán értettem Cricket és Watsont
És a DNS kettős spirált.
Mára már fel nem foghatom ésszel,
Miként fejtették meg a genetikát.

Manapság őssejtből szervet kreálnak,
És ébren műtenek szívet,
Űrhajók maholnap a Marsra leszállnak,
Remélve, hogy valahol találnak vizet.

Mi az még, ami jöhet? Ezt kérdem magamtól.
Válaszolni rá sajnos nem tudok.
Több már nem telik öreg agyamtól,
Szégyenlősen inkább hallgatok.

Nékem megmarad csupán a szépség,
Vad tengerek, zöld mezők, havas hegyek,
Fák, virágok és a fénylő kék ég,
Ez is elég addig, míg el nem megyek.



Pilisszántó, 2007. május 10.

A titkom

Még nem írtak arról, semmiféle verset,
Sem túl finomkodót, sem brutális nyerset,
Hogy hetven év körül, butul már az ember,
Sok mindent meg sem ért, s erről szólni nem mer.

Pedig nem oly régen, elméje még szárnyalt,
Parádripoztozott, szellemesen tárgyalt.
Alapvető dolgok nem jutnak eszébe,
Kulcsát keresgéli, most rakta zsebébe.

Legjobb barátjának nevét elfelejti,
Azt, hogy meszesedik, félig meddig sejti.
Szomorú, de így van, pusztulnak a sejtek,
Magamon is érzem, mikor rejtvényt fejtek,

Vagy ha verset írván nem szárnyal a múzsám,
Félek, hogy majd egyszer vak sötétség hull rám.



Pilisszántó, 2007. május 27.

A könyvnapra

Nem olvas, nem olvas, nem olvas a nemzet.
Nem olvas az ifjúság sem prózát, sem verset.
Ha olvas is, makog, mit olvas, nem érti,
S ha netán rászólnak, önérzetét sérti.

Óh, én szerelmetes verses ifjúságom,
Költészet volt az én titkos szent világom,
Rímek ringó árján szállt szabadon lelkem,
Egy Tóth Árpád versben örömömet leltem.

Lehettem én vidám, vagy netán szomorú,
Mindig elvarázsolt az "Esti sugárkoszorú".
"Szeszéjes bús ajándék" volt e rímes játék,
És nem volt negédes, gyönyörű volt, s édes.

Ha a szellemiség jó irányba hatna,
Szerelmet vallani csak is így szabadna.
De ma már ez "ciki" így mondják a srácok,
Csak ha durva vagyok, buknak rám a lányok.

Dőlj el anyám, mondja, dől is a csaj nyomban,
Tizennégy éves sincs, anyja lehet gondban.
Nem olvas, nem olvas, nem olvas a nemzet,
Nem olvas az ifjúság, sem prózát, sem verset.



Pilisszántó, 2007. június 1.

Darvas Iván halálára

Meghalt, elment egy korszakos
nagy színész zseni.
Nem lesz még egy olyan művész,
kiért a nők ennyi könnyet
fognak ejteni.
Szép férfi volt ifjan, sármos
agg korában.
Igen művelt volt, és mindig elegáns,
amit nem viselt el, azt kimondta bátran,
és nagyon utálta, ami dilettáns.



Pilisszántó, 2007. június 19.

Aszály
szonett

Vibrál a levegő a kiszáradt rét felett,
meghalt a mezőknek sok színes virága,
egy-két száraz kóró mered csak az égre,
megzörren a szélben kesze-kusza ága.
A föld is megrepedt már, tátongnak a rések,
víz után sóvárog itt minden növény,
az erdők lángolnak, és a földig égnek,
elhamvad a tűzben itt minden remény.
Aszály sújtott ország, izzik a magyar nyár,
kiégett mezők és lángoló hegyek,
minden, ami él az esőre vár régen,
így én is csak várok és reménykedek.
Várom a hűs esőt, az enyhetadót,
erre kérem én is ha van, a Mindenhatót.



Pilisszántó, 2007. augusztus 8.

Dacos lettem

Azért se hagyom magamat,
a koromtól leteperni.
Bár hetven évet már megéltem,
de segítséget még nem kértem,
senkitől, senkitől!

Szellememet és testemet edzem,
így állok tettre készen,
naponta még megújulnak sejtjeim,
feledve igaznak vélt elveim.
fáj nagyon, fáj nagyon!

Politikától magamat már nem hagyom,
Már nem hagyom kábulatba esni.
Szirénhangok már messze elkerülnek,
a hazugságok is mindig kiderülnek.
Úgy bizony, úgy bizony!



Pilisszántó, 2007. augusztus 22.

Életem nagy részén...

Életem nagy részén immár túl jutottam,
Ma már nem érdekel, amiért futottam.
Inkább foglalkoztat a nagy misztérium,
Ha netán átérek lesz-e Elizium?

El jő az öregség, csendes agónia,
Az embernek azért jó volna tudnia,
Mi történik véle, ha elszáll a lelke,
Megmarad-e végleg parányi kis telke,

Hová eltemették azok kik még élnek,
És az elmúlástól rettentően félnek.
Vagy netán elvadul, s jószág legel rajta,
Nagy foltos tejelő holsteinfrizi fajta.

Azon már túl vagyok, hogy rettegve féljek,
Vagy az Úr Istentől valamit is kérjek.
Mert én régen tudom, testem porrá mállik,
Majd az ősanyaggal újra eggyé válik,

És halálom után sok milliárd évvel,
Újra egyesülve hidrogénnel, szénnel,
Mint atomnyi parány talán újra élek,
Úgy, mint fénylő csillag ősi felhőlélek.



Pilisszántó, 2007. augusztus 26.

Profán imádság

Óh, Uram! Én, ki kételkedem, hogy létezel,
Még is hozzád fohászkodom.
Fohászkodom, mert sajnos van rá száz okom.
Kérlek, segíts nekünk, ha még is létezel,
Ha vagy, és nem segítesz, úgy te is csak vétkezel
Mint kik feledve a múlt szörnyűségeit,
Most újra uszulnak, és fájdalmasan dúlnak
Emlékeink között, mit feledni véltünk,
A szörnyű fasizmust, mit sajnos megéltünk.
Uram! Ha létezel, kérdem, miért hagyod,
Hogy ránk törjön ez a szörnyű eszme,
Vagy oly magasból semmiségnek látszik,
Hogy sok magyar ember újra meg van veszve?
Netán te is feledni véled azt a bűzös füstöt,
Mi trónusod felé szállt, s orrodat facsarta?
Milliók elégtek, de szemed egy felhő talán eltakarta,
Vagy nem akartad látni azt a szörnyűséget,
Hogy sok ártatlan ember kemencékben égett.
Óh Uram! Ha létezel, úgy bűnös vagy te is,
Tedd hát jóvá bűnöd, és tovább nem tűröd
Az új náci eszmék újra éledését,
Csavard ki kezükből a sátánnak kését.
Ha netán egy pajkos angyal bekötötte a szemed,
Hogy bújócskát játszadozzon fent az égben te veled,
Arra kérlek, hogy tépjed le szemedről a kendőt
"Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt."
Óh Uram! Ha megteszed azt, amit én itt kértem,
Úgy hívővé válok, ezt most megígérem.
Amen



Pilisszántó, 2007. szeptember 4.

Találkozás

Találkoztam az Istennel
Tegnap késő délután,
Egyszerre volt mind két helyen,
Angyalföldön és Budán.

Azt gondoltam, hajléktalan,
Mert lábán nem volt cipő,
Mezítláb sétált a porban,
Nem sejtettem, hogy ki Ő.

Jobb kezében vándorbot volt,
Csendben lépkedett előre,
Majd egyszer csak szépen fölszállt
Egyenest egy háztetőre.

Nagy fényesség vette körül,
Bodros felhő volt ruhája,
Rájöttem, hogy ő az Isten,
Pedig nem volt koronája.



Pilisszántó, szeptember 25.

Az alternatív művészetekről

A művészetek terén dúl az anarchia,
Épül az alapok nélküli vár.
Aki művész akar lenni, s hírnevet akar szerezni,
Annak nem kell tanulnia már.

Alternatív! E varázsszó most a módi,
Az sem baj, ha nem valódi
Nem tudja, hogy mit akar,
Blickfangos címekkel amit lehet, eltakar.

Nem azzal van bajom nékem,
Hogy modern, s újat akar,
A bajom az, hogy mit művel,
Úgy ahogy van, egy nagy szar!



Pilisszántó, 2007. szeptember 26.

Globalitás

Új évezredünkre a Föld olyan kicsi lett,
hogy minden nagy és apró kicsi tett
hamar kiderül és a hír, mindenkit elér,
lehet az örömteli, vagy ne tán folyhat a vér.
Már nem hír az, ha télen is virít a rózsa,
a hír az, ha felrobbant, lezuhant, vagy
felkötötte magát a szomszédék apósa.
A média mindenütt jelen van, ez a mérvadó,
és mindent sugároz a sok TV adó.
Ez a globalitás. Minden determinált,
minden tett meghatározza a másikát.
Így hatnak egymásra a különböző dolgok,
úgy hogy ne csodálkozz, hogyha nem vagy boldog.
Mert ha egy kisgyermek szenved Afrikában,
elszorul a szíved a saját szobádban,
mindent tudsz, mindent látsz, mi történt a Földön,
vagy hogy mi az újság nálunk Celdömölkön.
Lelked összezúzza ez a hír cunami,
fuldokolsz az árban, s ha ne tán valami
szépről is értesülsz, már azt el sem hiszed,
mert a globalitás elvette hited.
Ma már a hír nem más, csak az, ami árthat,
az új évezredünktől ugye nem ezt vártad?



Piliszántó, 2007. október 11.

Üzenet

Miért van az, hogy hamis próféták és gaz emberek
kiállnak a nép elé, s nyakukon dagadó erekkel
fennhangon kiáltják, most rám figyeljetek,
mert új eszméket hirdetek, és félre gond
ez lesz egyedül igaz, és üdvözítő
minden más hamis, amit bárki mond.
De az eszmék, amik igaznak tűntek egykoron,
idővel avíttá váltak, és a rájuk épült várak,
összedőltek, helyük ma már csak puszta rom.
Új próféták és demagóg igehirdetők
tanulhatnátok valamit a múlt emlékeiből,
mert mindig vihart aratnak a szelet vetők.
És a vihar szele elsöpri azokat,
akik támogatják a hamis gazokat.



Pilisszántó, 2007. október 19.

Búcsú

A nyáron még virág voltam,
Langyos szellővel daloltam,
Illatfelhő vett körül,
Minek mindenki örült.

Ma már száraz kóró vagyok
Egy szirmom sincs, ami ragyog.
Már a szél is elfelejtett,
Nincs ki értem könnyet ejthet.

Egy nyáron át virágoztam,
Szél ringatott, illatoztam.
Most a halálomat várom,
Lejárt egynyári világom.



Piliszántó, 2007. október 29.

Halottak napján
szonett

Krizantémok és az őszirózsák
Meghalt szeretők, és temetők virága,
Lilák, hófehérek, vörösek és kékek,
Az elmúlás fájó szomorú világa.
Csendben sírdogálnak a szomorú fűzek,
Érzik az elmúlás hűs leheletét,
Lombjukat hullatva búcsúznak a nyártól,
Én is érzem már, hogy mily rövid a lét.
Krizantémok csodás őszirózsák,
Illatuk szomorú akárcsak az ősz,
Lehet szép a szirmuk fodra,
És fejüknek ékes bodra,
De a halál mégis
Mindenkit legyőz.



Pilisszántó, 2007. november 1.

Petruska

Kezembe került egy régi fénykép,
Rajta Petruska, én vagyok.
Szomorú fájdalmas kis bohóc
Haldoklik, szeme már nem ragyog.
Szemöldöke kanyargó furcsa ív,
Némán tekint a semmibe,
Szája legörbül, mintha sírna,
Nem gondol ő már senkire.

Lelke már messze jár, túl a testén,
Mint egy ködfátyol tovaszáll,
Fájdalmat nem érez, teste béna,
Így érte utol a szép halál.
Remegés futott át törékeny testén,
Én is meghaltam ezen az estén.
De szelleme nem halt meg, most is él még,
Felette ragyog a fénylő kék ég.



Pilisszántó, 2007. december 14.

Karácsonyi dalocska

Megszánt minket a jó Isten
Havat küldött karácsonyra
Nem sok esett úgy, hogy alig
Fehérlik a templom tornya.

Harang kondul, érces hangja
Végig gördül a hegyháton,
Piros orrú kis gyerkőcök
Vígan csúszkálnak a szánon.

Kedves hangjuk vidám, csengő,
Száll a fagyos levegőn át,
Lelkem boldog, amiért ennyi
Vidám apró gyermeket lát.

Bár csak újra gyermek lennék
S én is játszhatnék a hóban,
Játék után haza mennék
S részesülnék minden jóban.



Pilisszántó, 2007. december


2008


Mint a sas fióka
szonett

Mint a sas fióka, ki kiállott a fészek szélire,
És a zúgó szélben lenézett a rémisztő semmibe,
Meglebbentve még gyenge szárnyait
Repülni próbált, de visszafogta vágyait.
Így állottam én is az élet kapujában,
Szárnyalni akartam, mindig erre vágytam.
Szorongó szívvel tétován, de bátran,
Reszkető inakkal még is nekivágtam.
Ennek ötven éve. Hogy eltelt az idő!
Magas homlokomon egyre több a redő,
Már nem vonz meredély és a zúgó szél sem,
Sok csúcsra fölszálltam, volt amikor féltem.
Féltem és reméltem, de ma már nem félek,
Úgy teljes az élet, ha elszáll a lélek.



Pilisszántó, 2008. január 10.

Tavaszi reggel

A kertem tavasszal hűs harmatos reggel
olyan, mint egy csoportos esküvő.
A fák virágzó pompában állnak,
szebbek, mint megannyi büszke nő.
A távolban látszik a Nagykevély,
mint egy halvány tünedező álom,
e szépséges kettős meredély
átvillan a dús virágú fákon.
És az irizáló opálszínű pára
átölelve azt, mint hű szerető
rátelepszik a hegy oldalára.
Rózsaszínben vibrál a levegő,
a nap kibukkan a hegy mögül,
meleg fénnyel öntve el a tájat,
mint egy égi festőművész
arany színre festi a virágzó fákat.
Pár perc elteltével, szinte varázsszóra,
zümmög már a darázs, meghajlik a rózsa
harmatcseppel oltja szomját
és a büszke virág szirmát nyújtja csókra.
Oly csodás a reggel tavasszal a kertben
a hajnali madárfüttynél semmi sem szól szebben.



Pilisszántó, 2008. február 1.

Madárnóta

Csivitelnek a széncinkék,
Főleg, mikor az ég is kék,
Sárga hasú kis gombócok,
Fekete fejű bohócok.

Tarka tollú tengelic,
Amit művel, szinte vicc.
Vígan röpköd ágról ágra,
Apró fészket rak a fákra.

Az őszapó tolla szürke,
Kicsike, de nagyon fürge.
A színe nem tarka-barka,
Viccesen hosszú a farka.

Meggyvágónak nagy a csőre,
Folyton éhes, és nagy dőre,
Minden magvat ő akar,
Folyton nagy balhét kavar.

Búbos fejű kis pacsirta
Mind a két szemét kisírta,
Mert a ruhája csak szürke,
De a két kis lába fürge.

Piros sapkás fakopács,
Nem kell néki kalapács,
Csőrével veri a fákat,
Átkopogtat minden ágat.

A vörösbegy vígan fütyül,
Minek mindenki csak örül,
A dallamot jól cifrázza,
Ha a szél a fákat rázza.

A feketerigó csőre
Sárga, mint a kacsa bőre,
Vadszőlőt eszik a télen,
Ezért nem marad ő éhen.

Pettyes hasú fenyőrigó
Nagyon tudja azt, hogy mi jó.
Délben fenyőmagot eszik,
Sok madárral összeveszik.

Fejjel lefelé a csuszka
A fa törzsén végig kúszva
Folyton kukacra vadászik,
Nincs bundája, még se fázik.

Szemfüles kis szürke madár
Tele van velük a határ,
Ez a veréb, más nem lehet,
Átcsivitelik a telet.

Színes tollú mátyásmadár
Csúf hangjától zeng a határ.
Ő az őrszem, éber strázsa,
Az erdőt nagyon vigyázza.



Pilisszántó, 2008. február 2.

Sírvers

Itt nyugszik Faludy
Villon átköltője
Soha nem volt néki
Egy jó felöltője.
Szerette a nőket,
Olykor srácra váltott,
De a verseivel
Senkinek sem ártott.



Pilisszántó, 2008. február 15.

Mint a szikes puszta...

Mint a szikes puszta kiszáradt a lelkem,
Perzselőn, és forrón szél süvít felettem,
Amit tudtam régen azt is elfeledtem,
Amit tudtam régen azt is elfeledtem.

Ádáz csaták, harcok szüntelenül dúlnak,
Érzékeim lassan végleg eltompulnak,
És a feledésnek mély kútjába hullnak,
És a feledésnek mély kútjába hullnak.

Sós kiszáradt földdé vált virágzó kertem,
Amiben hajdanán örömemet leltem,
Aztán csak a fájó könnyeimet nyeltem,
Aztán csak a fájó könnyeimet nyeltem.

Lassan elszállt minden szépséges reményem,
Fonákjára fordult számtalan erényem,
Pedig én küzdöttem igazán keményen,
Pedig én küzdöttem igazán keményen.

Költői gúnyámat fogasra akasztva
Szomorúan élek magamra maradva
Minden szép virágom vég kép learatva,
Minden szép virágom vég kép learatva.

Lehet, hogy még egyszer kivirágzik földem
Mielőtt még végkép föld alá kell mennem,
Remélve, hogy addig embert még nem öltem,
Remélve, hogy addig embert még nem öltem.



Pilisszántó, 2008. március 4.

Húsvéti köszöntő

Közeleg a Sándor napja,
Rügyet bontottak a fák,
Szél süvít a házak között
Tűzfalakkal megütközött,
Kibújtak az ibolyák.

Már virít a sárga krókusz,
Zöld levelén harmat ül,
Szürke, bolyhos selymes barka
Olyan, mint a nyulak farka,
Karcsú vázákba kerül.

Nem sokára itt a húsvét,
A tavasz megszentelt napja,
Ősi rituális játék,
Tojásfestés, meg ajándék
Ez kijár erre a napra.

Feltámadt a Jézus Krisztus,
Újra zengnek a harangok,
Öröm költözik szívünkbe,
És felettünk furcsa ívben
Felröppennek a galambok.

"Tavaszi szél vizet áraszt"
Lányok ajkán szól a nóta,
Ezt éneklik ifjak, vének,
Mert tavasszal minden éled,
S készen állunk minden jóra.



Pilisszántó, 2008. március 15.

Márciusi teli Hold

Pilisszántó felett a Hold fényes, nagy kerek,
Csodálatos látvány, arany fényben úszik,
Még is ezüstszínnel borítottak a hegyek.

Mélységes csend honol, felhők úsznak hangtalan,
Én, meg csak állok és bámulom a Holdat,
Azon tűnődöm, hogy az élet milyen parttalan.

Mióta járhatja útját e fénylő nagy korong?
Hány millió éve csodálja a törékeny ember?
Felhő mögé bújt; most látom éppen, hogy borong.

Szél támad, hárfája zengve, kíséri a Holdat,
Én meg állok némán csodálva a látványt,
Amely elvarázsol, mint egy méregoldat.



Pilisszántó, 2008. március 20.

Ifj. Nagy Zoltán
Balettművész emlékére

Megrendülve állunk, nem hiszünk a szónak.
Meghalt; elszállt lelke a "kis Nagy Zozónak."
Fénylő csillag voltál, üstökös a pályán,
és még mennyi munka, szép feladat várt rád.
Izmos ifjú tested többet már nem mozdul,
emlékünkben élsz csak, s ha a harang kondul,
rád gondolunk mindig, látunk ifjan, s szépen,
követendő példa leszel mindenképen.
Sigfrid, Albert herceg, Colas, Petruchio,
minden fellépésed egy-egy szenzáció
nagy sikereidnek se szeri, se száma,
híred hamar elszállt szerte a világba.
Örök Spartacusként látunk, ahogy kiállsz,
kőbe faraghatna egy új Pheidias.



Pilisszántó, 2008. március 24.

Madáretető

A tengelicek közözött
Az a beszéd járja,
Létezik egy etető,
Minek nincsen párja.

Mindig tele finom jóval
Télen is meg nyáron,
És az etető körül
Sok madár a fákon.

Csivitelnek, összekapnak,
Egymás színes tollát tépik,
S mire vége lett a napnak,
Hűlt helyét nézik a magnak.



Pilisszántó, 2008. április 13.

A vihar
szonett

A villám a sötétlő égen cikkanva fénylett,
És hatalmas dörejjel felmordult az ég,
Hullámokban gördült, átkúszott a réten,
Majd elhalt szerényen a hegynek tövén.
Örvénylő szél támadt, és tépte a fákat,
Sikongva jajongott minden, ami élt,
A természet erejét nyögte ember, állat,
Éreztük a vihar szörnyű erejét.
Mint a könnyű pille a cserepek szálltak,
Remegett a föld, és sok kémény ledőlt,
Hallottam nem messze hanyat dőlt egy házfal,
Nagy szerencse volt, hogy embert meg nem ölt.
Amerre csak nézel, minden romba döntve,
Ember, állat, növény, fájón meggyötörve.



Pilisszántó, 2008. április 21.

Gerlenász
szonett

A kertemben, kukru-kukru
turbékol egy gerlepár,
fészket rakna, jaj de nem tud,
oly ügyetlen, oh de kár.
Két botocskát rak keresztbe,
szilvafánknak ága közt,
mind untalan földre hullik,
de ő azért töretlenül újra küzd.
Drótból fészket fonok neki,
s fölteszem az ág közé,
mohát, tollat rakok bele,
s elhiszi, hogy ez a fészek az övé.
Talán boldog lesz majd vele,
s két szép tojást rak majd bele.



Pilisszántó, 2008. április 23.

Nyelvrombolók

De szeretnék úgy nevezett modern verset írni,
bár látom előre, sziszi-fuszi harc lesz,
úgy sem fogom bírni.
Mert a szótagszámok, ritmusok és rímek,
emlékezetemből mindig előtörnek,
akár a rossz hírek.

Egybe írni mindent írásjelek nélkül
ez ám most a divat, ez mindenre kihat
fejem is elkékül.

Elfelejt beszélni lassan ez a nemzet,
nyögve Ő-zik már sok polgár,
politikus, gyermek.

Ha "nyelvében él a nemzet", mára fél halott,
Lőrincze és Péchy Blanka hiába szólt,
semmit sem hatott.
Ikes igék használata ma már elfeledve,
az elváló igekötők ismerete szintén
végkép eltemetve.

Rizsát eszek csirkehússal, utána meg sört iszok,
ki így beszélt, arra régen azt mondták,
hogy te piszok.
A fiatalság ma nem beszél, inkább röviden csetel,
pár év múlva azt kérdezzük, hogy a nyelvünk,
ami szép volt, miért is veszett ez el?



Pilisszántó, 2008. május 1.

Gulácsy Lajos

Te egzaltált bohém megszállott gyerek,
Akinek a négyszög, lehet, hogy kerek.
Zenebolond, költő, színész kelekótya,
Juhász Gyula írta rólad: Giotto jó utódja.
Végre együtt látni műveidnek sorát,
Tehetséged lehet, megelőzte korát.
A homályos félszinek, és sejtelmes lények,
Na'Conxypan-ban meg a szépséges fények
Varázslattal bírnak, mely lelkedből árad,
Mely a te világod, csak is a te várad.
Egy őrült világnak őrült nagy festője
Saját szellemednek lettél temetője.
Óh! Gulácsy Lajos Giotto jó utódja
Te voltál az élet legnagyobb tudója.
Tán előre láttad, hogy mi lesz a vége,
Inkább magad bújtál téboly köntösébe.
Elborult elmével csendben mosolyogva
Nézted a világot, s nem lettél a fogja
Beteges eszméknek, mit az őrült század
Kieszelt, s ostobán önmagára támadt.



Pilisszántó, 2008. május 2.

Az állatok szeretetéről

Óh, az állatokra én csak úgy tekintek,
Lehet az oroszlán, vagy ne tán szelindek,
Mint ha kedves kistestvérem lenne,
Ha tehetem, szeretgetem, magam látom benne.
Az, amit mi elfeledtünk, bennük van jelen,
Hogy ha éhes, akkor öl csak, máskor képtelen.
Mind egy nékem, ha kérődző, vagy akár predátor,
Egyformán szeretem őket, élhetnek ők bár hol,
A ház körül, vagy a pusztán, ne tán Afrikában,
Azt se bánom, ha bent laknak velem a szobában.



Pilisszántó, 2008. május 7.

Gólyamese

Csodálatos hír érkezett
Dél-Magyarországból,
ahol egy szép gólyapár
fészket rakott ágból.
és költeni kezdtek,
egymást föl-föl váltva,
míg nem egy iskolának
szája maradt tátva.

Mert az iskolának
pont a kéményére
rakták le fészküket
sok srác örömére.
Web kamerát építettek
a fészeknek szélihez,
így láthatja ország, világ,
és sok ember nézi ezt.

Gyermek, felnőtt mind örül,
tanul, művelődik,
jó tudni, hogy sok ember
a gólyákkal törődik.
És tettükkel higgy nekem,
semmi sincs arányban,
mert csodát műveltek ők,
oda lent Darányban.



Pilisszántó, 2008. május 8.

Rokonaimról

Glatter Jakab a dédapám,
Ki Radnóti Miklós nagyapja volt,
Rimaszécsen élt szegény,
Ott is halt meg, hol a boltja volt.

Nagyanyám néhai Glatter Gizella,
Auschwitzban szállt az ég felé,
Csupán, mint szürke füst gomolygott,
Így került a lelke az Úr elé.

Radnóti sorsa már közismert,
Mártírhalált halt Győr előtt,
Tömegsírba temették meggyötörve,
Kit egy magyar katona főbe lőtt.

Hatvani Perlusz Gy. festőművész
Unokatestvére volt apámnak,
A nyilasok tarkón lőtték,
Pedig hű fia volt ő hazánknak.

Drága jó apám már megúszta,
Természetes módon jött a vég,
Mint nagyapja, ő is sírban nyugszik,
Mártírból ennyi már épp elég.



Pilisszántó, 2008. május 9.

Fehér lapok...

Fehér lapok sorakoznak előttem az asztalon,
kezemben toll, írni kéne, nem tudom az agyam vén-e
tétlenül csak kinézek az ablakon.
Semmi nem jut az eszembe, tompa vagyok, mint a kő,
nem tudom hány tavaszt élek, és ezért egy kicsit félek,
sejtelmes, hogy mit hoz nékem a jövő.

Hetven éven túl az ember, ki nem gondol a halálra,
az már bizony idióta, lehet tán egy pár év óta,
és esetleg spenótot ken szobájának a falára.
Ments meg Isten ettől engem! Ez, amire kérlek téged,
nem akarok tétlen ülni, és csendesen elhülyülni,
remélem, hogy ezt megérted.



Pilisszántó, 2008. május 13.

Izrael Állam 60. születésnapjára

Az Istennek kedves kiválasztott népe
Dicsőség te néked bátor Izrael.
Ezred évek múltak, mentek el feletted,
De a dicső múltad soha sem feledted.
Most is harcolsz érte akkor, hogyha kell.

Négyezer éves az írott történelmed,
Még is nem rég nyertél magadnak hazát,
Hatvan éve volt, hogy ádáz küzdelemben
Erkölcsileg, harcban, s minden értelemben
Sok ellenségeden te nyertél csatát.

Mind, kik szétszórattak szerte a világban,
S népednek fiai imádkoznak érted Izrael.
Ha baj törne rájuk, ma már van hazájuk,
Az örökkévalóhoz elér hő imájuk,
S újból harcba szállnak, hogyha menni kell.



Pilisszántó, 2008. május 17.

A nyár

Mint az árokpartok, színes kurtizánja,
virít a rőt pipacs a tikkasztó nyárban
lágy szellő csókjától kéjesen vonaglik,
és hullámzó teste megremeg a vágyban.

Kaszált fű illata száll a levegőn át,
ezüst hársvirágtól fűszeres a lég,
mámorító csókja ez az izzó nyárnak,
és ebből a csókból semmi nem elég.

Búzatáblák között kéklik az imola,
és vígan integet a szép szarkaláb,
a Pilis hegy ormán vihar készülődik,
és cikkan az égen egy villámnyaláb.

Zúg a vihar szele, felmordul az ég is,
beleremeg ember, állat és növény,
kip-kop csepereg már egyre szaporábban,
felissza az esőt a száraz televény.

Vihar gördült át a Hosszú hegy gerincén,
felette szivárvány ragyog fent az égen,
ó micsoda látvány, ó micsoda nyár ez,
úgy tűnik pont olyan, amilyen volt régen.



Pilisszántó, 2008. május 28.

A régen várt szabadságról
szonett

Órákat kellene zengeni rólad,
régen várt szabadság ó isteni lény
mi hittünk a szónak, gondolva azt jónak,
de idővel lassan elhalt a remény.
Megcsalták lelkünket az úri kufárok,
maguknak szerezve pénzt, paripát, fegyvert,
és a szegény nép meg magára hagyatva
úgy néz ki, mint akit az Isten is megvert.
Nagy a nosztalgia a régi rend után,
és nem érti bután a mostani elit,
miért van így? Ugyan mi lehet az oka,
hogy elszállt a remény, és oda lett a hit.
Ki nem hál az utcán, s nem eszik naponta,
az meg nem értheti, mi a nemzet gondja.



Pilisszántó, 2008. június 5.

Heltai Jenőre emlékezve

Heltai Jenő bohém, színműíró, költő
a női nem ismerője, s ebben nagy szakértő,
kuplék, pikáns sanzonok nőttek ki a tollán,
nem hazudott, ezért nem nőtt bibircsók az orrán.

Sok szépasszony és cselédlány volt az ihletője
bizonyára sokuknak volt igaz szeretője.
Aztán jött a nagy háború, minden összeomlott,
öreg volt már és a kedve is nagyon elromlott.

Népnevelők zaklatták őt szerény otthonában,
arra bíztatták serényen, hogy éljen a mában.
Munkásokról írjon verset, meg a parasztokról,
úri népre nincs már szükség, az ismert okokból.

Beszédükben hemzsegett a sok "asztat" meg "esztet",
meg akarták győzni, hogy a polgár csatát vesztett.
A költő meg csak mosolygott csendesen magában,
majd megszólalt, és huncutság érződött szavában.

Sokat tanultam önöktől, sohasem felejtem el,
csak szerényen megjegyezném, hogy az igét
mit hirdetnek, ragozni is tudni kell.



Pilisszántó, 2008. június 7.

Egy nagy kötő emlékére

Abda határában, hogy ha arra járok,
A régi út mellett én mindig megállok.
Csiszolt szürke gránit szobor áll a szélben
Radnóti gyalogol fázósan a télben.

Katona köpenyét mellén összefogva
Neki dől a szélnek, már-már összerogyva,
Küzd az életéért, lábát már nem érzi,
Térdre hullva eldől, és az eget nézi.

Véres sárban fekve csak várja a halált,
Nem hallja, hogy egy hang durván reá kiált.
-Állj fel kurva zsidó, mert ha nem, hát véged.-
De ő már nem mozdul szeme messze réved.

Talán Fannit látja könnyű nyáridőben,
Virágos ruhája meglebben a szélben,
És a csókját érzi, édes, mint a nektár,
Míg az őszi kertben, főtt a szilvalekvár.

Aztán fegyver dördült, megrándult a teste,
Tömegsírba dobták, tán még az nap este.
Abda határában, hogy ha arra járok,
Könnyet ejtve érte én mindig megállok.



Pilisszántó, 2008. június 18.

Tűnődés

Egy évvel már megint hosszabb lett a létem,
és ennyivel közelebb a biztos halál,
bujkálok előle gondolván, becsapom,
de a kaszás tudom, úgy is reám talál.

Szinte észrevétlen múltak el az évek,
nagy szerencsém, hogy még nem voltam beteg,
jó örökség, mit a felmenőktől kaptam,
de azért a pallos fölöttem lebeg.

Ó, mit meg nem éltem hosszú életemben,
bukást, sikert, számtalan gyönyört,
vesztettem barátot, de nyertem családot,
és az élet így is sokszor meggyötört.

Olyan lettem, mint a foltos szalamandra,
vihar, pusztító tűz engem el nem éget,
kultúra a pajzsom, humánum a váram,
emberi gyarlóság hozzám fel nem érhet.

Tűnődve szemlélem, ki hogy igazodik,
egy zsíros állásért miként készít tervet,
feladva jó ízlést, önmegbecsülését,
Nem is veszi észre, hogy délibábot kerget.

Bocsánat. Kimondom: elkurvult a nemzet.
Lelkét is eladja egy kis baksisért,
lehet orvos, fodrász, benzinkutas, szobrász,
a mammon szelleme mindent megkísért.

Így élünk manapság, csendesen rohadva,
penész jelzi nálunk körbe a határt,
nem tudom, mikor jön el egy igaz ember,
aki valójában felméri a kárt.

Lehet, meg sem érem, csupán csak remélem,
megélek még egy új feltámadást,
és újjá születve képes lesz a nemzet
eltakarítani ezt a szemétrakást.



Pilisszántó, 2008. augusztus 1.

Kései nyár
szonett

Még tombol a szép nyár
és hízik a szőlő pirosló bogyója,
de a madarak már útra készülődnek,
szárnyait próbálja sok gólyafióka.
Villanydróton ülnek a szép füstifecskék,
úgy néznek ki, mint egy élő partitúra.
Egy néhány még vígan cikázik az égen,
de már sajnos ők is készülnek az útra.
Minden nyárnak végén szomorú a lelkem,
hányan élik majd túl ezt a nagy kalandot?
Velük szállok én is sokszor gondolatban,
s megkondítom értük a lélekharangot.
Mert a nyárnak ez a legszomorúbb napja,
értetek szól lelkem mélabús harangja.



Pilisszántó, 2008. augusztus 21.

A remény

Én testvére vagyok a magányos
fáknak,
akik a viharral bátran szembe
szállnak.
Gyökereim mélyek, és a törzsem
kemény,
hiszek a szép szóban, és éltet
a remény.
A remény, hogy egyszer vége lesz
a télnek,
új tavaszi eszmék egyszer csak
megérnek,
és a fagyos szelet langyos szellő
váltja,
mert tudom, a remény hal meg,
utoljára.



Pilisszántó, 2008. augusztus 28.

Fenn a hegyen

A Pilis hegy csúcsáról szemlélve a határt,
úgy látom a tájat, mint egy
színes talárt,
melyet a természet hímzett ily cifrára,
varázslatos leplet
terítve a tájra.
A budai hegyek csipkés fél karéja
zárja le a völgyet
fölötte egy héja.
Kering a völgy felett, követi a párja,
gyönyörű szárnyait
szélesre kitárja.
Így vitorláznak fenn a tündöklő fényben,
bodros felhők fölött
eltűnnek az égben.
Tündérkert, mit látnak, és ezt látom én is
bár a tüdőm zihál
és süvölt a szél is,
de felkapaszkodtam a hegy tetejére,
hetven éves múltam
a fene beléje.



Pilisszántó, 2008. szeptember 8.

Ősz a Pilisben

Az emberek újfent csodájára járnak
a falu szélén álló nagy gesztenyefának.
E nagy törzsű száraz öreg faóriás,
lám kizöldült újra, ez az mi oly csodás,
és virágot bontott, bár már itt jár az ősz,
köd lepte réteken járja útját a csősz.

Szürke hajnalokon szarvasbőgés hallik,
felriaszt álmomból, ádáz csata zajlik,
vad ősiség hangja gördül át a légen,
életre, halálra küzdenek a réten.
A szarvastehenek meg csak némán állnak,
s a győztes bikára türelmesen várnak.



Pilisszántó, 2008. szeptember 23.

Antikvitás

Van egy kedves antik könyvem,
ezerhétszáz hetvenhétből
szerencsére hozzám került
egy könyvkötő műhelyéből.
Szerzette e régi könyvet
Tihany klastromának ura,
Vajda Sámuelnek hívták,
hogy rá leltem, szinte csoda.
Régi magyar nyelven írta,
még a nyelvújítás előtt,
ezerhétszázhetvenhétben
hát ez nem volt tegnapelőtt.
Szent Benedek szerzetének,
volt a szerző fő apátja,
magyarul írt, nem latinul,
ezért az Isten megáldja.
Posonyban nyomták e könyvet,
Landerernek betűivel,
féltő gonddal vigyázok rá,
soha többet nem tűnik el.



Pilisszántó, 2008. október 1.

Baráti vacsora
szonett

Barátaim, akiknek innye kényes,
és szeretnek jókat enni,
foguk csillogóan fényes,
és nem restek kétszer venni,
hogyha ízlett az étel, amit nekik főztem,
ilyenkor úgy érzem, győztem, győztem.
Én nem vagyok borivó, de jó bort kínálok,
s ha látom, hogy kedvük magasra hág,
ez számomra öröm, más nem is kívánok,
ha mást várnék, az lenne nagy marhaság.
A jó borok mellé járnak a jó adomák,
így nem érezzük azt, hogy az idő foga rág,
és hogy sokszor az élet mily rossz,
ezért megdicsérne a vén Epikurosz.



Pilisszántó, 2008. október 3.

Ózd

Mint egy folyton dohogó
vasból épült robogó
füstokádó szörnyeteg,
minden ízében remeg.

Kémény erdő, meredő,
portól szennyes levegő,
folyton szitáló korom,
itt telt a gyermekkorom.

Munkásotthon "Olvasó"
és a Tiszti kaszinó,
Karu, Szenna, Újhétes,
salaköntés szép fényes.

Kohó, Martin, hengermű,
és még sok más herkentyű,
hűtőtorony, ércpörkölde,
vörös por szállt körülötte.

Ózdnak hívják ezt a várost,
nem füstöl a kémény már most,
mert megölték a vasgyárat,
ezért fizetünk nagy árat.

Mozdulatlan vas tetem,
de én így is szeretem,
holtan fekszik, nem mozog,
Sok nagycsalád nyomorog.



Pilisszántó, 2008. november 2.

Termálfürdőben

A Dagály fürdőnek langy meleg vizében
elmerülni télen, mikor hull a hó
ennél fenségesebb, mámorítóbb nincsen,
lágyan ring a testem, mint egy kis hajó.

Opálszínű pára lebeg a víz felett,
elnyel minden kristály hópihét,
mint egy égi harmat hűsíti az arcom,
s élvezem a forrás gyógyító vizét.

Sok megfáradt ember teste újra éled,
feledve kínt, görcsöt és más nyavalyát,
öreg és fiatal nyakig ül a vízben,
egy rövid időre feledve baját.

Jeges szél borzolja a hő víz tetejét,
de a sűrű pára bátran útját állja,
birokra kel véle sokunk örömére,
és fehér csillámló deret rak a fákra.



Pilisszántó, 2008. november 9.

Szép öregség
szonett

Cimboráimat, ha látom,
sokszor szégyellem magam,
mert nekem még nem fáj semmim,
sem a csípőm, sem a peislim,
és ha a tükörbe nézek,
látom ősz szakállamat,
hetven éves bár elmúltam
jövőm látom, nem a múltam.
Sok kollégám csiszeg-csoszog,
legyűrte őket az élet,
én meg futok, fára mászok,
megcsodálnak a kis srácok.
Ha létezik szép öregség,
az enyém az, íme tessék.



Pilisszántó, 2008. november 13.

Hibiszkusz
szonett

A szirma fodros, tűzvörös,
porzója sárga körkörös,
bibéje hosszú furcsa szár,
szerelmét rég óta várja már.
Hibiszkusz ez a rőt virág,
csodálja őt a nagyvilág,
méhecske száll rá, potrohos,
kósza szél csókjától mámoros.
Zöld szárán táncol szüntelen,
sokszor úgy érzi, meztelen,
kéjsóvár gyönyörű büszke nő,
csodálóinak száma egyre nő.
Ha látom, mindig földerít,
télen a szobámban is virít.



Pilisszántó, 2008. november 25.

Téli reggel

A falunkat kékes pára lengi be,
és a Hosszú hegynek árnya
eltűnik a semmibe.

Templom tornyán a hó paplan ide látszik,
úgy tűnik, a karcsú torony
nagyon fázik.

Hegy oldalán hóba dermedtek a házak,
a gyümölcsfák úgy néznek ki,
mint a fekete csontvázak.

A faluban minden csendes, semmi nesz,
még a kutyák sem ugatnak,
lehetséges, netán újra esni kezd.



Pilisszántó, 2008. december 18.


2009


Hozzátok kiáltok.
szonett

Hozzátok kiáltok kétségbe esve emberek,
ébredjetek föl, mert a nemzet nagy beteg.
Szörnyű kór súlyt minket évről évre újra,
mert lelkünket vak hit, kishitűség dúlja.
"Anyám én nem ilyen lovat akartam!"
Nagy kétségbe esve a falat kapartam,
és kaparom ma is ordítva, dühöngve,
mert előre láttam miként megy majd ölre
a zsíros koncokért a sok nemzetmentő,
elfeledve mind azt, hogy mi a teendő.
Újra csak kiáltok, és megint kiáltok,
mert ha nem ébredtek, áldozattá váltok
egy szörnyű eszmének, mit a huszadik század
kieszelt, s ostobán önmagára támadt.



Pilisszántó, 2009. január 4.

Fagyhalál
szonett

Rettenetes, iszonytató,
ha hideg van, s esik a hó,
sok ember hal meg az utcán
kihűlt testtel egy hóbuckán.
Bűzös rongyokba csavarva
kószál egy magányos parkban,
bokor tövén letanyázik,
rumot iszik, hogy ha fázik.
Nincs otthona, nincsen párja,
őt csak a fagyhalál várja,
andalító meleg álom
átöleli egy hó ágyon,
rettenetes iszonytató,
ha hideg van, s esik a hó.



Pilisszántó, 2009. január 9.

Tél a Pilisben
szonett

Sűrű apró szemekben két napja hull a hó,
csak nő, csak nő a puha paplan,
a hó meg szakad lankadatlan.
Már senki sem kurjongatja azt, hogy hahó.
de jó az, ha napokon át szakad a hó.
Itt a hegyen a hó lassan félméteres,
ember és gép egyfolytában utat keres,
az a kérdés, megfelelő utat lel-e.
Elegem van! Már a hócipőm is tele.
Hófúvásban lapátolok, de a szél az igen konok,
kezem, lábam nagyon fázik és a csizmám is átázik,
a bajuszom fehér, deres és az orrom is már veres,
szemem könnyes, orrom csepeg és a térdem is megremeg,
a ruhám is ronggyá ázik, nálunk már a tél is fázik.



Pilisszántó, 2009. február 19.

Tavaszi szonett

Talán a hosszú tél teszi, vagy valami más,
de bágyadt vagyok, mint egy lehangolt zongora,
hamis hangok törnek ki belőlem,
óh, én ostoba magányos mormota.
Hagyom, hogy a bú, mint egy szürke felleg,
beborítsa különben virágos lelkemet,
s ölelésre kitárt karom lehanyatlik,
mert a sok szörnyű hír maga alá temet.
A fény, talán a fény, ha eljő végre,
lehet, segít és lelkem újra éled,
és ha felnézek a fénylő messzeségbe,
újra kedvem támad szárnyalni tevéled
szép és karcsú kecses tavasztündér
virágokat szórva kertekre, s a rétre.



Pilisszántó, 2009. március 8.

Tavaszváró
szonett

Telnek, múlnak a napok
észrevétlen követik egymást a hetek,
március van, néha kikukkant a nap is,
a tavasz mintha kérd'né, mikor jöhetek?
Mert még fagyott a föld kérge,
fúj a szél és néha nap még a hó is esik,
már virít a krókusz és a hóvirág is,
de az emberek csak az eget lesik.
Napsütésre vágyik minden, ami él,
a hosszú és kemény zordon tél után,
meleg szobámból kinézve a hegyre,
erről álmodozom minden délután.
Rügyet bontó tavasztündér jöjj el végre,
hogy hálatelt szívvel tekinthessek fel a kéklő égre.



Pilisszántó, 2009. március 19.

Több, mint ezer éve...

Több mint ezer éve, bár kissé megkésve,
de ide érkeztünk
a vén Európa kellős közepére.
Magunkkal hozva a sztyeppei múltunk,
büszkék vagyunk rá
hogy hajdan mi is hunok voltunk.
Igen kegyetlenek, bátrak és kemények,
amerre csak jártunk,
ott kihaltak már a legkisebb remények.
Ha másra nem, hát egymásra törtünk,
már csak virtusból is,
barbár kedvtelésből embereket öltünk,
retteget is tőlünk sok nemzet és Róma,
"A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket"
ekként imádkozott egész Európa.
Ezer évig, mintha mi sem történt volna,
ma is csak uszulunk
folyton gyűlölködünk egymást letiporva.
Amíg más nemzetek kézen fogva járnak,
és ha gondjuk támad,
tiszta szívvel egymásért kiállnak,
mi meg mint, a sztyeppén íjunkat feszítve,
ellenséget sejtünk
fennhangon kiáltva, be vagyunk kerítve.
Magyarok, véreim Szent Istvánnak népe,
észhez kéne immár térni,
más népekkel és magunkkal megbékélni végre.
Van egy csodás közös hazánk, neve Európa,
ősi föld ez, sok nép lakja,
mindenkivel legyél magyar jóba.
Hagyd a múltat sérelmeket magad mögött végre,
ezred éve élsz e helyen,
éppen ezért, hálás szívvel tekints fel az égre.



Pilisszántó, 2009. április 8.

Tavaszi varázslat

A Hosszú hegy mögül kikandikál a nap,
és a virágzó fák szirmai isszák a fényeket,
még hűvös a tavaszi virágillatos levegő,
de a friss szellő csókjától mámoros, remegő
gyümölcsfák már várják a zümmögő méheket.

A felkelő nap fényétől szinte lángra lobban
egy-egy színpompás virágzó díszbokor,
a virágok kelyhei csábítóan nyílnak,
illatukkal érzem, hogy engem is hívnak,
azt súgják, felejtsd a bút, és ne legyél oly komor.

Ilyenkor minden gondom elillan,
valami villan, és elönt a fényes derű,
feledem minden eddigi harcom,
tavasz illatától földerül az arcom,
s lelkemben megszólal egy mélyhegedű.



Piliszántó, 2009. április 28.

Gyermekkori emlékem egy ózdi május 1-ről

Emlékeim közül a messzeség ködéből
hirtelen kifénylik a távoli múlt,
azt hittem, mind ez talán meg sem történt,
vagy a feledésnek mély kútjába hullt.
De látom és hallom harsog a réztrombita,
pufog a nagydob, verik ám keményen,
rikolt a klarinét, zokog a fuvola,
és vörös zászló leng fönt a gyárkéményen.

Zenés ébresztőre eszmélt föl a város,
ünnepelni készült a sok proletár,
kint az erdőszélen, s a zöldellő réten
ünneplő emberek egész hada vár.
Nagy kondérban főtt az ízes birkapörkölt,
férfiak kezében volt a fakanál,
és a kondér körül száját nyalogató
sok kíváncsi gyermek egész hada várt.

Asszonyok nagy mellén álomba szenderült
piros pozsgásarcú kövér csecsemők,
ma csak ünnepelnek mind a feleségek,
nem várják őket a nagy fatekenők.
Repül a körhinta, sikongnak a lányok,
Hilincz néni fújja a réztrombitát,
hátán döng a nagydob, cintányér a lábán,
lágy szellő kócolja őszülő haját.

Aranyló söröktől sok a becsípett ember,
hangosan óbégat egy cigány körül,
kinek hegedűje hamisan cifrázza,
de ez nem bánt senkit, mindenki örül.
Zöld bokrok tövében részegek okádnak,
nékik ez az ünnep, feledik a bút,
így múlt el a nagy nap, s azt hitték szegények,
a kommunizmushoz vezet el az út.



Piliszántó, 2009. május 3.

Bari Lajos barátomnak

Barátom, ki rám találtál jó hatvanegy év után,
föl sem ismertük egymást, csak mosolyogtunk bután.
Beszélgettünk, míg fürödtünk, erről-arról keveset,
Dagály fürdőben pancsoltunk, hol az eset megesett.

És egyszer csak rám kérdeztél, mit dolgoztam évekig?
Én elmondtam, hogy mi voltam és azt mondtad, hát ilyen nem létezik.
Gyermekkorú kispajtásom volt a Perluszék fia,
nem ismerte véletlenül, táncművész lett úgy biz-a.

Én meg néztem hüledezve, s azon törtem a fejem,
megmondjam-e, hogy ki vagyok, mert nem tudtam, ki ül szembe én velem.
Végül elnevettem magam és megmondtam a nevemet,
én meg Bari Lali vagyok! Ó, de sokat játszottam én te veled.

Egymás vállát veregetve majdnem elsírtam magam,
ezt nevezik véletlennek, egyáltalán, hogy ha van.
És ez óta hívjuk egymást, s találkozunk néha nap,
amióta ez megtörtént, mint ha fényesebben sütne fejünkre a nap.



Pilisszántó, 2009. május 21.

A melldöngetőkhöz

Még, hogy én ne lennék magyar?
Hát ki lenne, ha nem én.
Itt születtem Budapesten
Európa kellős közepén.

Ki meri kétségbe vonni
hazafias magyarságom?
Álljon elém, ha van mersze,
azon nyomban nyakon vágom.

Tán, mert nem döngetem mellem
két ököllel és naponta?
De én tudom, hogy mit jelent
a népemnek Nagyszalonta!

Magyarkodó melldöngetők
nézzetek már körbe végre,
ettől nem lesz jobb a sorsunk
hiába néztek az égre.



Pilisszántó, 2009. május 27.

Vízióm
szonett

Oly könyörtelenül elszáguld az élet,
lejár életemnek kiszabott órája,
többé nem láthatom milyen szép a kék ég,
vagy a zöld mezőknek tündöklő flórája.
Nyári hajnalokon nem hallhatom többé
a fülemüléknek csodálatos énekét,
és ha betemetnek hűs, nedves agyaggal,
eggyé válva majd az ősanyaggal
nem érzékelem, hogy mily mély a sötét.
Körbezár a súlyos hangtalan magány,
évmilliók múlnak és csillagok hullnak,
de ha szerencsém lesz fényévekre tán,
mint egy fényes csillag felragyogok újra
egy szépséges meleg nyári éjszakán.



Pilisszántó, 2009. június 8.

Egy veréb halálára
szonett

A minap láttam nagy megdöbbenéssel,
hogy egy mátyásmadár megölt egy verebet.
Hogy miért tette, nem tudom felfogni ésszel,
talán, mert nem szereti a szürke színt,
mivel az ő szárnyán világító kék virít.
Szegény szürke kicsiny madárka
meghalt, mert nem volt tolla szép színes,
mássága volt tehát az átka,
talán, ha színesebb lett volna szárnya,
még élhetne, nem siratná most a párja.
Lehet, hogy tőlünk tanult a mátyásmadár,
megleste, mi nálunk a tender?
Tele van más fajtákkal a nagy határ,
gondolta, úgy teszek én is, mint az ember.



Pilisszántó, 2009. június 12.

Új proletárok éneke

Ó Istenem minden úgy megy,
mint Horthyék idején,
amikor is sok volt a folt
a proliknak tüdején.

Ma is terjed a gümőkor,
Borsodban és Zalában,
dúl a szörnyű nincstelenség
e szomorú hazában.

Nagy nyomorban él sok ember,
és éhbérért dolgozik,
megszólalni szinte nem mer,
már nem is gondolkozik,

Nagyon mély a nyomor kútja,
félti a munkahelyét,
kocsmába vezet az útja,
majd jól elveri nejét.

Kevés pénzét mind elissza,
mondván, felejti a bút,
néki senki meg nem mondja,
hová vezet ez az út.

Reményt vesztett embereknek
az élete mit sem ér,
fizetését, ha megkapja,
kuncog zsebében a bér.

Éhhalálhoz sok ez a pénz,
az élethez meg kevés,
lopjál, csaljál, mint a többi,
akkor biztos, hogy megélsz.

Így dalolnak a forintok
mely a markukból kihullt,
hetvenöt év távlatából
így köszön vissza a múlt.



Pilisszántó, 2009. június 28.

Telnek, múlnak az évek...

Telnek, múlnak az évek, lelkemben elhal az ének,
az életet igenlő szép dalok.
Sajnos csalódtam az emberek zömében,
sokszor úgy érzem, hogy egyedül vagyok.
Szerettem az embereket és lelkem örült,
ha láttam, hogy egymással békében élnek,
de mára sajnos minden összeomlott,
és azt látom, hogy igen sokan félnek.
Ránk borult egy rút fekete felleg,
megmérgezve a közszellemet,
savanyúvá váltunk akár a vadalma,
elrontották vidám, derűs kedvemet.
Emberek! Kétségbe esve hozzátok kiáltok
a fasizmus szelleme rosszabb, mint az átok.



Pilisszántó, 2009. július 2.

Baráti köszöntő

Ó szívbéli jó pajtásaim, gondoltátok volna-e,
hogy hatvan év múltával egy asztalnál ülünk,
s férfikönnyet ejtve egymásnak örülünk,
felidézve gyermekkorunk szép emlékeit,
örömünkben az arcunkon rózsapír virít.
Gondoltátok volna-e, ó szívbéli jó pajtásaim,
hogy még egyáltalán élünk? Hosszú utat jártunk,
s olyan jó, hogy megint egymásra találtunk.
Bár ritkuló hajjal, pocakot eresztve,
élvezzük a lét örömét, nagyokat nevetve.
S ha már e kegy egyáltalán megadatott nékünk,
ne gondoljunk semmit a világ bajával,
bajból volt elegünk, sokszor volt melegünk,
legyen meg a világ csak saját magával.



Pilisszántó, 2009. július 17.

Arany emlékezete

Pár hónapja múltam én hetvenkét éves,
ha költő ennyit él,
az már kissé kétes,
mert nálunk a költők sajnos korán halnak,
tüzük lángja perzsel,
s vége lesz a dalnak.

De volt egy kivétel, és ez Arany János,
ő csak csendben izzott,
mint egy ősi táltos,
és fénylő fároszként mutatta az utat,
igaz magyarságból
ma is példát mutat.

Kivételes kort élt ő a költők között,
költő óriás lett,
bár soh'sem öklözött,
varázslatos szókincs, amit reánk hagyott,
szerényen, csendben élt,
így alkotva nagyot.

Csak alkotott csendben, gyarapítva nyelvünk,
ma is erre kéne
nékünk büszkék lennünk,
hogy egyszerű szóval közérthető módon,
szóljunk a nemzethez,
nem igaz, hogy ódon,

nem igaz, hogy avit Arany János nyelve
csak sok kritikusunk
kissé el van telve.
Pedig ő a forrás, ő belőle élünk,
soha nem lesz avit,
ettől nem kell félnünk.

Érzem, hogy öregszem, néha elmélázok,
múlt ködében járva,
megborzongva fázok,
de Arany szavait használom naponta
éppen ezért szent hely
nékem Nagyszalonta.



Pilisszántó, 2009. július 27.

Álmaimban...
szonett

Álmodok, csak álmodok,
és a színes álmaimban
egyfolytában táncolok.
Testem könnyű, mint a pille,
ugrok, forgok könnyedén,
nem fáradok, csak élvezem,
csak élvezem szörnyen én.
A testemnek nincsen súlya,
megszűnt a gravitáció,
úgy röpködök, mint a pille,
s tombol az ováció.
Ám, ha reggel fölébredek,
szomorúan konstatálom,
mit átéltem, nem valóság, csupán álom.



Pilisszántó, 2009. július 31.

Roma sirató

Ó, jaj! Meghalt anyám, megölték a kincsem
nézzétek nékem is mily véres az ingem.
Engem is meglőttek serétes puskával,
én is majd meg haltam együtt az anyámmal.
Jaj, anyám! Megöltek, hogy miért, nem értem.
Egyedül maradtam, nélküled kell élnem,
bár meghaltam volna véled együtt anyám,
nem akarok élni én már egyáltalán.
,Félelem szorítja gyermeki szívemet,
soha nem mosom ki véres gyolcs ingemet,
így foglak gyászolni ország, világ előtt,
átkom kíséri azt, aki téged lelőtt.
Megölt csupán azért, mert roma a véred,
fajtánkhoz hű voltál, hát ez lett a béred.
Véred nem csak hozzám, egy országhoz kiált,
állítsátok meg hát a sátánnak fiát!
Siratom anyácskám, sírjatok hát velem.
Talán így nyugalmam egyszer majd meglelem,
feledni nem tudom, és nem is akarom,
véres gyolcsingemmel szemét letakarom.



Pilisszántó, 2009. augusztus 5.

Az értelmiség felelősségéről

Mint egy nagy vészmadár kiterjesztett szárnnyal,
száll felettünk egy rút fekete felleg,
riogva fenyeget, feldúlja a lelkeket,
sugárzik belőle a fasiszta jelleg.

Ti, kik nem csak írni, de beszélni is tudtok,
most hallgattok cinkosan és némán,
szemlesütve szemérmesen toporogtok,
nem mozdultok, álldogáltok bénán.

Értelmiség! Halljátok meg, lépni kéne
emelt fővel ki az útra, ki a térre,
ha kell öklötöket rázva, ezer torokból kiáltva,
ne tovább!
"Mert vétkesek közt cinkos, aki néma" írta Babits
jó lenne, ha e szavakra gondolnátok néha.



Pilisszántó, 2009. szeptember 18.

Varázsdoboz

Nézem a televíziót, ezt a varázsdobozt,
ami mostanában nékem gondot okoz.
Mely villódzó fényes ablak a világra,
rabul ejt mindenkit, aki egyszer látta.

Látok tengereket, munkába siető fáradt embereket,
bankrablást, cunamit, hogy robbant fel a dinamit,
a Föld túlsó felén hogy tört ki egy vulkán,
melyik bringás győzött a spanyol Vueltán.
Látom a tengerek mélyét, távoli galaxisok fényét,
Éhező csecsemőt, és közönyös gazdagot,
piromán gazembert, ki felgyújt egy asztagot,
leégett istállót, szénné égett lovat,
nyílt pályán elütött egy embert a vonat.
Korrupt, buta politikust, aki rajta vesztett,
hiába hányta magára bőszen a keresztet,
mindent látok, ami történt a világon,
azt is látom, ha egy kis méh mászik a virágon,
autók ütköznek, lángolnak a sztrádán,
turisták utaznak az elefántok hátán,
csődbe ment gyárakat és öngyilkos bankárt,
hamis csempész cuccal teletömött hangárt,
szóval, mindent látok, szörnyűt és szépséget,
pont ez támaszt bennem iszonyú kétséget,
hogy kell ez nekünk, muszáj mindent tudni?
Jobb lenne, ha hagynák képzeletünk futni.
És nem tömnék agyunk mindenféle hírrel,
idétlen klippekkel, amit a szem nem bír el.
De a varázsdoboz sajnos függővé tesz,
már rabjává váltunk, leszögez a székhez,
és bámuljuk folyton, bár tudjuk, nem kéne,
nem mondunk le róla, a fene beléje.
Sokszor megfogadtam, nem nézem! Hiába.
Mindig visszacsábít a média világa.



Pilisszántó, 2009. szeptember 22.

Gyermekmosoly

Egy ártatlan gyermek mosoly,
az, ami még földerít,
ha egy tündér szöszi kislány
reám nevet, az én lelkem kivirít.
Elszáll minden gond, mi aggaszt,
nem korlátoz semmi ballaszt,
könnyűvé válik a létem,
olyan jó, hogy ezt megértem.
Gyöngy fogsora fénylőn villan,
göndör haja, szeme kékje
elvarázsol, mint a tavasz,
hasonlít a fénylő égre,
illatárban úszó rétre,
virágzó cseresznyefára,
halványlila mandulára,
boldoggá tett engem mára.



Pilisszántó, 2009. szeptember 28.

Indián nyár

Hajnalonként a völgyekben
halványkékes köd dereng,
néhol talaj menti fagy van,
és az ember csodálkozva elmereng,
hogy már vége lett a nyárnak,
mint egy álom, tovaszállt,
szinte varázsszóra történt,
s a vidám nyár búra vált.
Sárgulni kezd már az erdő,
pilleszárnyán hull a lomb,
halk nesszel a földre ülnek,
sárga lesz tőlük a domb.
Hűvös szél fúj, olykor meleg,
lám, az élet ilyen kerek.



Pilisszántó, 2009. október 7.

Karibi álmok
szonett

Óh! Azok a tengerkékek,
sárgás homok partszegélyek,
fehér fodros türkiz hullám,
permetével hűti orcám.
Mintha valóra válna az álmom,
kókuszdió ring a fákon,
pálmafák közt motoz a szél,
régi szerelmekről mesél.
Itt csodát láthat az ember,
borszínűvé vált a tenger,
lassan alámerül a nap,
és a tenger is csókot kap,
bíbor színű furcsa álom,
erről álmodtam a nyáron.



Pilisszántó, 2009. október 20.

Fiatal nő hermelinnel

Egyszer már Krakkóban láttam
mikor régen arra jártam.
Fiatal nő tiszta fényben
hermelinnel a kezében,
a kézfeje, mint egy álom,
úgy pihen a szőrmeágyon.
Varázslatos színes játék,
hol van a fény, hol az árnyék?
Megfejteni képtelenség,
és a ködös végtelenség
mely a tájat lengi át,
oly színű, mint az achát.


Tompa fényű lágy szfumáto,
Leonardo mindent látó
két szeme, és a híres bal keze
festette meg ezt a képet,
nem csak engem, egy világot megigézett.



Pilisszántó, 2009. november 26.

Őszi vers

Mint az őzbarna ősz meleg színű álom,
zizegő avar közt az utamat járom.
A tüdőm megtelik fanyar illatával
és a fáknak törzse tele van mohával.
Lombtalan ágak közt halkan dúdol a szél,
titkokat suttognak, közeleg már a tél.
Reggelenként látom deresek már a fák,
tóparton horgász áll, üresen csüng a szák.

És fönt a hegytetőn, min ha ünnep lenne,
a hegy felhőkalapját a fejére tette.
Kicsit félre csapva, úgy mondván kacéran,
hisz a bodros felhő ugyan is azért van.
És csodálja magát lent a tó tükrében,
de a goromba szél rámordult dühében,
majd nagyot tüsszentve lefújta kalapját,
így a hiú hegynek elrontotta napját.



Pilisszántó, 2009. december 5.

Evolucio

Hajdan amikor az ember még
csupán az egyik faj volt az állatok között,
hogy meg tudjon élni, hordákat alkotva
nagy barlangok mélyén összeköltözött.
És a fényes tüzet, mit az égtől kaptak,
félve körbejárták, közösen vigyázták
és már nem is fáztak, falkába vadásztak,
izmos kezeikkel nagy botokat ráztak.

Közösen gyűrték le a kardfogú tigrist,
mivel gyengék voltak, csak így tudtak győzni,
bár nyers húst zabáltak, de emberré váltak,
mert a tűz lángjánál meg tanultak főzni.
Majd akadt közöttük egy korszakos zseni,
aki föltalálta a messze hordó nyilat,
és ez a találmány elterjedt a Földön,
távolról gyilkolni, ez lett a nagy divat.

Más ember meg rájött, hogy az állat prémje
befelé fordítva milyen jó lesz télre,
a testre csavarva milyen puha meleg,
többé már nem fáztak, fújhattak a szelek.
S a homo sapiens lassan sokasodni kezdett,
sorban leigázott minden állatot,
csodafegyverével s esze erejével,
amire fájt foga, mindent megkapott.

Kialakult lassan a magán tulajdon,
egy értékes prémért, vagy egy jó kőkésért
egymást irtották már az ősemberek,
lásd a világ így lett gömbölyű - kerek.
Nem sokat változtunk év milliók óta,
csak vadabbak lettünk és kegyetlenek,
mindent elpusztítunk, hogy ha kedvünk tartja,
mert kezünkben vannak a lőfegyverek.

Óh! Vajon megérem, hogy vége lesz egyszer,
észhez tér az ember, ez a fő predátor?
És aki nem akar már ölni, mások vagyonára törni,
az lesz a hős, az lesz igazán a bátor.



Pilisszántó, 2009. december 13.

Téli vendég

Piros sapkás fakopács,
röptét nem gátolja rács,
szabadon száll, mint a szél,
bár meggyötri őt a tél.

Ha az etetőnkre száll,
mindig friss diót talál,
üllőnek használ egy ágat,
és serényen kalapálgat.

Élvezettel nézzük őt,
kalapja s a farka rőt,
boldoggá tesz, hogyha nézem,
e kis verssel megidézem.



Pilisszántó, 2009. december 17.

Téli szonett

Hideg van, és süvölt a fagyos szél,
dühösen rázza a lombtalan fákat,
csikorog a friss hó csizmám talpa alatt,
mélyebbre húzom a fejemre kucsmámat.
Fagyos hókristályok röpködnek a szélben,
szemem könnybe lábad, orrom is veres,
bodros párafelhőt fújok ki a számon,
mint egy nagy szánt húzó trappoló deres.
Hetven éven túl már nem rajong az ember
a zimankós télért úgy, mint hajdanán,
beszűkült erekkel megküzd a telekkel
és a nyárról mereng minden délután.
A jó meleg nyárról, mikor kint a kertben
egy árnyas fa alatt szundikálhat csendben.



Pilisszántó, 2009. december 17.


2010


Óh, Kató
szonett

Óh, Katókám, ó Kató, talán már föl sem fogható
hogy három év híján már ötven éve
együtt élünk összekötve akár a búzakéve
és fogjuk egymás kezét erősen, rendesen,
így éljük életünket ma is szerényen csendesen.
Az idő úgy elszállt, hogy szinte észre sem vettük,
aki nem hitt szerelmünkben, azt mi kinevettük.
Mint a tölgy, mely nem növeszti már az ágát,
együtt leltük meg a szépkoruak társaságát.
És ha kissé remegő kezemmel megfogom a kezedet,
érzem, hogy rajzolódik ki rajta a lüktető erezet,
ma is érzem illatod, mely olyan, mint a nyári hárs,
és amit most itt leírtam, hidd el nékem semmi más,
mint egy kissé ügyetlen öreges szerelmi vallomás.



Pilisszántó, 2010. január 19.

Téli terciák

Én bizony már jó pár éve,
nem igen vágyom a télre,
hófúvásra, fagyos szélre.

Inkább bizony délre mennék,
sok déligyümölcsöt ennék,
langy tengerekben fürödnék.

Napsütötte barna bőrrel,
hazajönnék repülővel,
nem törődve a jövővel.

Remélve a tél elmúlik,
a táj napsütésben úszik,
és a hideg is elkúszik.

Én mindig nyarat szeretnék,
fákról friss gyümölcsöt szednék,
s a zöld fűben gondtalanul elhevernék.



Pilisszántó, 2010. január 27.

A bárka

Az Úr midőn végre lett egy szabad perce,
lenézett a Földre, s elborzadva látta,
hogy fő teremtménye, kit embernek hívott,
fertelmes bűnök közt vitus táncát járta.
És ezért rettentő nagy haragra gerjedt,
fujtatott dühében, szeme vérben forgott,
"Mit művelsz te ember?" Ordított keményen
és rázta az öklét, a foga csikorgott.

"Többet kaptál tőlem, mint a többi állat,
hagytam sokasodni fajtádat te dőre,
esze, mint a tenger, még is bűnben fetreng,
mindegy, hogy fekete, vagy fehér a bőre."
Így szólt az úr, s döntött, hogy kiírtja népét
mert nem méltó arra, hogy a földön éljen,
hatalmas kezével megrázta az eget,
dörgött és villámlott, hogy az ember féljen.

Vízözönt bocsájtok az emberiségre,
belefojtom őket akár mind egy szálig,
ember, állat növény pusztuljon a földről,
és a föld majd újra lakatlanná válik.
Ám talált valakit, kit Noénak hívtak,
aki imádta őt, és félte haragját,
szorgosan dolgozott betartva a törvényt,
jámbor életet élt, így töltve a napját.

Elpusztítok mindent, mit eddig teremték,
de Noét s családját meghagyom írmagnak,
parancsolom néki, építsen egy bárkát,
miben állatokkal majd együtt lakhatnak.
Így gondolta az Úr, s le is szólt a földre,
és Noé meghallva az Úrnak parancsát,
neki fogott tüstént, hogy bárkát építsen
ácsolt és kopácsolt jól feltörve markát.

S amikor elkészült a hatalmas hajó,
megtölték búzával, gyümölccsel és mézzel,
Noé s minden állat, ami élt a földön,
Istennek szavára szembenéz a vésszel.
Dörgött és villámlott, őrjöngő vihar dúlt,
majd megeredtek az ég csatornái,
áradtak a folyók, kiöntött a tenger,
olvadtak a hegyek fehér hó sipkái.

Negyven nap és éjjel zuhogott az eső,
a szennyes ár pedig elönté a földet.
Uram! Hagyd már abba. Így könyörgött Noé,
aki élt e földön azt már mind megölted.
És az Úr meghallván Noé könyörgését,
maga is elborzadt mit tett vak dühében,
megálljt parancsolt a szörnyű áradatnak,
s elpirult az arca nagy-nagy szégyenében.

Én is oly ostoba lennék, mint az ember?
Így morfondírozott magába fordulva,
bár már nem zuhogott a víz szakadatlan,
de azért a mennybolt még be volt borulva.
És egy szürke napon megreccsent a bárka,
remegve csikorgott minden eresztéke
megfeneklett talán? Reménykedett Noé,
lehet, hogy ránk talál az isteni béke?

Amikor a felhők oszladozni kezdtek,
a napnak sugara átvillant egy résen,
Noé úgy gondolta, madarakat röptet
remélve, hogy most már túl van a nagy vészen.
Egy fekete hollót, majd egy szép galambot
az égre bocsájtott, de ők visszatértek,
mivel nem találtak talpalatnyi helyt sem,
ahol biztonságban megpihenhetnének.

És a bárka egyszer csak billegni kezdett,
Fennakadt valami igen furcsa dolgon,
a víz pedig apadt, apadt szakadatlan,
és a hajó megült egy kicsinyke dombon.
A magas Ararát csúcsa volt e kis domb,
Noé pedig kicsit később vette észre,
hogy a nagy hegy csúcsán akadt fent a bárka,
és könnybe lábadt szemmel nézett fel az égre.

Pár hét elmúltával új madarat röptet,
fehér tollú gatyás gyönyörű galambot,
amikor visszatért, csőre között tartott
olajfáról lecsippentett szép örökzöld lombot.
Noé és fiai, s azoknak családja
mind térdre borulva imádsághoz látott,
s az Ararát fölött egy színes szivárvány
jelezte, hogy Isten végül megbocsájtott.

És ma, Noé után sok-sok ezer évvel,
bűnt, bűnre halmozott föl az emberiség,
félő, netán ott fent megunja az Isten,
s újból azt ordítja, "Most már ebből elég!"
Tán már el is kezdte büntetni az embert,
a sarki jégmezők olvadozni kezdtek,
szerte a világon viharok, cunamik,
emberek ezrei már is odavesztek.

A vízözön lehet, talán csak legenda.
Egy gyönyörű mese, mit elhisz sok ember,
de ma már azt tudjuk, hogy ha nem vigyázunk,
előbb utóbb újra kiárad a tenger.
A nagy kérdés, csak az, lesz-e egy új Noé
ki megmenti újra az emberiséget,
és egy égi bárkán napszeleknek szárnyán
meghódítjuk-e majd a Világmindenséget.



Pilisszántó, 2010. február 4.

Az idei tél
szonett

Egyesek azt mondják, melegszik a Földünk,
de én ebből eddig semmit sem érzek,
február közepén kegyetlen hideg van,
és csak havat látok bármerre is nézek.
Dermesztő hideg szél süvölt a tar fák közt,
hó falakat épít elzárva sok utat,
és az utak mellett az útjelző tábla
hóval betemetve semerre sem mutat.
Fehér sivataggá változott a világ,
ember, gép és állat egyre küzd a téllel,
dideregnek a fák és a hó csak szakad,
de semmi nem bír el a hatalmas széllel.
Van ki a klímaváltozás oka után kutat,
ez alatt pedig a nagy hó befújta az utat.



Pilisszántó, 2010. február 14.

Dávid harca Góliáttal

Egy nagy mafla filiszteus,
kinek neve Góliát volt,
egyfolytában csak gúnyolta
a zsidókat és Ábrahámot.
És nem akadt egy zsidó sem,
ki szembeszállt volna véle,
csak hallgattak szemlesütve,
bár sokuknak forrt a vére.

Ám előállt egy kis kamasz,
alig múlt tizenhat éves,
Dávid volt e pásztorfiú,
vak dühétől szeme véres.
Góliát nevetve nézte,
az izgága kis bolondot,
nagyot dobbantva lábával
szörnyű durvaságot mondott.

De a fiú meg sem rezdült,
bátran szembe nézett véle,
előkapta parittyáját,
s jó nagykövet tett beléje.
Engem Istenem vezérel,
a szent örökkévaló,
bár lehetsz te óriás is,
és erős akár egy harci ló.

Én még is legyőzlek téged,
mert Istenem így akarja,
általam súlyt rád az Isten,
szörnyűséges nagy haragja.
Így kiáltott Dávid büszkén,
s megpörgette parittyáját,
nagy sebesen repült a kő,
és betörte a behemót koponyáját.

Az óriás nyomban meghalt,
a hatalmas nagy ütéstől elesett,
szétloccsant a koponyája,
soha többet zsidót ki nem nevetett.
És az Úr ott fent az égben
Dávid bűnét megbocsájtja,
és jutalmul így lett később
a zsidó nép nagy királya.



Pilisszántó, 2010. február 21.

Reinkarnáció

Mint egy vad ló, kinek szájában még nem volt zabla,
úgy száguld az idő, s közeledik a vég.
Megállíthatatlan, egyre gyorsabb vágta,
és csak gyarapodik éveimnek száma.

Az, hogy ennyit éltem, nem vagyok meghatva,
ennyi kijár nékem, ezt tudom már régen.
Az életem szép volt, s már el vagyok szánva,
ha kell, meg is halhatok esetleg már máma.

Bennem félelemnek egy szikrája sincsen,
mert ki megszületett, annak meg kell halni.
Így kerek a világ, az élet foga rág,
lehet, hogy síromon kinő majd egy virág.

S ha csak ennyi hasznom lenne itt e földön,
hogy tápul szolgáltam egy szép kis virágnak,
már ez is megérte azt, hogy megszülettem,
és hogy egy szép virág nyílott ki felettem.



Pilisszántó, 2010. március 8.

Szonett a megfagyott emberekért

Hosszantartó, hideg az idei tél,
szikráznak a csillagok a fagyos éjszakában,
ámulattal nézem a fényes Oriont,
s oly jó üldögélni a meleg szobámban.
De elmémbe villan, hogy hány ember fázhat,
akiknek nincs semmi menedéke,
s a fűtött szobámból kinézve az éjbe,
megszűnt lelkemnek nyugalma és a béke,
a béke, mely körülvett, s elringatott,
e varázslatos szikrázó téli éjszakában
éreztem, hogy lelkem meg nem nyugszik,
és könnyem kicsordult a meleg szobában.
Ó, megfagyott lelkek, értetek sír lelkem,
kísértsetek a jéghideg bús temetőkertben.



Pilisszántó, 2010. március 9.

Születésnapomra

Hetvenhárom éves lettem, kenyerem javát megettem,
volt sikerem, volt bukásom, meg egy csomó rossz szokásom.
Naiv voltam és hiszékeny, sokszor pedig túl érzékeny,
de féltékeny sosem voltam, hogy ha hagyták, én táncoltam.

Igen sok sikert megértem, szerepeket sosem kértem,
tehetségem kiviláglott, be is jártam a világot.
A tánc mellett szobrászkodtam, festettem, és korongoztam,
jó pár éve verset írok, fára mászni már nem bírok.

Bár még néha megpróbálom, veszekszik velem a párom,
? inkább sétálj, járd az erdőt, múltkor is a létrád feldőlt,
megérthetnéd vénségedre, inkább ülj a fenekedre,
mint sem, hogy a fára másszál. Kéne tán egy törött lábszár? ?

Így korhol életem párja, zúdul rám a szavak árja,
én megadom magam csendben, napozgatok kint a kertben.
Öreg napjaim így telnek, kik keresnek, ők meglelnek,
és ha magammal nem bírok, kint a kertben verset írok.



Pilisszántó, 2010. március 16.

Halálmenet

Magas hegyek között a vad Szerbiában
ahol a halál szörnyű szele járt,
követ tört a költő fagyban, szélben, sárban.

És nem vette észre, ó jaj a szegény,
hogy háta mögött már nem angyal állt,
hanem egy ostoba bősz keretlegény.

Magyar volt az őrszem és mindenható,
élet-halál ura, számára a költő
nem volt más, csak egy zsidó rímfaragó.

A tábor, melyben éltek, szögesdrótok között
hófúvásban, szélben lábra kelt a télben,
halálmenetként, de még is hazaköltözött.

És a menet őre már éppen a cél előtt
sok megkínzott és megfáradt foglyot
Abda határában egyszerűen, simán főbe lőtt.

Így ölt meg egy magyar költőt ó jaj a tudatlan
hiába volt régen, tette örök szégyen,
és így lett Radnóti végleg halhatatlan.



Pilisszántó, 2010. április 16.

Emlékezés

Tavasz van, mint akkor hatvanhat éve,
és akkor is virágillattól volt terhes a lég,
emberek ezrei megriadva álltak
kiket megalázva szűk gettókba zártak.

Ruhájukon billog, sárga dávídcsillag,
s a derék magyarok szidták a zsidókat,
kárörvendve nézték, nem volt bennük részvét,
keresztény létükre az Istent se félték.

Így indult a 'soah' büszke magyar honban,
és a vak gyűlölet áttört minden gátat,
a feketeinges vad nyilas legények
kéjelegve öltek, nem voltak remények.

Hatszázezer magyar zsidó indult a halálba,
szegények, gazdagok, művészek, orvosok,
mint a vágómarhák vagonokba zárva,
mélabúsan, majd sikongva a halálra várva.

Rájuk emlékezünk, kiknek lelke elszállt,
füst és szürke hamu maradt csak utánuk,
kik életben maradtak, létük már nem lett szebb,
minden perc mit élnek, örök szívbe vert seb.



Pilisszántó, 2010. április 24.

Víg tavaszom szertefoszlott
szonett

Vígtavaszom szertefoszlott,
reményeim messze szálltak,
mint a pitypangok a szélben
megfoghatatlanná váltak.
Már nincs bennem annyi erő,
már nem tenném kezem tűzbe,
hogy egy ifjonti eszményért
vérem megint újra űzne.
Halk és bölcs belenyugvással
szemlélem a holnapot,
mert tudom, hogy én nekem már
életemben nem osztanak új lapot.
Ma már nincsen mit remélnem,
épp elég lesz csak megélnem.



Pilisszántó, 2010. április 29.

Gyarmati Fanninak
szonett

Költők özveggyé vált szerelmes múzsái
halk szavú, figyelmes gondos feleségek,
férji hűtlenséget mindig megbocsájtók,
ti jövőbe látó újkori Eratók,
akik vállaltátok a bús özvegységet,
és nem kerestétek más férfi szerelmét,
testetek, lelketek már nem ismer mámort,
mert elkerültétek a szerelmes Ámort.
A törékeny hitves, szép Gyarmati Fanni,
mint egy antik párka halálára várva
Radnóti emlékét a szívébe zárta,
és örökkön örökké jóval túl a léten,
egymás kezét fogva majd együtt sétálnak
egy gyönyörűn virágzó túlvilági réten.



Pilisszántó, 2010. május 8.

Esős május
szonett

Május van, és mégis mintha őszi eső
áztatná e szomorú földet,
legalább is én így látom, és már várom
a harsogó napsütötte zöldet.
Elázott, fakó, rozsdás orgonák és tulipánok,
hamuszürke gomoly fellegek,
melyből csak hull az égnek hűvös könnye,
illat nélküli szellők lengenek.
Óh, ti régi szikrázó meleg májusok,
merre jártok, merre tűntetek,
ekkorát változott volna-e cudar világ
lehet, hogy virágot én már sosem ültetek?
Lehet, csak én vagyok ilyen méla hangulatban,
miközben a hűvös eső ömlik szakadatlan.



Pilisszántó, 2010. május 12.

Áradás

Áradnak a folyók, a táj, mint a tenger,
riadva menekül számtalan sok ember,
a háztetők úsznak, mint megannyi bárka,
összeomló házak merülnek az árba.
A rohanó vízben vitorlázó ágyak,
remények és álmok mind-mind messze szállnak
és a sűrű eső ömlik szakadatlan,
megcsúszott hegyoldal, feneketlen katlan.
Szél szaggatja tőstül a hatalmas fákat,
és megtizedeli a költő gólyákat.
Emberek, állatok küzdenek az árral,
az ősi Budán is megrepedt a várfal.
Elúszott a múltja számtalan embernek,
nyakig érő vízben nézi, mit menthet meg,
van, ki elmerült a feneketlen vízben,
kötéllel húzták ki, már nem is egy ízben.
Még is lankadatlan odaáll a gátra,
homokzsákot emel, soha nem megy hátra.
Újból reménykedik, már ilyen az ember,
föláll, ha át is megy rajta az úthenger,
nem azt kérdi, ezért vajon mit fog kapni,
a nagy kérdés az lesz, hogy majd hol fog lakni?
Lesz-e majd egy vacok, hol ágyát megvesse,
esetleg családját netán megetesse.
Mélységesen mély lesz a nyomornak kútja,
vajon hova vezet sok nincstelen útja?



Pilisszántó, 2010. június 30.

Kánikula

Nem rég még zúgott a szél, és ömlött az eső,
tövestől tépte ki a hatalmas fákat,
mint egy vad óriás, kinek esze bomlott,
tombolva rombolt le számtalan sok házat.

Amerre csak néztem, a szürke ég alatt,
jajongott a természet, állat, növény, ember,
áradtak a vizek, mindent sodort az ár,
Már az egész ország oly volt, mint a tenger.

Jég verte gyümölcsfák megtépázva álltak,
oda lett a termés, s az ország kenyere,
a lombtalan ágak zokogtak a szélben,
hiába lett kérges sok gazda tenyere.

És, mintha az Isten gondolt volna egyet,
forró lehelettel szárítja a földet,
az izzó napkorong lángol fönt az égen,
és sorra felperzsel minden féle zöldet.

Ami még megmaradt a szörnyű ár után,
száraz kóróvá lett, sír a földnek népe,
a nagyvárosokban megolvadt az aszfalt,
és nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége.

Már a rigók, csízek, pintyek sem dalolnak,
hallgatásuk fájó, néma lett a kertem,
illata sincs már a sok tikkadt virágnak,
ettől oly szomorú másként vidám lelkem.

Mint az ország, minden oly megosztott,
vad viharos napok, tüzes forró hetek
tűrnöm kell, bírnom kell, állni kell a próbát,
mert ellene sajnos semmit nem tehetek.



Pilisszántó, 2010. július 17.

Grill parti
szonett

Az uborka, ha kovászos,
sós-savanyú, borsos, kapros,
babérlevél kell még bele,
és ha már a gyomrod tele,
emésztéshez igen hasznos.
Jégbe hűtve forró nyáron,
egy víg parti grillezéshez
ennél jobbat nem kívánhatsz,
csak az uborkára vágyhatsz,
nem is kell más az evéshez.
És a sör, mely jár utána,
borostyán szín, fehér habbal,
érzem ízét keser édes,
és csak innám éjjel nappal.



Pilisszántó, 2010. július 29.

Sirató

Ó, kedves nővérem
tudom, látni foglak,
úgy, mint fénylő csillag,
ki az égen ballag,
és fénylő szemeddel
rám nézel talán
majd egy derült meleg



Pilisszántó, 2010. szeptember 14.

Polgár László halálára
szonett

Az a zengzetes hang,
mely belőle áradt,
férfias, még is lágy,
mint a barna bánat.
Tömör, érces hangja
betölté a termet,
átölelt, fölemelt,
mint a harang zengett,
lelket melengetőn,
puhán, mint a bársony,
gördült át a hangos
zenekari árkon.
A halála fájó, szomorú, szomorú
koporsóját fedi sok virág koszorú.



Pilisszántó, 2010. október 2.

Óhaj
szonett

A lélek áradásának boldogsága
fölemel és magával ragad,
vallásos áhítat az, amit megélek,
bár nem vagyok hívő, de még is remélek,
mert nem hiszem, hogy az ember oly galád,
hogy megnyomorítaná önmagát.
Ha kell, önmaga ellen is föllázad,
talán van bennünk ennyi alázat.
A földünkön már mindent leigáztunk,
mi lettünk, és vagyunk a nagyvilág ura.
Elég volt! Ne tovább! Valami jót is tenni kéne,
mert pusztítjuk földünket sok-sok ezer éve.
Kapaszkodjunk össze erősen, szorosan,
éljünk szerényebben, bölcsebben, okosan.



Pilisszántó, 2010. október 6.

Első szerelem

Oly gyönyörű voltál, mint a tearózsa,
a természet néked nem maradt adósa.
Tengerkék szemeid szelíd fényessége,
ajkad formás íve, arcod ékessége,
aranyszínű hajad, mint egy hűvös hullám,
évtizedek múltán érzem, visszahull rám.



Pilisszántó, 2010. október 21.

Szonett a keresztszemes hímzésről

Óh, a híres keresztszemes,
melyben egy nép lelke rejlik,
virágminták és madarak
sok-sok változata sejlik.
Fehér vászon, színes fonál,
tűvel szorgos ügyes kézzel,
öltést öltve egymás után
ezzel semmi más nem ér fel.
Oly gyönyörű, mint az élet,
változatos, színes gazdag,
és a keresztszemes minták
sorakoznak, mint az asztag.
Annak kezét Isten áldja,
ki, e hímzést kitalálta.



Pilisszántó, 2010. október 22.


2011


Emlékezés egy halott városra
Bari Lajos és dr. Pella László barátomnak

Egyetemünk volt a város Ózd, feketegyémánt volt nekünk,
sok ezer karátos igazi nagy érték, ettől lett varázsos a mi életünk.
Kormos felhők tornyosultak fölöttünk a magas égben,
a gyár fölött kavarogva vasérc pora szállt a légben.

Kolóniák rőt vörös porában tanultuk meg mi, az életet.
Ez volt a mi nagy találkozásunk, erőnk ebből az anyagból vétetett.
Itt tanultunk meg küzdeni és, ha néha vesztésre is álltunk,
apáinktól azt is megtanultuk, igazunkért miként kell kiállnunk.

Hátrányunkból előny lett, s erény, és a remény adott nekünk erőt,
hogy holnapra többet tudjunk, mint mit tudtunk tegnap délelőtt.
Pella Laci tábornok lett, Bari Lali külkereskedő,
jómagam meg művész lettem, nincsen ebben semmi meglepő.

De Ózdon már nincs gyár, se füst, csak egy rozsdás vas halom,
nyomor, rémítő szegénység, és lopásra, bűnözésre alkalom.
Lelkünk sír a rombolástól, pedig milyen dicső volt a múlt,
mit eleink létrehoztak, minden darabokra hullt.

Rima-Murány, Salgótarján Vasmű Részvény Társaság,
martinkemencéknek sora, amit reves rozsda rág.
Nem dohognak már a gépek, a kohó is halott óriás,
nagy kár érte lelkünk s nemzetünket, ez nem is lehet vitás.


Rombolni könnyű,
építeni nehéz,
mindig akadnak emberek,
akiket elhagy a józanész.



Pilisszántó, 2011. január 21.

Gondolatok az elmúlásról

Ahogy múlnak az évek fölöttem,
egyre jobban zúgnak lelkem harangjai.
Megrendítő, egyre több a halott körülöttem,
lassan így őrölnek Istennek malmai.

Oly sok jó barátom teste, lelke elszállt,
én meg itt maradtam fájón, egyedül,
mint egy korhadó fa, ami meddővé vált,
s száraz ágai közt bús szél hegedül.

Nagyon fájó nékem e szólószonáta,
csendben elsiratom jó barátaim,
könnyeimet rejtve elbújok szobámba,
és így telnek fájón öreg napjaim.

Nem nyílik már virág nékem kint a réten,
csupán száraz kórót rázogat a szél,
talán látjuk egymást egyszer túl a léten,
már a szél is nékem csak erről beszél.



Pilisszántó, 2011. február 27.

Iker vers

Ha a férfi megöregszik

A férfinak örök vágya, hogy szeretne fiatal maradni,
az életben és a nőknél egyfolytában diadalt aratni.
Meddő csatát vív naponta, ám de még is megöregszik,
növekvő pocakját nézve, önmagával is verekszik.
Tükörbe néz, és azt látja, táska nő a szeme alatt,
tar fejéről jó pár éve, elveszített minden hajat.

Bár a nők már rá se néznek, fiatalabb srácra várnak,
de azért ő bízva bízik, hogy tárgya lesz majd a vágynak.
Nyomul rendületlenül előre, kellemetlen kullancsfajta,
és nem látja szegény dőre, hogy a nők nevetnek rajta.
Kibeszélik, kipletykálják, lefitymálják fonnyadt testét,
és már nem az ő karjában töltik el a kéjes estét.


Ha a nő is megöregszik

A nőnek is örök vágya, hogy szeretne fiatal maradni,
az életben s férfiak közt, egyfolytában diadalt aratni.
De az idő oly kegyetlen, nyomot hagy a karcsú testén,
harmincöt év elmúltával ezen búsul minden estén.
Tükörbe nézve azt látja, szeme körül már sok ránc van,
nem segít a Hélia D, hiába keni elszántan.

Csípője is szélesebb lett, formás melle már a múlté,
szoknyája mellett szaladgál három kicsi csinos purdé.
Úgy érzi, a férje unja, ezen pityereg naponta,
jó, ha férje ágyba viszi egyetlen egyszer havonta.
Álmaiban igen gyakran egy jóképű srácra vágyik,
aki a karjába véve, el is viszi a nászágyig.



Pilisszántó, 2011. március 7.

Tengerár 2011.

Japán, ez a szép távoli ország
varázslatos, rejtélyes sziget,
mint színpompás pillangó,
akiket hív egy virágzó liget,
készültek a számukra oly kedves
virágillatoktól terhes korai tavaszra.

Az emberek arcán derű tükröződött,
udvarias és diszkrét félmosoly,
ami végig kíséri egész életüket,
bár a múltjuk nehéz volt és komor.
Várták a cseresznyefák derűs ünnepét,
és a jövőt nem látta senki sem.

Mandulaszemű törékeny asszonyok
cseresznye ajkú pufók csecsemők,
sütkéreztek a szent nap sugarában,
kéz a kézben sétáltak a fiatal szeretők,
mikor iszonyú erővel megremegett a föld,
és a haragos zöld tenger hullámzani kezdett.

A házak, mint a kártyavárak, összedőltek,
tüzek gyúltak, és a rémült embertömeg
fiatal és öreg, riadva menekültek,
mások meg dermedten álltak, mint a cövek
és megnyílt lábuk alatt az imbolygó talaj,
követte ezt egy nagy moraj, a Föld jaj szava.

Soha nem tapasztalt iszonyatos erő,
rázta, tépte, zúzta Japán ősi földjét,
mint megvadult Kami, szellemisten,
fölül múlta minden eddigi elődjét,
majd jött a cunami, szörnyű tengerár,
iszonyatos nagy a kár minden felé.

Égő házak úsztak a szennyes árban,
halottak ezrei sodródtak mindenütt,
tébolyult emberek a csodára vártak,
ami eddig volt, az mind elmerült,
csak rom, és fájó gyász maradt
amerre az őrjöngő áradat elhaladt.



Pilisszántó, 2011. március 23.

Reménytelenül

Oly jó volna gondtalanul és békében élni,
hogy ne kelljen a haláltól, s a nyomortól félni.
Mert a nyomor és a halál egy tőről fakadnak,
szétrombolja tested, lelked, ne higgy a szavaknak.

Mert a szavak messze szállnak, mint egy röpke álom,
vagy bódító virágillat szél szárnyán a nyáron.
A valóság, csak az számít. És ha nincs mit enni,
lopni kényszerül a szegény, mást már nem tud tenni.

Dolgozna ő, de nincs munka, térdig járta lábát,
álldogál a kocsma előtt, falnak vetve hátát,
sem ételre, sem italra nincs már semmi pénze,
egy reménye, hogy az Isten észreveszi végre.



Pilisszántó, 2011. április 7.

Húsvéti harangszó
szonett

Mátyás templom harangjai
visszajöttek, zengnek, bongnak,
testem mélyén zsigereim
e hangokra megborzongnak.
A harangok érces hangja
átjárja a testem, lelkem,
én nem vagyok Istenhívő,
még is le kell térdepelnem.
E harangok hangja nélkül
szegényebb lenne az élet,
sok emberért kongattak már
akikből elszállt a lélek.
Én ő értük imádkozom
nemsokára majd velük is találkozom.



Pilisszántó, 2011. április 27.

Kikelet

Virágba borult a kertem, alma, körte aranyág,
a jó öreg cseresznyefa roskadozik, annyi rajta a virág.
Zümmögnek a szorgos méhek a virágzó fák körül,
sárga csíkos mezük villan, és a kedvem földerül.
Jó termést ígér az idő a bús hosszú tél után,
süttetem magam a nappal ezen a szép délután.
Átölelt egy illatfelhő, arcon csókolt hírtelen,
muszlin ruhája meglibbent és tovább szállt nesztelen
lágy szellővel víg táncot lejt a virágzó rét felett,
azt üzenve mindenkinek, hogy eljött a kikelet.



Pilisszántó, 2011. április 25.

Nyárelő

A tündöklő nap magasan jár fönn az égen,
szívrepesve erre vártam már oly régen
a fény az, ami már nagyon, ó de hogy hiányzott,
hosszú fagyos volt a tél, az ablak kivirágzott.

Virított a jégvirág, az orrom sokszor volt veres,
és a tar fák ágai sok héten át volt deres.
Bodros párát fújt a ló, míg a hóban caplatott,
ólomszürke volt az ég is, nem nyitottunk ablakot.

És most végre itt a nyár, eláraszt a fényözön,
illatos virágok nyílnak, elillant bú, és közöny.
Újra élek és remélek, a hideg tél már mögöttem,
fájó, hogy lejár az időm, s kenyerem javát megettem.



Pilisszántó, 2011. május 22.

Öregségem szép tavasza

Ó, csodás akácok, méz illatú szép fürtős virágok,
melyek körül szorgos méhek halkan döngicsélnek,
potrohukat meg-megrázva, virágport cserélnek,
és kitartón, mámorosan gyűjtik már a nektárt,
aranyszínű akácmézzel töltve meg a kaptárt.
A bodza bokroknak kerek ernyős nagy virága,
fehér csipketányér lágy szellőktől vígan bólogat,
fanyar illatát széthintve hívja a rovarokat.
Az olajfák illata is, mint lágy puha bársony,
akácokkal összesimul és átlibben e gyönyörű tájon.
A faluban illatárban úsznak kertek, és hegyek,
azt már tudom, hogy én innen sehová el nem megyek.
Virágillat, víg madárdal, lágyan átölel a zöld,
ha meghalok, itt temetnek, végső otthonom e föld.



2011. május 31.

Szlovák búcsú
paraszt szonett

Tótok közé keveredtem,
pedig nem is verekedtem,
lapát tenyerű nagy tótok
szelíd lelkű behemótok,
befogadtak, mellém álltak,
ha ünnep van, trombitálnak.
Vígan szól a szlovák polka,
sok férfinek nagy a torka,
sört vedelnek liter számra,
kocsmákban meg nő a számla,
fáj is másnapra a fejük,
mert jól fej beverte nejük.
Így lett vége a búcsúnak,
Macskajajos háborúnak.



Pilisszántó, 2011. június 17.

Vivát, Univerzum

Manapság ahogy kitágul a világűr egyre jobban,
a szívem is nagyon sokszor egyre hevesebben dobban.
Igen sűrűn ámuldozva a levegőt kapkodom,
új csodákat látva mindig a combomat csapkodom.
? Nahát, nem is hittem volna, hogy ilyen is létezik,
remélve, hogy amit láttam, azt mások is élvezik.
Galileo Galilei ó, ha ezt láthatta volna,
Isten szolgáival talán nem lett volna semmi dolga.
Mert kiderült, hogy a Födünk a Tejútnak peremén
a Naprendszerünkkel együtt csupán apró tünemény.
Ezermillió galaxis lázasan körbeforog,
fényesen virít az űrben a sok spirális korong.
Tágul a Világmindenség, rohan a nagy semmiségbe,
én meg oly kíváncsi vagyok, vajon hol lehet a vége?



Pilisszántó, 2011. június 22.

Gondolatok a bűnről
szonett

Még szerencse, hogy az ember megtanult feledni,
mert oly sok bűnt követ el élete során,
hogy azt nem bocsájthatja meg soha senki,
sem Mózes Öt könyve, sem a szent Korán.
Csak a feledés az egyetlen megoldás,
mert amíg emlékszünk, él a bűntudat,
csak a lelkünkből jöhet a végső megváltás
a bűntudat az, mi megmutatja a helyes utat.
Lelkiismerete csak az embernek van,
más állatfaj e kínt nem ismerheti,
talán ez segít majd, nem pedig egy szent tan,
ami a sok embert a bűnbeeséstől eltérítheti.
Én bízom a nagy szent lelkiismeretben,
bár titkon sok ember gyilkos késeket fen.



Pilisszántó, 2011. július 11.

Cím nélküli szonett

Én, ki mindig humanista voltam,
és az emberekről boldogan daloltam,
okosnak, ügyesnek, szépnek láttam őket,
kivált kép a karcsú hosszúlábú nőket.
Ám, ahogy az évek fájón egyre múlnak,
lelkemnek szikrái szép lassan kihunynak,
előbb értetlenség, később sivár közöny
lett urrá lelkemen ma már nem öklözöm.
Nem küzdök harcosan tovább már a jóért,
azt várom, hogy mikor küldik rám a hóhért,
mert én sosem fogok hamis nótát fújni,
vagy kiállok bátran, vagy el fogok bújni.
Lantom hamis hangot nem tud intonálni
hamis ösvényeken semmi kedvem járni.



Pilisszántó, 2011. július 14.

Egy balerina emlékére

Már az életében csodás Villi volt
tündöklő égi fény,
és, hogy újra láthassam, nincsen rá remény,
eltávozott közülünk lágyan, könnyedén.

Talán még boldog is volt, én nagyon remélem,
biztosan táncolva távozott,
mert az élete a tánc volt, nála ez volt a megszokott,
mikor elillant közülünk, a Hold fénye is megkopott.

Sejtelmes lidércfény hűs lehelet lengett
a párás rét felett,
és egyszer csak hirtelen azt éreztem én,
hogy angyal szállt felettem lágyan, könnyedén.



Pilisszántó, 2011. július 18.

Szeszélyes nyár

Tikkad a föld, és esőért könyörög
a gyümölcs is aszalódva nyöszörög
a tüzesen lángoló nyárban.

Hőgutától elpusztult fák
törzsein már csak a szú rág,
de jó lenne caplatni a sárban.

Pár nap múltán viharos szél
szörnyű nagy károkról beszél,
villámcsapás kárt tett jó sok házban.

Az idő meg egyre csak hűl, fázom,
ökleimet az ég felé rázom,
én meg inkább a melegre vágyom.

A Pilisnek pedig a legtetején
annyi fok van, mint november elején.



Pilisszántó, 2011. július 23.

Gólyalesők panasza

Dél- somogyi falucskában él egy híres gólyapár,
Chuck, Ludmilla Afrikából minden évben haza jár.
Fészkük ismert világszerte, sok-sok ember nézi őket,
Japánon át Kanadáig felvidítja a természet kedvelőket.

A Grafomán Gólyalesők híressé tették Darányt,
évről- évre összegyűlnek, ide várnak sok gólyaleső vagányt.
Egy ismeretlen falucskából Hungarikum lett hamar,
de igen sok gólyalesőt sajnos nagyon is zavar,

hogy a nyári falunapon a petárdák durva hangja
a gólyákat minden évben megijeszti, s elzavarja.
Ha a gólyák nem lennének, mit se tudnának Darányról,
nem, hogy még ide jönnének Japánból, vagy Kanadából.

Megérthetné végre már a falu népe,
hogy csak is a gólyák miatt kerültek fel a "térképre".



Pilisszántó, 2011. augusztus 6.

Didergős nyár

A tó tükre fölött lágyan hömpölyög
az opálszínű pára, melyben megtörik a fény,
és talán van némi remény, hogy a nap sugára
eléri a Földet végre, valahára.

Az ónszínű tó mozdulatlan, szinte élettelen,
a hajók árbocain a csengők sem szólnak szüntelen,
mert szélcsend van és hideg, a nyaralók fáznak,
nyakig felöltözve a vízparton állnak.

Sóhajtozva nézik az eget, a széllel versenyt futó
szürke fellegeket, melyekből az esőnek lába lóg,
a nyaralásnak úgy látszik az idén már vége,
és haza indulnak a bús nyaralók.



Pilisszántó, 2011. augusztus 17.

Krisztus után 2000 évvel
szonett

Szörnyű világot élünk,
mindenütt erőszak és fájdalom,
ahol tehetjük, gyilkoljuk egymást,
és azt lessük, van-e rá alkalom.
Amíg primitív volt az ember,
csupán bunkóval öldökölt,
de manapság szörnyű fegyverekkel
leszámol férfiakkal, nőkkel, gyermekekkel.
Sok embert a tette meg sem rendit,
nem érez mást csupán közönyt,
lelkének nemhogy húrja lenne,
de lelke sincs, mi megrendülne benne.
Kéjjel öl az ember, mint nem is oly régen,
nem tanultunk semmit, és ez bűn, nem szégyen.



Pilisszántó, 2011. augusztus 26.

Keresztrímes vers a nyomorról

Mint burjánzó rák az élő testben,
egyre jobban, sebesebben terjed a nyomor,
és a nagy városok komor málló falai között
sajnos megütközött a nincstelenek serege
azokkal, akiknek elege lett a rongyosokból.
A nemzet most eszmél a sokkból, hova jutottunk,
sajnos nem elég jól futottunk, és utol ért a krízis,
szárazság, árvíz is, meg a gazdasági válság
és most nagy az álság, mindenki magyarázkodik.
Sok ember zokogva rázkódik, megy a kilakoltatás,
egy percig nem vitás, ezrek óbégatva sírnak,
és ha bárhova is írnak, minden ugyan így marad,
nálunk az élet így halad, csak nő a nyomor,
egyre üresebb lesz igen sok gyomor, és ez fájó nagyon.
Egyeseknek meg nő a vagyon, és sokan éhezve élnek
a jövőtől igen csak félnek, és már semmit sem remélnek.



Pilisszántó, 2011. augusztus 31.

Sokadik kiáltás
szonett

Előttem már keskenyé vált az út,
száraz kórók nőnek a mély árokparton,
de még lépkedek én kissé tétovázva,
mert már szürkülni kezd, közeleg az alkony.
A beszűkült ösvény, melyen járhatok még,
tele van görönggyel, opál félhomály van,
furcsa szellemárnyak tűnnek fel az úton,
valami nincs rendben ebben a világban.
Már régóta tépi lelkemet a kétely,
hogy a régi métely, mit feledni véltünk,
évtizedeken át szép csendben fertőzött,
pedig úgy tűnt elmúlt, még is vele éltünk.
Az élettől én már oly sokat nem várok,
bármily öreg lettem, még is kiabálok.



Pilisszántó, 2011. szeptember 6.

Szonett a bedőlt hitelekről

Beköszöntött az ősz viharos szelekkel,
és sok szegény ember bedőlt hitelekkel
reményt vesztve várja a zimankós telet,
mivel feje felől elárverezték a fedelet.
Nem, hogy háza, de már vacka sincsen,
keze nem hagy nyomot már a rézkilincsen,
amit olyan sokszor gonddal fényesített,
de már asztala sincs, amin megteríthet.
Mint a kóbor állat félig eszét vesztve,
céltalanul mászkál szemét kimeresztve,
nincsen már családja, nincs már felesége,
kutyáknak kivetett konc az elesége.
És léptei döngnek már a fagyos télnek,
családok ezrei majd az utcán élnek.



Pilisszántó, 2011. szeptember 18.

Őszi szonett

Tündökletes szeptembervég, langy meleg,
melengeti öreg testem,
sárgállik a birsalma is, szép kerek.
Rozsdásodik már az erdő, óh de szép,
szarvasbőgés idehallik,
agancsával sok-sok bokrot összetép.
Még vigad az erdőnépe, szép az ősz,
de már néha fegyver dörren,
és elterül az avaron egy pár kapitális őz.
Én meg elsiratom őket, a lelkemnek fáj nagyon,
mért jó az, ha ölik őket,
mert az ember már csak olyan, öl, ha van rá alkalom.
Úgy érzi, ez az ő joga, mert neki a préda kell,
ostorozhatod szokását, már sohasem adja fel.



Pilisszántó, 2011. szeptember 25.

Búcsú a meleg napoktól

Már érik a dió,
feszes burka pattan,
egy-egy rozsdás labda
lehullik a földre,
és a szomjas méhek
döngnek lankadatlan.

Fönt a fényes égen
a nap tüzesen lángol,
ontja még melegét
mutatva erejét,
de azért már érzem,
búcsúzik a nyártól.

Mint a fáradt ember
ki pihenni készül,
kissé elbágyadva
mindent mit megérlelt
már a télre hagyva
mély álomba szédül.

Esőkönnyet hullajt
az ég óceánja,
majd fehér gyászleplet
terít a világra.



Pilisszántó, 2011. szeptember 29.

Hát, nem megmondtam!

Sokan mondták nékem, hogy miért parázok
miért kiabálok immár évek óta,
hiszen úgy sem képes semmi rosszat tenni
egy pár hangoskodó őrült idióta.

És lásd hová jutottunk? Ordas eszmék árja,
már mindent beborít, újra szárba szökkent,
vészt jóslón fenyeget felnőttet, gyereket,
úgy látszik az idő már megint kizökkent.



Pilisszántó, 2011. október 13.

Reggeli varázslat

Az októberi napnak aranyló sugára,
a pirosoló vadszőlőn át fényt varázsolt
a szobám falára.

De micsoda fény ez? Mint folyékony arany
úgy csordul a falon, és ettől lett minden
olyan bizonytalan.

A tárgyak körvonala szétmállott a légben,
szinte szertefoszlott, csak apró porszemek
táncoltak a fényben.

Egyszerre csak váratlanul meg is szűnt a varázs,
szürke felhőfoszlány kúszott a nap elé,
és kihűlt a fénylő parázs.

Oly szomorú lett hirtelen ez a csodás reggel,
mint amikor a hadvezér letaroltat mindent
egy barbár sereggel.



Pilisszántó, 2011. október 17.

Bronzszobor a Duna parton

Duna partján bronzba öntve
ül a költő kifűzött cipővel,
zakója a földre dobva,
nem törődve semmit az idővel.

Elnézi a hullámokon,
miként úszik el a dinnyehéj,
jelenből a múltat kutatja
tekintete, mint a barna éj.

Mindkét karja a térdén pihen,
kézfeje fáradtan csüng alá,
múltunkba nézve a jövőnkbe lát,
intve azt, ki más vérét ontaná.

Óvni próbálta nemzetünket,
de őt nem óvta senki sem,
fázott, éhezett pénztelen volt,
sokszor nem tudott enni sem.

És még is áttörve minden gátat,
zsenije ismert lett a világ előtt,
versei immár dübörögve szállnak
előttük minden fal ledőlt.

Emlékművét most megalázva
száműzni készül sok ostoba.
Emberek, magyarok! Álljunk ki érte,
ne hagyjuk elvinni sehova.

Dunára néző bronz alakja
jelképként óvja nemzetünket,
mint szerető idősebb testvér
vezessen és fogja kezeinket.



Pilisszántó, 2011. október 26.

Szonett az őszi fáról

A nagy diófám a ház előtt
aranysárga lett délelőtt,
levelét fosztja az őszi szél,
ami hirtelen szárnyra kél.
Aranyeső hull szüntelen,
a diófám lassan meztelen,
pőrére vetkezik szegény
eljött az ősz és nincs remény.
Halála előtt, óh de jó
lehullik róla sok dió,
megtette azt, mit tenni kell,
ha már amúgy is menni kell,
bátor, a haláltól mit se fél,
jövőre kizöldül, s újra él.



Pilisszántó, 2011. október 27.

Szonett

Én magányos költő vagyok,
nincs baráti társaságom,
egy barátom van igazán,
többre nagyon nem is vágyom.
Soha nem tudtam szépelegni,
ihletet percekre várni,
hosszú életemnek során
megtanultam két lábbal a földön járni.
Ott, ahol én nevelkedtem,
igazmondás volt a mérce,
tudtam, hogy fáradság nélkül
nem juthatok fel a bércre.
Ezért elszántan tanultam,
nem tagadva meg a múltam.



Pilisszántó, 2011. november 2.

Sikoly az őszben
szonett

Ó, ha a szíveteket megrendítené a sok kiáltás
mely, mint riadt madár az ajkakról felröppen,
az a kevés ember, kit nem kínoz a nyomornak terhe,
elnémul egy percre, azután tétován megdöbben.
Hogy lehetséges ez itt e kies hazánkban,
ott hol dúskálhatna a nép minden földi jóban,
gyermekek éheznek, miközben gazdagok léteznek,
és az utcán hálnak télen fagyban, hóban.
A sok színes álmunk, mit remélni s elérni véltünk,
tűnő délibábként megcsalt, mára szertefoszlott,
a demokráciának szép virágos kertje elvadult,
gazos lett, húsz év alatt sajnos mindenünk elkoszlott.
Hogy juthattunk el idáig?! Átkoznak majd unokáink,
és ha ezt szemünkre vetik, teljes joggal megtehetik.



Pilisszántó, 2011. november 9.

Rossz álmok gyötörnek

Rossz álmok gyötörnek éjszakánként,
izzadva forgolódok szüntelen,
testem is, lelkem is megtöretve
szellemem pihenni képtelen.

Fáradtan ébredek reggelente,
álmaim nappal is elkísérnek,
átérzem az emberek minden kínját,
gondjaink lassan az égig érnek.

Annak ki éhezik, hiába mondják,
hogy rabolni, lopni nem szabad,
pláne, ha lakását dobra verték,
vagy gyermeke netán éhen marad.

Sok ember dolgozna, de munka nincs,
emelne telt zsákot mázsaszámra,
tervezne házat és gyárakat,
vagy fém alkatrészeket kreálna.

Sütne kenyeret, zsemlét, kalácsot
melynek illata csiklandozná orrát,
mindent vállalna, mindent megtenne,
csakhogy jobbá tehetné a sorsát.

De sajnos úgy érzi, minden hiába,
lelkéből elillant, kiveszett a hit,
elindul tétován egy másik világba,
mert már elvesztette mindenit.

Fájó szívvel eldobva múltját,
tétován egy új hazát keres,
kétségbe esve keresi az útját,
haragtól az arca vérveres.



Pilisszántó, 2011. november 21.

Szonett a fél tehetségekről

Eljött a fél tehetségek kora,
ennél szörnyűbb nem is létezik.
Csupán akarni kell, de nagyon erősen,
törtetésedet nem fékezik.
Nem baj, ha nincsen tehetséged,
fontos, hogy nagy legyen egód,
mások kárára is teret kapsz,
biztos, hogy holnap lesz melód.
Csinálhatsz szörnyű marhaságot,
jó ízlést romboló valamit,
rengeteg pénzbe kerül az álmod
és mindig fogsz találni valakit,
"van benne valami" ezt mondja sokszor
ez fájóbb, mintha rajtam csattanna az ostor.



Pilisszántó, 2011. november 23.

Az elmúlásról...

Már búcsúzni készülődök,
pedig oly szép volt az élet,
mint a téli éjszakákon,
az Orion, ahogy fénylett.
A szikrázó égi vándor
mikor átvonul az égen,
és hajnalra köddé foszlik,
ez lesz a sorsom is nékem.
Ha elmegyek, eggyé válok
mindenféle ősanyaggal,
lebegek az éteren át
hidrogénnel, szénnel, vassal.
És, ha netán visszatérek,
majd egy téli éjszakán,
megsimogatom a földet
és átölelem lazán.
Szenvedéllyel megcsókolom
akár egy szép csinos hölgyet,
szikrázó fénnyel borítva
be az Eget és a Földet.



Pilisszántó, 2011. november 30.

Tizenkét sor az egykulcsos adóról

Adódömping, adóráta, akár a nemzeti vágta,
végig száguld az országon, mindenkit a víz alá nyom.
És, ha tán levegőt veszel, akkor adócsaló leszel,
megbüntetnek, megaláznak, nadrágodból is kiráznak.

Megadóztatott főutak, utána jönnek a kutak,
kémények és ablakok, fehér bottal tapogató félvakok,
kutyát tartók, pesti prostik, az is fizet, ki megbotlik,
fizet a pék, fizet az ács, ha nem fizet, jöhet a rács.

Fizetőssé válik minden, szinte minden féle szinten.
Ha dolgozol, nem fizetnek, jó ha eléd koncot vetnek.
Ez lett az egykulcsos adó, bár mit mondasz nem mérvadó,
ha megmukkansz, Orbán rád szól, még a végén rá is fázol.



Pilisszántó, 2011. december 8.


2012


Vízkereszt

Egy napja elmúlt Vízkereszt,
és a fenyőfánk még mindig áll.
Csillogón ékes, és díszesen
fénnyel tölti meg szobánk.

Fenyőillat lenge árja
oly lágy és megnyugtató,
kemény teleket idéző
bár még nem esett a hó.

Furcsa, mert itt a hegyekben
sokszor igen zord a tél,
és sok szerencsétlen ember
enyhébb napokat remél.

Ám, most, mintha a jóisten
meghallgatta volna őket,
messze űzte a fagyokat,
nem borítja fehér hó a háztetőket.



Pilisszántó, 2012. január 7.

Új kurzus
szonett

Amerre csak nézek, kontárok mindenütt,
amatőr barkácsolók, statiszták lázadása,
akik nem képesek semmire, csak a segnyalásra.
Így néz ki manapság a szellemi elit tábora,
tombol a megvadult politikusok mámora.
És a fenséges nép, nép az istenadta,
ami jó volt régen, gyorsan azt is letagadta,
de már furdalja oldalukat a lelkiismeret,
kárörvendőn ezért már senki sem nevet,
és szép lassan rájött a sok átvert balga,
hogy ma már mindenki nyakig ül a szarba.
Lehet politikus, dús gazdag, vagy szegény,
mára szertefoszlott mindenféle remény
minden olyan, mint egy silány ponyvaregény.



Pilisszántó, 2012. január 29.

Miért?

Úgy tűnik, hogy a hír mindenek felett,
egyszerre beborít földet és eget,
elsöpör mindent, mint egy tengerár,
azon törjük agyunkat, hogy holnap mi vár.
Kis bolygó közelít, felrobban a Nap,
vagy a házunk alatt süllyed az alap?
Ám, de az is lehet, jön a búbópestis,
áldozattá válhat akár Budapest is.
Visszafelé kezd el folyni a Duna,
és Budán kipusztul minden fauna.
Rettegünk, de még is új hírekre vágyunk,
bámuljuk a TV-t és üres az ágyunk,
mert már az asszony is szeretkezés helyett,
hírt akar hallgatni, tán már nem is veled.
Idáig jutottunk, csak tudnám miért,
mért akar az ember látni ennyi vért,
ennyi szörnyűséget, rémisztő nyomort,
felkoncolt tetemet, kifordult gyomort?
Bár hogy gondolkodom, nem tudom a választ,
de azt tudom, a hír mindenkit eláraszt.



Pilisszántó, 2012. január30.

Téli panasz

Fáj a csípőm, öreg lettem,
hetvennégy évet megettem,
igaz, csontom nem törött,
még járok a föld fölött.
Ám, amikor jön a hideg,
megfájdul bennem az ideg,
csúnyán fáj és átsugárzik,
csontjaimban kúszik-mászik.
Pár éve még vígan jártam,
nagy vidáman fára másztam,
le is estem egyszer róla,
nem hallgattam a szép szóra.
De nem törött semmi csontom,
becsületszavamra mondom,
pedig igen nagyot estem,
bele remegett a testem.
Bár hetvenen már túl voltam,
egyetlen jajszót sem szóltam,
bezzeg ma már fáj a lábam,
fáj a csípőm meg a vállam,
öreg nyűgös ember lettem
eljárt az idő felettem.



Pilisszántó, 2012. február 3.

József Attila emlékezete

József Attila apja, szappanfőző született néhai József Áron,
családját nyomorban hagyva, áthajózott az Atlanti óceánon.
Nem lehet tudni, mi lett belőle, proletár-e, vagy esetleg nagykövet,
de az is lehet, hogy aranyat ásott, vagy bányászott fehér mészkövet.

A három gyermekes asszony, vergődve élt a lét peremén,
kevés étel is csak akkor jutott, ha maradékot kaptak a hét elején.
Vasárnapról maradt pár falatot így hétfőn volt az ünnep náluk,
és ha nem lettek volna "nagyságosék" bizony felkopott volna az álluk.

Így éltek szegények napról-napra, a mama, mint házi mosónő robotolt,
a gyermek Attila a cukorkát csak nézte, túl drága volt nékik a sarki bolt.
Első versét is a cukorkákról írta, tíz éves lehetett az istenadta,
és ha tűzifát kellett lopnia a télen, azt bátran és ügyesen letagadta.

A mama is hamar elhagyta őket, a lelke is elszállt a gomolygó gőzzel,
keményen küzdött a dagadó ruhákkal, de már nem bírt a vizes lepedőkkel.
A mama hiánya, kozmikus magánya Attilának lelkét csúnyán meggyötörte,
és csak azt kérdezte konokul magában, mért fogyott el minden levegő körötte.

"Semmi ágán ül szívem" írta fájón, és már semmit, de semmit nem remélt,
sem sikert, sem igazi családot, bár még lélegzett, már nem élt.
Talán önkezével vetett véget életének, vagy vonatbalesetet szenvedett,
mikor a balatonszárszói állomáson a mozgó vonat kereke alá esett?

Ez örök kérdés marad előttünk, meghalt, de a lelke ma is él,
itt kószál szelleme ma is közöttünk, akár a langyos bús őszi szél.



Pilisszántó, 2012. február 6.

A lázadás anatómiája

Az éhségtől fájó gyomor
igen cudar fegyver ám,
mert ki éhes, nem mérlegel,
támad reggel, délután.
Dózsa húsát is felfalták
éhes alvezérei,
pedig hű társai voltak
Erdélyből jött vérei.

Ne feledjétek a múltat
gőgös nagyképű urak,
az országban minden felől
Pestre visznek az utak.
És, ha az éhségtől hajtva
egyszer fellázad a nép,
szörnyű napok következnek,
és nem marad semmi ép.

Kik vétkeztek, bánni fogják
mindegy lesz, ki hol lakik,
semmi nem marad utánuk
csak összetört csontjaik.
A föllázadt nép kegyetlen,
tudjuk ezt már Dózsa óta,
ezt nem veszi figyelembe
egy pár őrült idióta.



Pilisszántó, 2012. február 19.

Hetvenöt év

Hetvenöt évet megéltem,
az életet tán már értem,
a múltamat tisztán látom,
de a jövőt már nem várom.
Úgy is eljön az magától
életről szól vagy halálról,
hetvenen túl már az ember
nagy terveket szőni nem mer.

Örülni kell csak avégett,
hogy ily hosszú lett az élet,
kenyerem javát megettem,
éltem, láttam és szerettem.
A legnagyobb, amit tettem,
életeket teremtettem,
és mindent megtettem értük,
életemből lett a létük.

Ezzel be is telt a sorsom,
évtizedek terhét hordom,
kissé már megfáradt testtel
az ember sok mindent resttel.
Agyad kihagy, hibát vétesz,
hozzá jön a diabétesz,
meg a magas vérnyomás is,
bár azt mondják, ez normális.

Úgy szeretnék még fitt lenni,
vidám bukfenceket vetni,
anélkül, hogy fájna testem,
megpróbáltam, hanyatestem.



Pilisszántó, 2012. február 23.

Márciusi riadó
szonett

Óh apám, de jó, hogy néked
nem kell azt megélned,
amit minekünk most
sajnos meg kell élnünk,
hogy tar fejű újnáci legények
primitívek, durvák és kemények
verik talpukat az utcák kövén,
melytől összeszorul az emberek gyomra,
nem rég milliókat gyilkoltak halomra.
Ébresztő emberek, szörnyű idő közeleg!
Primitív izomagy, és sok jogász dendi
közös útra leltek, ez a mai trendi.
Ha a primitívség összefog az ésszel,
az már bizony felér egy országos vésszel.



Pilisszántó, 2012. március 7.

Tavaszodik

Fáradt, szürke útszéli fák,
félig holtan vegetálnak,
nem kering bennük az élet,
vidám, új tavaszra várnak.

Jeget törő langyos szélre,
ami meg ráz minden ágat,
hamar kedvű kis csikóként
hegyen-völgyön vígan vágtat.

Huncut kedvétől a föld is
nagyot sóhajtva felébred,
és kéjesen nyújtózkodva
bár még bágyadt, újra éled.

Lila pelyhes szép kökörcsin
bólogat a könnyű szélben,
harangoknak kondulását
a szél viszi át a légen.

Hegy oldalán, kertek mélyén
furcsa kettős visszhang támad,
és ez a hang csodát téve
újra éleszti a fákat.



Pilisszántó, 2012. március 9.

Gondolatok az esti Dunaparton

Kigyúltak az esti fények,
a Duna két oldalán,
és a folyón úgy táncolnak,
mint a nap a rézedényeknek falán.
Hintáznak a hullámokon
az illatos enyhe szélben,
de nem tudni, hogy mi zajlik
oda lent a hűvös mélyben.
Varázslatos fénylő felszín,
ami csobogva fecseg,
de a hűvös felszín alatt
szörnyű bűn titka lebeg.
El nem évülhető bűnök,
meg nem bocsájtható tettek,
Dunába lőtt mártír zsidók,
ártatlanok, még is áldozatok lettek.
És a Duna úgy, mint régen,
most is lustán andalog,
elmosván a bűnös múltat,
de azért én azt is érzem,
hogy a bűnös lét dadog,
hogy a bűnös lét dadog.



Pilisszántó, 2012. március 18.

Szonett az elűzöttekről

Kis nép vagyunk, de nagyok a nemzetek között.
Ennyi csodás fényes elmét soha eddig
még egy ország a világon el nem üldözött.
Mivel nem voltak oly szürkék, mint az átlag,
nekimentek a féltékenység vak falának.
Rájuk zúdult vad rágalmak szitkok árja,
hiszen zsidók, nem magyarok, sok ostoba így acsarog,
hát nyugodtan verjük őket, egy sincs köztük, aki árja.
Tizenhárom Nobel-díjas lett belőlük egyhamar,
és ma büszkék vagyunk rájuk, a múlt senkit nem zavar,
hozzájuk jön Neumann János, Szilárd Leó, Kertész Ákos,
akár hogy is ez a névsor én szerintem kissé mákos.
Ráadásként egy pár zenész, Czifra, Schiffer, Bartók Béla,
ez az ország nem csak balga, hanem erkölcstelen céda.



Pilisszántó, 2012.március 26.

A böjti szél

Húsvét előtt a böjti szél,
mint a ragadozó madár,
ráveti magát mindenre,
ami csak az útjában áll.

Nagy diófám szürke törzse,
mintha lassan zöldé válna,
lombtalan ágait a szél
igen durván megtépázza.

Nyöszörög az öreg harcos,
bátran szembeszáll a széllel,
törzse hajlik jobbra-balra,
- megbirkóztam már a téllel.

- Megbirkóztam a nyárral is,
pedig nagyon eltikkadtam
meglocsolták törzsem tövét
ezért hűvös árnyat adtam

És termettem sok-sok diót,
az emberek örömére,
így szólt a fám igen bölcsen,
rápirítván a vad szélre.



Pilisszántó, 2012. március 27.

Schmitt bukása

Megméretett és könnyűnek
találtatott.
Köztársaság nélküli elnökünk
mára már halott.
Silány minőségű, jellemtelen,
kis pitiáner csaló,
próbálta védeni a védhetetlent,
de elbukott, így a jó.
? A kormány motorja akarok lenni
mondta, nem a féke,
ennek ellenére igen hamar
felborult a széke.
Hatalmasat esett, és csak lesett,
az istenadta,
akkorát durrant a salto mortale,
hogy a világ is hallhatta.



Pilisszántó, 2012. március 30.

Szonett az ősanyagról

Ha az Univerzumnak korához
mérjük földi életünket,
szinte semmiségnek tűnik,
és csak fogjuk a fejünket.
Még is sok minden belefér
öröm, küzdelem és bánat,
és sok mindent meg sem értünk,
bár van rá száz magyarázat.
Egy anyag vagyunk a Földdel,
delfinekkel, gyíkkal, sással,
hidrogénnel, szénnel, vassal,
és a kis katicabogárral.
Egyek vagyunk mindhalálig,
míg a világ szét nem mállik.



Pilisszántó, 2012. április 4.

Nonókának
unokám születésnapjára

A kis Benesovits Nóra
Boreális Auróra,
világító égi fény,
akarata az erény.
Amit gondol, azt eléri,
a természet csókját kéri.



Pilisszántó, 2012. április 6.

Köszöntő
Nővéremnek 80. születésnapjára

Nem is tudom, miért fontos az embernek
az, hogy mikor és miért születtünk,
talán azért, hogy az élet kusza erdejében
eligazodva egy biztos pontra leljünk.
Nem tudjuk, hogy mettől meddig tart a lét,
ez adja meg életünknek búját, s örömét.
Nyolcvan évet éltél, ez sok is, meg kevés,
sok mindent megéltél fájdalmat, s örömet,
bús özvegyként róttad a magányos köröket,
de nézz körül, és láthatod, mily sikeres voltál,
te magad vagy, az eleven élő oltár,
ki előtt véreid meghatva most leborulnak,
s hálaadó szavak az ajkakra tolulnak,
mert néked köszönhetik azt, hogy élnek,
és lelküknek húrjain most együtt zenélnek
köszöntve téged, és azt a nyolcvan évet,
melyet a mai nap végleg magad mögött hagyod
és kívánjuk, még sokáig élvezd a felkelő napot.



Pilisszántó, 2012. április 29.

Szép tavaszi álmom

Álmom pilleszárnyán olyan messze jártam,
testem súlyát vesztve könnyedén csak szálltam,
úgy, mint a sas fiók hegyek, völgyek felett,
felülről szemléltem én az embereket,
akik úgy futkostak, mint az apró hangyák,
mikor a hangyabolyt riadtan elhagyják.
Milyen nagy a világ, mily kicsiny az ember,
és az ember erre már gondolni sem mer,
mert a téves képzet, hogy ő a legnagyobb,
elméjének mélyén szörnyű nyomot hagyott.
Pedig oly törékeny a mi földi létünk,
és a földünk ellen nagyon sokszor vétünk,
összekoszoltuk már ezt a csodás bolygót,
ejtettünk már erről sok haragos zok szót,
de a sok szónak is mindig egy a vége,
soha nem jön el már az isteni béke,
mint, amikor régen becsültük a létet,
szerettük a fákat, s a zöldellő rétet.



Pilisszántó, 2012. április 27.

Pilisszántói zenés ébresztő május 1-én
szonett

Széles tenyerű nagy tótok,
falum béli behemótok,
díszes stráfkocsira ültek,
trombitáltak, hegedültek.
Nagy vidáman muzsikáltak
kapuk előtt meg-megálltak,
nem mentek el lógó orral,
megkínálták őket borral.
Még a polkát is eljárták,
fürge lábakkal cifrázták,
lányok táncoltak serényen,
szoknyájuk libbent a légben.
Élvezettel néztem őket,
vidám színes ünneplőket.



Pilisszántó, 2012. május 1.

Örömtől megfosztva
szonett

Megfosztottak engem attól az örömtől,
hogy óvjam, szeressem imádott hazámat,
már nem vagyok képes tűzbe menni érte,
mert ami itt zajlik, az szörnyű gyalázat.
Mintha a nemzetem amnéziás lenne.
Végleg megbicsaklott a közös emlékezet,
hisz nem is oly régen népünk egy részére
bűnös módon orvul hogy emeltek kezet.
És most újra tűrik sandán, félrenézve,
a múltat idéző vad gyűlölködést
ahelyett, hogy a múlt fájdalmas sebére
végre találnának enyhítő kötést.
De nem! Inkább tépik a még sajgó sebet,
épp most neveztek el Horthyról egy teret.



Pilisszántó, 2012. május 8.

Akácvirágzás

Illatárban úszó kertem,
tele van madárral,
csodás dalukat hallgatva,
egy időre megbékülök
ezzel a világgal.

De csak igen kis időre,
amíg szól a dallam,
ablakomat sarkig tárom,
hogy a csodás fülemülét
minél jobban halljam.

Önfeledt szerelmes dala
engem elvarázsol,
és valami nagyon szépet
tanított meg nékem
erről a világról.



Pilisszántó, 2012. május 14.

Tavaszi szárazság

Száraz az erdő, tikkad a rét is,
nem jön az eső, az enyhet adó,
szomjas a bodza, kókad a hérics,
vékony volt télen a hótakaró.

Bővizű forrás is mára a múlté,
nem csobog vígan az ér kövein,
szomjas a muflon, szomjas az őz is,
nem nőnek gombák a fák tövein.

Reccsenve hullnak ágak a fákról,
dong a darázs is az odva körül,
harmatra vágynak, zümmögve szállnak,
és ha találnak, a méh is örül.



Pilisszántó, 2012. május 30.

Zokszó

Ó kedvesem, gondoltad volna-e
így ötven év után,
hogy ide jutunk és nem lesz mit ennünk
már holnap délután.
Nem, mert mindkettőnk nyudgija
mára lassan elkopott
és nem elég arra, hogy úgy éljünk,
ami megszokott.

Kiszolgáltatva élni nékem oly nehéz,
és ha a zöld penész
megjelenik majd az országunk körül,
sok ember ennek nem örül,
hogy szép csendben, de lassan rothadunk
és újra párják vagyunk,
bár uraink mellüket két kézzel döngetik
kérdés az, meddig tehetik.

Meddig vívhatják Európával ádáz harcukat
és azt a hatalmas nagy lyukat,
melyet a nemzetünk hasába bebeszéltek,
és folyvást csak türelmet kérnek.
Meddig tűri el a korgógyomrú éhes nemzet
ki utódokat már nem is nemzet,
mert jövőképe ó jaj nincs az emberek zömének,
nem vagyunk birtokában a bölcsek kövének.



Pilisszántó, 2012. május 31.

Seregi László emlékezete

Jaj, elsirattunk egy jó barátot,
két napja volt csak, tegnapelőtt,
szellemi gyémánt hullott a mélybe,
elméje nem villan, mint azelőtt.

Szarkazmus, dráma, szellemi fricska
éltének ez volt az lételeme,
ízlése mérce jövőnkre nézve,
ő volt az Opera nagy gyermeke.

Ő volt a mester, a homo ludens,
boldogan játszott egy életen át,
sok ezren látták és megcsodálták
táncművészetének mester fokát.

Kik ismerhették, és vele éltek,
tudják mit vesztett a szellemi lét,
hatalmas űr tátong holta után, és
lehet-e pótolni, most ez a tét.



Pilisszántó, 2012. május 25.

Öreg emberek éneke

Csörömpölve lassan vonulnak az évek,
nyikorognak, nyekeregnek, mint az illesztések,
karcos nyomot hagyva önmaguk után,
mi meg belenyugszunk egyhangún, bután.

Nem tehetünk másként, csendben hallgatunk,
vagy morgunk magunkban, netán jajgatunk,
de a jajszavunkra senki sem figyel,
nem hisszük, hogy sorsunk bárkit érdekel.

Hetven év felett már szavunk mit sem ér,
azt mondják, örüljön, aki ennyit élt.
Örüljünk, ha jut még számunkra falat,
és hogy létezhetünk még e nap alatt.

Az élethez nékünk már nincsen közünk,
nemsokára úgy is csupán por leszünk.



Pilisszántó, 2012. június 18.

A kutyám, meg én

Ülünk a kanapén, a kutyám, meg én,
magunkra maradtunk a hét közepén.
Hatalmas fekete szelíd berni pásztor,
imádom, szeretem elmondtam már százszor.

Oly hűséges hozzám és ragaszkodó,
éltét adná értem és ez megható.
Amerre lépkedek mindig jön utánam,
hogyha bánat éri, vigaszt talál nálam.

Megsimogatom szép busa nagy fejét,
elfoglalja rögtön a maga helyét,
övé a kanapé nagyobbik fele,
én meg csak kucorgok a fene bele.

Ó, de mit se számít, ha ez jó neki,
szuszogjon mellettem, amíg teheti,
mert már koros az én szőrős gyermekem,
addig kényeztetem, amíg tehetem.



Pilisszántó, 2012. június 24.

Szárazság

Tikkad az erdő, sárgul a rét is,
érik a búza, perzsel a nyár,
vijjog a vércse fenn a magasban,
szárnya kitárva prédára vár.

Ám lent a földön nem mozdul semmi,
nincs pocok sem gyík, száraz a táj,
éhes fiókák várják a zsákmányt
hiába tátog a sok kicsi száj.

Éhesek ők is, mint oly sok gyermek,
szerte hazánkban ez szomorú,
gyomrukban éhség, szemükben kétség
pusztulni fognak, ez iszonyú.



Pilisszántó, 2012. július 2.

Ember vigyázz!

Reng a föld, és erdők égnek szerte a világban,
árvíz tombol Ázsiában, Dél-Amerikában,
Afrikában szomjúhoznak, pusztul ember, állat.
Megsértettük tán a bolygót, s ezért reánk támad?

Egyre gőgösebb az ember, tán ez fáj a Földnek,
azt mondogatja magának, hogy az embert öld meg.
Ki nem tiszteli a Földünket, azt pusztulás várja,
megsemmisít minden élőt a sós tenger árja.

Ember vigyázz! Ne provokáld ezt a csodás bolygót,
óvjad inkább, mint anyánkat, tegyél érte sok jót,
mert ha nagy haragra gerjed, szörnyeteggé válik,
tüzet okádva felrobban és semmivé mállik.

Fénye villan és a hangja halvány rádió nesz,
felszívódik majd az űrben, s kozmikus szemét lesz.



Pilisszántó, 2012. július 19.

Ibériai nyár

Ibéria, te büszke és szenvedélyes,
földed most szörnyű lángokban áll,
tomboló tűzvihar pusztítja néped,
mindegy, hogy spanyol, vagy portugál.

Szenved az őslakó, szenved az idegen,
lángok forró karja mindent átölel,
üszkös erdők, és felperzselt házak,
amerre csak nézel, izzó láng lövell.

Sok ezer ember fuldokol a füstben,
köhög, krákog és a szeme könnye hull,
Ibéria földje most lángoló máglya
új autodafé, mely tombol vadul.

Mint a régi máglya, melyen ember égett,
és fekete füstje szállt az ég felé,
így látja sok ember, megdöbbenve nézi
de még azt nem érzi, hogy minek néz elé.



Pilisszántó, 2012. július 24.

Születésnapi köszöntő
Dávid unokámnak

Istenem, de rég volt.
Még is oly közel
augusztus közepén
mélykék volt az égbolt,
vártuk az unokát
talán ma jön el.

Te voltál az első
hármotok közül,
még fiatal testem
legbelső bugyrában
minden sejtem
tombolva örült.

Új Dávid született,
igaz, hogy nem király,
de szívemnek csücske ő,
van, és lesz folytatás,
megküzd a viharral ő is,
akár a szép röptű sirály.



Pilisszántó, 2012. augusztus 15.

Evolució II.

Mióta ember él e földgolyón,
átlábolt hegyeken és folyón,
osonva vadászott nesztelen,
védtelen volt és meztelen.
Ám agya éles volt, mint a tőr,
ruhája lett a bőr, s a szőr,
kövekből készített nyílhegyet,
ezzel ölt mamutot, s egyebet,
két keze ügyes lett és erős,
állatok között ő lett a hős,
a tűztől, mit Istentől kapott,
ettől nyert emberi alakot.
Gondolkozott és tervezett,
vadászó hordákat szervezett,
kíváncsi volt és vándorolt,
szentté vált nála már a holt,
őseit gyászolta, s eltemette,
emléküket már nem feledte.

Egyre fejlettebbé vált agyunk,
így lettünk azzá, amik vagyunk.



Pilisszántó, 2012. augusztus 21.

Augusztusi éj

Augusztusi éjszakákon mintha gyémánttüze égne,
szikráznak az ezerfényű tündökletes csillagok,
és ha felnézek az égre, úgy látom, hogy hunyorogva
néznek rám a pislákoló szellőszárnyú angyalok.
Sötét bársony puha éjben kint állok a langyos szélben
és rájöttem, ó Istenem, milyen egyedül vagyok.
Kollégáim már nem élnek, lelküket adták az égnek,
lehet, talán, hogy az éjben földön túli messzeségben
ők ragyognak, s integetnek felém úgy, mint csillagok.
Talán még ki is nevetnek érte, amiért még itt vagyok.



Pilisszántó, 2012. augusztus 27.

A nagy aszály

Ó, hát elmúlt ez a nyár is,
és nem volt vidám, mint régen,
tikkasztó volt és perzselő,
felhő sem volt az égen.

Sírt a föld, és jajgatott,
esőért esdekelt mindhiába,
ráncos lett, kiszáradt, megrepedt,
melegebb volt, mint Afrikában.

Sírt a vidéki ember is,
mert az eső csak nem érkezett
bűnhődött talán még azért is,
amit még dédapja vétkezett.

Szenvedett növény és az állat,
szomjaztak ők is, mint a föld,
elszáradt kóró lett a termés,
sehol sem maradt semmi zöld.

Éhínség lesz ennek a vége,
sok ember lesz, ki éhezik,
a politikusok meg egyre hazudnak,
tőlük segítség nem érkezik.

Tűrni kell, mondják, ez az élet,
ezt visszhangozzák a strómanok,
segíteni rajtunk már nem tud senki,
esetleg talán a Busmanok.



Pilisszántó, 2012. augusztus 29.

Elmúlt a nyár

Elmúlt a nyár, és amit ránk hagyott,
olyan, mint egy gondatlan gazda,
akire a háztető már rárogyott,
és próbálja feldúcolni a roggyant tetőt,
de már a házfal is sajnos bedőlt.

És felsikoltott a nemzeti nyomor!
A hatalom pedig nem veszi észre,
hogy lázadni készül sok éhező gyomor,
szemükben vak düh, és félelem tüzel,
ketyeg az óra, a lázadás esélye oly közel.

Uraim! Félek! Hatalmon lévők ébredni kéne,
mert a népharag mindent elsöpör,
ha nem gondoltok az éhező népre,
akiknek türelme elillan akár a füst,
egy jelszót üvölt az utca népe azt, hogy üsd.



Pilisszántó, 2012. október 3.

Október

Vöröslik a vadszőlőnek levele,
sötétkék bogyó a termés,
a rigóknak, cinegéknek
igen finom csemege.

Házunk falát beborítják
brokát cakkos levelek,
zizegnek a hűvös szélben,
közébújnak az átázott verebek.

Izzó vörös védő sátor
a keresztes póknak is,
szép hálót szőtt két levél közt,
És közepén ül ma is.

Sok életnek menedéket
nyújt a rengeteg levél,
míg nem egy-egy kósza szellő
hervadt szárukhoz nem ér.

És ilyenkor szárnyra kelnek
lebegnek az őszi szélben,
óriás rőt pillangókként
eltűnnek a messzeségben.



Pilisszántó, 2012. október 27.

A kertem ősszel

Oly szomorú a bús őszi kert,
mikor már elhervadt a sok virág,
a méhek sem zümmögnek szüntelen,
és meztelenül állnak a szilvafák.

Esőtől fénylenek a csupasz ágak,
levél rajtuk már szinte nincs,
de azért még a kedvenc fámon
élénken világít a sárga birs.

Fürtjeit vesztett árva szőlő
lugasra formázott ágai
pihenni vágynak, benne szunnyadnak
a jövő termésének színes álmai.

Csipkebogyók, mint vércseppek
csüngenek a szúrós íves ágakon,
dércsípte termés, a nemes rózsával
nem is olyan nagyon távoli rokon.

Pihenni vágy már az őszi kertem
sóhajtozva lassan álomba merül,
hagyom megnyugodni, szundikáljon csendben,
tavasszal majd úgy is jobb kedvre derül



Pilisszántó, 2012. november 5.

Politikai opiát

Mint az ópiumszívó, ki lassan kábán ébred,
de már újra kotorászik a bűvös szer után,
így ébredezik a magyar értelmiség is,
önbizalmát vesztve, pirulva, tétován.

Mint ha látni vélné mily súlyosat vétett,
de vétkét elismerni még nem elég merész,
egyik részük ágál, másik mellébeszél,
mintha elhagyta volna őket a józanész.

Olyanok, mint a nő, kit megerőszakoltak,
de az erőszak azért még is jól esett,
sírdogál, nyöszörög, de kiáll az utcasarokra,
mert rájött, jól jöhet a mellékkereset.

Azt, hogy erőszakot vettek rajta többször,
igyekszik feledni, és másokat okol,
hol ott ő ringatta kéjesen a testét,
és késve jött rá, hogy a jövője pokol.

Meg fogja szenvedni a szellemi elit
az önként vállalt bűnös strihelést,
pedig érezni kéne addig, míg nem késő,
hogy torkára tették már a kést.



Pilisszántó, 2012. november 16.

Katalin napi köszöntő

Katalinok, Kittik, Katák,
királynők és családanyák,
huncut dacos szeretők,
csecsemőket etetők,
Katherinák, csinos Katek,
nemlétetek lenne vétek.
Örülünk, hogy velünk vagytok,
békén ugyan sosem hagytok,
eltűrjük a vegzatúrát,
nyelvetek, mint a tű szúr át,
mindent tudomásul veszünk,
ha kéritek, nem is eszünk.

Ötven éve élek véled,
de azért így szép az élet.
sokan mondják, ez nem semmi,
ötven évig láncon lenni,
ötven évig parírozni,
sok rántott húst panírozni,
hallgatni a replikát,
nem kell bele "delikát".
Ha kell, fél lábon is állok,
tőled soha el nem válok.



Pilisszántó, 2012. november 25.

Argosz halála

Argosz nevű kutyám meghalt, itt hagyott.
Ötven kiló tiszta szeretet volt,
és elvitte a lelkem egy darabját,
nem fogom feledni holtának a napját.

Mint a szülő, ki elveszti gyermekét,
úgy siratom, hogy elment idő előtt,
nélküle szomorúbb lesz az életünk,
nem tudom megszokni, hogy már nincs velünk.

Nem lesz, ki ölembe fúrja nagy fejét,
hogy simogassam rendre szüntelen,
zászlós farka sem csóvál serényen,
már csak sírni tudok a vesztett reményen.

A reményen, hogy még velünk élhet,
és megszínesíti öreg napjainkat,
bár tudtuk, de még reméltük talán?
De sajnos nem! Meghalt ma délután.

Nem köszönt már engem reggelente,
csak is nekem szóló kényes csaholással,
fehér bojtos farka többet már nem integet,
siess gazdi, sétálni mennék te veled.

Létezése örök nyomot hagyott bennem.
Élte fogyta jelzi, hogy mily rövid a létünk,
hetvenöt év felett minden nap ajándék,
lépteimet már követi a hűs örök árnyék.



Pilisszántó, 2012. november 26.

Elefánt gyász Afrikában
Vers egy újsághír nyomán

Sokkolt a hír, és nem értem, hogy lehet
az, hogy Afrikában benne van a fűben, fában,
vízben, levegőben, sivatagi forró temetőben,
őserdei égig érő fában, hatalmas folyamok
vad zuhatagában, apró homokszemben,
kősivatagokban, levegőben szálló
állati szagokban, a tam-tam doboknak
tompa morajában, a busman gyermekek
csodás mosolyában, benne van a szellem,
benne van a lélek,
benne van az Isten, mitől nagyon félnek.
Van valami titok a vad Afrikában,
nagy titkok rejlenek a szent elefántban.
Elsiratják egymást, amikor meghalnak,
fehér csontjaikból kupacokat raknak.
Meg-megsimogatják rokonaik csontját,
visszajárnak hozzá, így viselik gondját.
Az a hír, mi sokkolt, hogy meghalt egy ember
fehérbőrű volt ő, nem néger, vagy berber.
Sok-sok árva bébi elefántot mentett,
számukra új biztos életet teremtett,
és visszavezette őket az ősi vadonba,
életének ez lett a legfontosabb dolga.
És amikor meghalt ez a csodás ember,
aki nem volt néger, és nem is volt berber,
egy elefánt csorda méltóságos rendben
kijött a bozótból, lassan nagyon csendben
vagy harmincan körbe állták a gyászoló házat,
jó két napig nem mozdultak, ez gyász volt, s alázat.
Majd, ahogyan jöttek sorban egymás után,
visszamentek a bozótba, én meg álltam bután,
mert nem értem, honnan tudták a vad elefántok,
hogy meghalt egy ember, aki nem volt néger
és nem is volt berber, de szerette őket,
és forrása volt mindenféle jónak,
és visszaadta őket az afrikai vad, sűrű bozótnak.



Pilisszántó, 2012. december 16.


2013


Igaz történet egy pingvinről
Berczeli Orsinak, aki szereti a pingvineket

Valahol, tán Új Zélandon, sziklás köves tengerparton
horgászott egy fehér ember bőszen hullámzott a tenger.
Kapásra várt órák óta, az ajkáról szólt a nóta,
unalmában dalolászott, mind aközben míg horgászott.

Fogott is pár csinos halat, de egy pingvin arra haladt,
jól megnézte ezt az embert, de a halhoz nyúlni nem mert.
És az ember megsajnálta, halait elé dobálta,
és a pingvin jól belakott, meg is hagyott pár falatot.

Fittyet hányva a tengernek barátja lett az embernek,
minden nap együtt horgásztak, együtt ettek, együtt fáztak,
sok ember bámulatára együtt jártak a kocsmába.
Világhírességek lettek, sok embert megnevetettek.



Pilisszántó, 2013. január 2.

Tóth Árpád a költő

Élt egy szellemóriás, akinek teste gyenge volt,
és sajnos a tüdején volt egy igen furcsa folt.
Sokat köhécselt és időnként felszökött a láza,
szerényen élt, és béréből nem futotta saját házra.

Vékonyka volt, és tar fejű, szépnek nem volt mondható,
talán éppen ezért írta le annyiszor azt, hogy "óh".
Sok szép verse született egyszerű konyhaasztalon,
de műveit örömmel fogadta sok úri nő és szalon.

Igazi költő volt és nem igen érdekelte őt a próza,
szavaknak és rímeknek volt ihletett virtuóza.
A lélek húrjain pengetett sok csodás dallamot,
de már tudta azt, hogy ő egy két lábon járó halott.

Nem élhetett hosszú életet, és ez fájón szomorú,
de szebb verset nála senki sem írt, mint az "Esti sugárkoszorú".



Pilisszántó, 2013. március 24.

Tavaszi gólyhír

Végre megjöttek a gólyák,
sajnos hosszú volt a tél,
Holle anyónak dunyhája
egész áprilisig ért.

Hóviharban, zúgó szélben
madaraink haza tértek,
mert a gólya magyar madár,
tudatunkban ők így élnek.

Igaz, sokan térdig álltak
fészkükön a magas hóban,
de a tavasz közeleg már
részük lesz majd minden jóban.

És fejüket hátra hajtva
nyakuk hajlik kecses ívben,
nagy vidáman kelepelnek,
öröm gyullad minden szívben.



Pilisszántó, 2013.április 11.

Tavaszi szél

Mintha szemünket lepné szürke hályog,
hiába tűz a nap százezer sugárral,
adós maradt fagyos márciusunk
friss és csodás tavaszi varázzsal.

Kökörcsinek helyett jégvirágok nyíltak,
körülöttünk sajnos minden megfagyott,
de azért én mégis bízom a tavaszban,
bár a tél lelkünkben mély nyomot hagyott.

Reményeink sok színes virága
hervadozni kezdett idő előtt,
demokráciánk, mit építeni véltünk,
megroggyant és félig már ledőlt.

Lesz még igaz tavasz, virágzó aranyág,
új eszméket hordó friss tavaszi szél,
mély kábulatából felébred a nemzet,
és az egész világ majd erről beszél.



Pilisszántó, 2013. április 18.

100 éves a Tour de France
szonett

Kerekek üldöznek villogó kereket,
tapossák a pedált a fenegyerekek,
tekernek esőben, sárban, szélben, hóban,
a sárga trikóért küzdenek valóban.
Magas hegyekre fel-felkarikáznak,
lefelé száguldva sokszor rá is fáznak,
jó nagyokat bukva eltörik a csontjuk,
Istenem, de szörnyű! Mi csak is ezt mondjuk,
de azért csodáljuk a szép kies tájat,
a sok csodás kastélyt, meg a lovagvárat.
Emberek ezrei szurkolnak a Touron,
esőben és hóban kint állnak az úton,
és ha célba érnek a Champ's Elysee-re,
hősökké válnak ők, mindnyájan egy évre.



Pilisszántó, 2013. június 9.

Szemem tükre
szonett

Nem tudom, hogy ez-e a vég kezdete,
vagy netán a kezdet vége
szemem tükre homályos lett, megkopott,
lehetséges, hogy jövőre nem látom már a Napot?
Homérosz, vagy Milton sorsa lesz enyém is,
vagy talán lesz számomra egy kis remény is?
Félelmetes, rejtelmes a félhomály,
és megrémít, mert szememet elborítja,
szívemet összeszorítja. Fényt akarok magam körül,
tiszta kontúrt, aminek a lelkem örül.
A homályból fel kell jutnom a napfényre,
műtét vár rám, és utána felnézhetek majd az Égre.
Árad a fény és köröttem újra szép lesz a világ,
látni fogom, hogyan nyílik, illatozik száz virág.



Pilisszántó, 2013. június 15.

Életfogytiglan
szonett a huszonöt évről

Drága lányom, Perlusz Piroska Virág
huszonöt évvel ezelőtt úgy érezted,
hogy a tiéd az egész kerek világ.
Gyönyörű és boldog voltál, fiatal,
szemedben fénylett boldogság
a szerelmes mámorító diadal.
És a párod imádattal nézett téged,
huszonöt év rögös útján kézen fogva
ugyan csak végig ment véled.
Huszonöt év, mint a pille tovaszállt,
gyermekeitek ma holnap kirepülnek,
de az élet benneteket azért még sem erodált.
Az életnek másik fele hátra van még,
szeressétek mindig egymást úgy, ahogy rég.



Pilisszántó, 2013. június 22.

Vak homály

Köröttem szürke félhomály van,
szememre lassan köd borul,
beszűkült világ mi körbe vesz,
szemem műtétre szorul.

A betűket már épp, hogy látom,
olvasni végkép nem tudok,
úgy tűnik, ónszínű ködben járok,
de megalkudni ezzel én nem fogok.

Nem úgy, mint sok ostoba ember,
kiknek látását a hit köde borítja,
miközben félvakon mennek a falnak,
és torkukat vak hitük erősen szorítja.



Pilisszántó, 2013. július 9.

Visszatérő álmom
szonett

Visszatérő álmom immár évek óta,
magasról zuhanok egy fekete tóba,
a vize oly sötét, s hideg, mint a márvány,
később égetni kezd, mint a forró kátrány.
Megpróbálok úszni, de fogytán a levegőm,
reggelre vizes lesz mindig a lepedőm,
fáradtan ébredek görcsbe rándult testtel,
mindig van valami, mit az ember restel.
Nem akarok úszni én a piszkos árral,
nem azonosulok a nagy szittyalázzal,
nem kell nekem zászló, jurta se kokárda,
csak friss levegő kell ebben a hazában.
Tiszta átlátszó víz, bűzös mocsár helyett,
Európában csak is így találhatunk helyet.



Pilisszántó, 2013. július 14.

Korai ősz

Az ősz, a számomra oly kedves ősz
nem osont be nesztelen úgy, mint régen,
csendesen, szépen szinte észrevétlen,
hanem szenvedélyesen, lázasan vadul,
mint egy haragtól felbőszült hadúr,
mindent letarolva, vágtatott a föld felett,
sűrű felhők rohantak át az égen,
de az eső a várva várt nem esett.
A fák, mint legyilkolt óriások
feküdtek az úton és a síneken,
a háztetők madarakként szálltak,
de mind ez annyira más volt és idegen,
mint az az oly régen megszokott
langymeleg szép színes tarka ősz,
a huncut és kacér kis kokott.
A bősz szél mindent összerombolt,
és egy héten át tombolt, fújt vadul
és élvezte, hogy a fák rémülten sikongnak
és a sok gyümölcs a fákról mind lehull.
Mi történhetett? Kérdem én riadtan.
Megsértettük talán a drága Földet?
Hogy felborzolt kedéllyel a létünkre tört?
Ha így van, akkor bizony, jaj nekünk,
ajánlom kövessük meg hát a Földet,
és kérjük, hogy bocsásson meg nekünk.



Pilisszántó, 2013. augusztus 28.

Kitartó kísérőm

Ó a fény, a fény az istenadta,
lassan megszűnik, elillan köröttem,
ónszínűvé koszlott szép színes világom,
életem nagy része sajnos már mögöttem.

Közel a nyolcvanhoz számot vet az ember
és konokul kérdi, vajon még mi jöhet?
Félvakon hunyorgok, zsémbelődve morgok,
egy árnyék nyomomban és kitartón követ.



Pilisszántó, 2013. december 27.


2014


Gyávák menedéke

Gyávák menedéke a hallgatás,
bátran hallgatni képtelenség,
fecsegni gyáván is sokat lehet,
idővel akár ez híressé tehet.

Te vagy a megmondó, az igazi bátor,
aki nem fél van vér a pucádban,
csak a lényegről hallgatsz sunyin,
hogy hány ember vérzett el a trafik mutyin.

Hány ezren kerestek maguknak új hazát,
hány ember vetette ki magát az ablakon,
erről hallhattál te is, nem csak én,
de lerázod magadról úgy mond könnyedén.

Nehogy gyanút ébresszen véleményed,
még hátrányos lehet, hogy ha szólsz,
inkább fecsegek, mondod magadba,
így nem hozhat senki sem zavarba.

Fújod a nótát, bár jól tudod, hogy hamis,
kiszállni nem mersz, mert ehhez gyáva vagy,
néha furdal is ezért a lelkiismeret,
de jövőre meglásd, alig lesz ki szóba áll veled.



Pilisszántó, 2014. január 4.

Szilencium

Január közepén se hó, se zúzmara,
minden sáros latyak, szürke ködhomály,
borzongok a hűvös nyálkás szürkületben,
és mélabús lelkem új csodákra vár.

Minden, mi köröttem dübörögve zajlik,
oly ismerős, még is bántón idegen,
elég volt a harcból, sok idegen arcból,
elűzök magamtól mindent ridegen.

Csendre vágyom, puha bársony csendre,
mely karjával lágyan átkarol,
szép szavakra várok, és ha szépet látok,
megcsalatott lelkem tán újra dalol.



Pilisszántó, 2014. január 10.

In memoriam 1514
szonett

Régen történt ötszáz éve,
nyomortól űzött emberek,
kaszát, kapát megragadva
gyújtogattak, ölni kezdtek,
a vérszagtól mind megvesztek.
Nem feledhetjük a múltat,
mert az éhség ma is nagyúr,
átszáguldott szép hazánkon
a bosszúállás szent angyala,
lángolt kastély, kunyhó, tanya,
ha netalán újra elpattan a húr,
és az éhes embertömeg lesz az úr,
vak dühük felér az égig,
nem feledjük ezer évig!



Pilisszántó, 2014. január 14.

A fák szerelmes éneke
szonett

Elvarázsol, ha a felhőkön át a nap sugára
csókjával illeti, és arany fényével ellepi
szakrális megsebzett szent hegyünket,
mely ilyenkor felsóhajt gyötrelmesen
s az erdő fái susogni kezdenek szerelmesen.
Én hallom és értem is e szerelmi vallomást,
mit más halandók sajnos nem értenek,
hogy fáj a seb, mit az ember balgán okozott
s hiába már a fokozott figyelem, kései a bánat,
már senki nem tudja összevarrni a feslett ruhádat.
Ezt susogják a lombos fák zizegve szüntelen,
és sóhajuktól meglibbennek a lombos ágak.
A fáknak göcsörtös törzsén visszhangzik a bánat,
- Ha meghalsz szerelmem, én megyek utánad.



Pilisszántó, 2014. január 16.

Gyarmati Fanni halálára

Hát elment, itt hagyott minket,
pont olyan csendesen, ahogyan élt.
Hetven éve ő már semmit sem remélt.
Hallgatott szelíden, mint a hűség szobra,
Fájdalmát nem verte hangosan dobra.

Ő maga a nemzeti emlékezet,
hosszú élete könnyek nélküli gyász volt,
férje haláláért senkit sosem vádolt,
némán viselte kozmikus magányát,
nem osztotta meg soha senkivel ágyát.

Szerelme túlért az emberi léten,
ő már életében a hűség szobra volt,
hitvesi gyásza a nemzetünk lelkébe hatolt,
és örök emlékként fölénk magasodva
a nem múló gyásznak lett az élő szobra.



Pilisszántó, 2014. február 20.

A balőldal bukása
szonett

Háborog a lelkem, háborog a vérem,
vénségemre újra mit kellett megérnem,
mit kell elviselnem még e pár év alatt,
ami az életből nékem még megmaradt.
Azt hittem naivan évekkel ezelőtt,
nem fogunk ki megint valami eszelőst,
aki megragadva a kormánynak rúdját,
eltorlaszolhatja a fejlődés útját.
A karizmatáktól mentsen meg az Isten,
vak hitüknek nyoma látszik Budapesten,
Horthy meg arkangyal vállán sas madárral,
Kossuth téri fákon nem szól már madárdal,
csak a csahosoknak ugatása hallik,
miközben az ország kifosztása zajlik.



Pilisszántó, 2014. április 11.

Bús április

Most, hogy végre itt a tavasz,
és az erdő újra zsendül,
sárgállik már a repce is,
lelkemben egy húr megpendül.

Fájdalmas a hangja, ó jaj,
nem oly vidám, mint volt régen,
mikor pajkos bodros felhők
úsztak át a kéklő égen.

Keserűvé lett tavaszunk,
szertefoszlott sok szép álmunk,
friss szél helyett penész lepte
dohszagú országgá váltunk.

Némi baksisnak fejébe
múltunkba visszarepülve
szolganéppé váltunk újra,
egyre mélyebbre merülve.

Megalázott szolga népként,
némán állunk szemlesütve,
Júdás pénz égeti markát,
sok embernek mind örökre.



Pilisszántó, 2014. április 22.

Tavaszi reggel

Újra fény árad be az ablakomon
és megvilágítja szobám falát,
táncol a napsugár az üvegasztalon,
gyémánt fény csillan egy pohár falán.

Szinte táncra perdülnek a tárgyak,
énekelni kezd egy képkeret,
azt énekli alig hallhatóan,
de jó tudnom azt, hogy a nap szeret.

Borús kedvem hipp-hopp tovalebbent,
ezen a szép fényes derűs reggelen,
ablakomba szállt egy picike cinke
és be is kopogott a kis szemtelen.

Vígan fütyült, tollászkodni kezdett,
illegette magát a tündöklő fényben
hirtelen felröppent, és vígan tovaszállt
és eltűnt a kéklő magasságos égbe.



Pilisszántó, 2014. április 28.

Üzenet a Szlávoknak

Oroszok, ukránok, ősi testvérnépek,
kik századokon át mindig együtt éltek,
és együtt viselték cárok rabigáját
háborúknak terhét ezrek pusztulását,
együtt gyászolták az elesett hősöket,
együtt ünnepelték a közös ősöket.
Most egymás torkának esve verekednek,
nyoma sincs a régi testvér szeretetnek.
Testvéreknek vére szennyezi az utcát,
sok menekülőnek elszedik a cuccát,
Káin szörnyű tette lám újra feléledt,
népeik ellen mit tesznek merénylet.
Térjetek hát észre tettetek gyalázat
lehetne bennetek már annyi alázat,
hogy testvérnek vérét többet nem ontjátok,
rogyassza az Isten az eget reátok.



Pilisszántó, 2014. május 6.

Heki
Pálma lányom születésnapjára

Berni pásztorkutyánk szelíd kedves bája,
sok embert megigéz fekete bundája.
Nagy robosztus teste minket elvarázsolt,
szemöldöke barna, két szép kerek májfolt.
És az a fehér csík széles koponyáján,
mindenki elámul természetes báján.
Hószín a mellénye, zoknija is fehér,
hogy ha két lábra áll, az égig is felér,
hát ő a mi kutyánk és a neve Hektor,
ő is pont oly erős, mint elődje egykor.
Hektor a szép derék Trójai királyfi,
róla kapta nevét, mert ő nem akárki.
Lányom adta neki e veretes nevet,
ő viseli gondját, tőle kap eledelt,
ő a szőrös tesóm, így mondja, imádom,
megszólhatnak érte, de én azt se bánom.



Pilisszántó. május 10.

Milyen ország az...

Milyen ország az, ahol egy költő
azt sugallja, jobb, ha meg sem szólalsz,
mert ha kimondod, mi nyomja a begyed,
jobb, ha a lábad a nyakadba veszed
és futsz innen hét határon át,
amíg meg nem látod a szép Angliát.
Milyen ország az, ahol egy orvos
éjjel-nappal semmi pénzért gyógyít,
és úgy dönt, hogy bár szereti honát,
még is csak itt hagyja nejét és fiát
és fölszámol minden egzisztenciát,
megcéloz egy gazdag és szép Germániát.
Milyen ország az, ahol a hajléktalan
nem élhet az utcán, mert rontja az imázst.
Rendőrök üldözik és zaklatják őket,
férfiakat, öregeket sokszor terhes nőket,
ingyen ebédet sem lehet már osztani,
de szabadságuktól őket meg lehet fosztani.
Milyen ország az, hol éhezik sok gyermek,
ugyan akkor a futballra milliárdok jutnak,
lakás hitelesek sorra mind bebuknak,
a közmunkás meg éhbérért kapirgálja az utat,
hétvégén meg pár fillérért üres zsebébe kutat.
Milyen ország? Olyan ország, ahol a jog úri kincs,
egy ember dönt, semmi kétség és vitának helye nincs.



Pilisszántó, 2014, május 12.

Szemműtét után

Nagyon lusta lettem,
semmit sem csinálok,
csak ülök, csendesen
élvezem, hogy látok
A fehér annyira fehér,
nem is hittem volna,
fénylik, szinte vakít,
mint ha áthatolna
rajtam egy fénysugár,
és a tunya testem
újra életre kelt
míg a semmit lestem.



Pilisszántó, 2014. május 25.

Választott Európa?!

Mi történik körülöttem,
mi az, mit nem vettem észre?
Ez nem igaz, mert már szóltam,
figyeljetek fel a szörnyű vészre,
mert burjánzik egy daganat,
hazánkban és Európa testén
ez már biztos nem lázálom,
erre jöttem rá ezen az estén.



Pilisszántó, 2014. május 27.

Egy édes emlék

Visszagondolva a hosszú életemre,
ahogyan az évek lassan tovaszállnak,
halványan derengő távoli világból
emlék foszlányaim lassan összeállnak.

Látom nagyanyámat fehér pendelyében,
ahogy hosszú haját reggel kikefélte,
majd a válla felett ügyesen befonta,
és kontyba csavarva feltűzte fejére.

Kék köténye korcán kulcsok csilingeltek,
és a zsebe mélyén sütemény lapult,
porcukros sütemény! Hogy ezt hogy csinálta?
Talán ettől lett olyan szép a távoli múlt.



Pilisszántó, 2014. június 3.

A túlélő
A Holokauszt emlékév alkalmából
Az illető valós személy volt

Zaidner Vera élt huszonkét évet
sudár magas karcsú, melles,
barna szeme messze révedt.
Emlékszem rá, bár hat éves voltam,
feleségemnek kértem őt,
miközben kis fapillangót toltam.

Gyönyörű volt, és ezt más is észrevette,
Auschwitzban már a rámpán
egy náci tiszt szemét rávetette.
Sorsa ezzel megpecsételődött,
tiszti kuplerájba vitték
így a halál már mellé szegődött.

Túlélő lett, de meghalt a lelke,
elméje fájón megbomlott,
nyugalmát többé már nem lelte,
haza érkezése után egy-két hétre
csak sírdogált, majd sikongott
és felkötötte magát egy kötélre.



2014. július 6.

Új nemzeti daL

Újra küzd a magyar, kezünkben kard helyett
büszke önérzetünk szárnyal a föld felett.
Nem érdekel minket mit szól Európa,
keletről fúj a szél, velük legyünk jóba.

Ez a magyar nemzet ars poétikája,
bárki bármit mondhat, mi csak teszünk rája.
Nemzeti öntudat dülleszti a mellünk,
elhagyjuk a tábort, hogy ha így nem kellünk.

Van nekünk vezérünk nemes bátor harcos,
igaz, véleménye nagyon sokszor karcos.
Hazánkért szembeszáll sok más véleménnyel,
bár számtalan magyar délben nem ebédel.

Hogyha így kell lenni, mi állunk elébe,
a magyar nemzetnek az a nagy erénye,
éhen-szomjan megküzd azzal, aki bántja,
az sem számít semmit, hogy már nincs barátja.

Lelünk majd barátot ott túl az Urálon,
ahol a Jenyiszej folyik az ugaron.
Dzsingisz, Batu, Kubláj rokonaink nékünk,
egyesült erővel szebb jövőt remélünk.

Újra felvirágzik a magyarok napja,
nyersen esszük a húst, aki kapja, marja.
Mindenki annyit ér, amennyit harácsol,
ez az, mit vezérünk népünknek tanácsol.



Pilisszántó, 2014. július 7.

Ennyi az élet

Unatkozva vártam a buszt,
topogtam a szürke járdán,
egyszer csak szemembe ötlött
egy kis hangya, mert valamit
vitt a hátán.

Forgolódott jobbra-balra,
mint ha el is tévedt volna,
várt egy picit, szusszant egyet
majd elindult, mintha egy kis
robot volna.

Vitte nagynak tűnő terhét,
megbüntették? Vajh mit vétett?
Tolakodva jött egy ember,
föl akart szállni a buszra,
egyszerűen reá lépett.



Pilisszántó, 2014. július 10.

Mondd Rabbi???

A Szentföldön mióta dúlnak a fegyverek?
Igaz, most parittyák és dárdák helyett
rakéták és repülők szántják a kék eget,
és pusztulnak városok, emberek.

Nu fiam, ez így megy évezredek óta,
mióta Sára rábírta a vén Ábrahámot,
hogy ne tőle akarja beszedni a vámot,
háljon csak Hágárral a vén idióta.

Ábrahám, ó jaj, nagyot hibázott,
amiért hajlott a csábító szóra,
Hágárt ágyba vitte, mert vágyott a jóra,
de az öreg kujon csúnyán rá is fázott,

mert a cselédlánytól egy fia született,
aki az Ismael ősi nevet kapta,
de mivel csak cseléd volt az anyja
így lett a fiúból áldás nélküli kivetett.

Felnőve elhagyta a szülői házat,
bánatában nomád pásztor lett belőle,
vándorolt egyikről a másik legelőre,
és talált feleséget legalább félszázat.

Leszármazottaiból lettek az ismaeliták,
Jahvét megtagadva Allahot imádják,
és Izrael népét veszettül utálják,
s azóta sem csitultak el az ádáz viták.

Hogy kit illetett volna meg az Atyai áldás?
Hát ez a nagy kérdés, ez bénítja őket,
hiába küldenek harcba gyermekeket, nőket,
Allahtól sem érkezik az igaz megváltás.



Pilisszántó, 2014. július 15.

Valami nincs rendben

Vészt jósló az idei nyarunk,
érzem, valami fenyeget.
Szerbiában árvíz tombolt,
nem szenvedtek még eleget?

Polgárháború dúl Ukrajnában,
Kaliforniában elapadtak a vizek,
pusztul a termés, szárazság tombol,
felégetnek mindent az erdőtüzek.

Izraelre Hamasz rakéták hullnak,
válaszként Gáza lángokban áll,
elbukik minden békítő szándék,
Szíriában is még áll a bál.

Rakéta találat ért egy polgári gépet,
háromszáz civil az áldozat,
Szlovákiában özönvíz tombolt,
nálunk majdnem ütközött két vonat.

Gabriel arkangyal vállán a sassal
bőszíti a sok pesti polgárt,
tüntetnek ellene tűzzel-vassal,
ez sem ingatja meg a kormányt.

Gyászolnak már a franciák is,
talán száz halottjuk is lehet,
még nem tudni pontosan mit történt,
de repülőjük eltűnt a sivatag felett.

Valami nincs rendben e világban
rohanunk a végzetünk felé?
Talán valamit tennünk is kéne,
álljunk ki közösen a szörny elé.

Fogjuk le gyilkos fegyverét,
dárdáját zúzzuk darabokra,
ha kell, nézzünk szembe önmagunkkal,
hogy világunk ne hulljon darabokra.



Pilisszántó, 2014. július 25.

A nagy duma

Tusványoson, jaj valaki nagy posványba lépett,
nyakig ül már a mocsárba nem sokára a szájáig érhet.
Egyre mélyebb az ingovány, de nem vette észre,
mert a sok léhűtő haver letérdel eléje,

és a kezét csókolgatják, mint a hűséges ebek,
megjutalmazott cselédek hát, milyen emberek ezek?
Őket hívják csókosoknak gerincük már szinte nincs,
a nagy főnök minden szava égből hulló drága kincs.

Magyarázzák, értelmezik, szent írás minden szava,
életemet adnám érte, ha nem engednék haza.



Pilisszántó, 2014. augusztus 7.

Hawking a zseni

Elnézem ezt a testtelen embert
kinek már csak a szelleme él,
kellemes szép ifjú volt egykor,
mint minden ember ki szebb jövőt remél.

Élte oly kivétel, mint az Univerzum,
ő maga a csodás nagy ősrobbanás.
Teste zuhan a mélyfekete lyukba,
miközben szelleme tündöklő parázs.

Világot gyújtott a végtelen űrben,
értelme úgy ragyog, mint a nap az égen,
a teremtés mítoszát zúzta darabokra,
nyomorodott testtel egy guruló székben.

Beszélni képtelen, néha int szemével,
gondolata még is tiszta, mint a gyémánt,
mítoszokat rombol minden állítása,
amivel e zseni a világ elé állt.

Soha sem volt kezdet, soha sem lesz vége,
tágul a világűr a nagy semmiségbe
galaxisok halnak és újra születnek,
ezt üzeni Hawking ma az embereknek.



Pilisszántó, 2014. augusztus 17.

Ajánlás

A beszélgetéshez kell a hallgatás,
ne fecsegj, figyelj másokra is.
Lehet, vannak okosabbak nálad,
hiába jóval szélesebb a vállad.

Ha figyelmet kívánsz önmagadnak,
ajánlom, legyél egyszerű, szerény.
Tudj hallgatni, tisztelni fognak érte,
a bölcs embernek ez az erénye.



Pilisszántó, 2014. augusztus 19.

Vége a nyárnak

Egy napot késett,
az emlékezetembe
örökre bevésett dátum
az igazi érvényes fátum,
hogy Pesten és Budán
augusztus húsz után
beköszönt az ősz,
és a szeptemberi esőket
mindig megelőzi
egy vihar a Balatonon,
az eső cseppek dobszólót
kopognak az ablakomon,
így jókedvünk elillan,
mert vége a nyárnak,
a gólyák is tovaszállnak.

Hosszabbodnak az éjszakák,
rövidülnek a nappalok,
szomorkodik már az ég is,
de az ember azért még is
reménykedik valamiben,
hogy még az ősz talán
tartogat valamit az asztalán,
sárguló vörös lombot,
tűző napot és kék eget,
vidám dalos szüretet,
mielőtt a zord napok
végleg beköszöntenek,
hordókat jó borral töltenek
és jól fűtött házaik zugába
visszahúzódnak az emberek.



Pilisszántó, 2014. augusztus 25.

Így öregen...

Így öregen fájós végtagokkal
rólad álmodozom ó szép ifjúságom,
amikor éhesen, de mindig kényesen
ügyeltem arra, hogy ez sohse látsszon.

Tíz forint volt napi kosztom ára,
még is boldog voltam és vígan daloltam
pedig mart az éhség, de egy csodás szépség
az enyém lett, kinek szívét elraboltam.

Ó mennyire szerettem, még is elhagyott,
szívem összetörve romokban hevert,
és nem maradt más számomra,
csak a rum, vagy fél deci kevert.

Ez volt a gyógyszer, na meg a munka,
mely szerencsémre mindig megtalált,
így gyógyulni kezdtem és nem lett a vesztem,
a nagy csalódás végül előnyömre vált.

Az ifjúság, mint egy színes álom
pilleszárnyán lassan tovaszállt,
s a férfikor érdes felelős világa
utolért és végül csak reám talált.

Több mint ötven éve élek asszonyommal,
egymás kezét soha el nem eresztve
így öregen még is fájós végtagokkal
én fölmásznék érte a Mount Everestre.



Pilisszántó, 2014. augusztus 29.

A végső megoldás

Elmúlt a nyár, de még
nem sárgulnak, a lombok
harsányan zöldellnek a dombok,
mert a nyáron sok eső esett,

mely átitatta a szomjas földet
és a mélybe nyúló gyökerek
táplálják a fákat, bár öregek
már a lombkoronák.
Hiányzik a színesedő erdő,
más az illata a haldokló fáknak,
az avarban kis bogarak járnak
és várják az új hulló leveleket.

Ami táplálék és egyben a fedél is,
megvédi őket, ha jön a hideg dér,
mire a rideg december ideér,
van hol kivárni a tavaszt.

De sok ember nem ilyen szerencsés,
nékik nem nyújt esélyt az ősz,
számukra a rájuk törő vad bősz
szélvihar a szenvedés kezdete.

Nincs házuk és nincs otthonuk,
nem tudják, hogy holnap mi lesz.
És ha októberben győz a Fidesz,
reményeik végleg tovaszállnak.

Mindenki kereshet egy fát magának,
amire felkötheti girhes testét,
szerezve magának egy ragyogó estét,
megtalálva a végső megoldást.



Pilisszántó, 2014. szeptember 9.

Barbárok
szonett

Nem magamat földicsérve,
még is el kell mondanom,
én már szóltam jó pár éve
gondolnunk kell a jövőnkre.
Más világok, más kultúrák
mit riadtan csak szemlélünk,
kihasználva türelmünket
sokszor ontották a vérünk.
Mi meg csak riadtan állunk,
mert sokkol a szörnyű látvány,
emberfejek porba hullnak,
iszlám harcosok vadulnak.
Én már szóltam jó pár éve,
tudtam, hogy ez lesz a vége.



Pilisszántó, 2014. október 10.

Csalódás

Szemeim lehunyva
ébren álmodozva,
vad tengerek árján
fogaim közt hozva
sorsom minden kínját,
búját és örömét,
látván az emberek
Egykedvű közönyét,
inkább visszaúsznék
a vad óceánba,
mint sem, hogy itt éljek
hit nélkül hiába.
Mint illanó kámfor
hitem elpárolgott
minden, miben bíztam
mára szertefoszlott.


____

Nem hiszem, hogy én tehetnék
bár mit is itt a szavakkal,
perben állok az élettel,
perben állok önmagammal.



Pilisszántó, 2014. október 22.

Októberi szonett

Nem tudhatom, még mit hoz az ősz,
de ami eddig volt, már az is elég,
a fenéknyaláshoz már hozzászoktunk,
ám ehhez most nem volt elég fenék.
Nyelvek serege csattogva lefetyelt,
mindenki túl akart tenni a másikon,
a vakhitűek csak mormolták a mantrát,
számukra nem létezett már más ikon.
Sok becsvágyó szolgalelkű ember
némi baksisért koptatta a nyelvét,
ma már érzi, hogy csúnyán átverték
és hogy a nagy semmiért adta el a lelkét.
Furdalja is sokukat a lelkiismeret,
így néz ki manapság a magyar látlelet.



Pilisszántó, 2014. október 28.

Gerontológia

Az öregedés nem jár mindig bölcsességgel.
az idő múlása sajnos nem mindig fényes,
tompul az érzék, a keringés is lassul,
hogy dicsérjenek, od'adnád kocsidat lovastul.

De, ha kritizálnak, szembe mész az árral,
meg vagy győződve a szent igazadról,
megsértődsz, kiabálsz, felhúzod az orrod,
úgy hiszed, a bölcsek kövét a zsebedben hordod.

Így jártak a minap a fiatal demokraták is,
akik már jócskán benne vannak a korban,
tetteiknek nincs semmi köze a kimondott szóhoz,
makacsul kötik az ebet a karóhoz.

Szertefoszlott az ifjúság varázsos világa,
az igazság más manapság, mi volt hajdanán,
pocakot eresztve, ráncos fáradt arccal
jobb lenne felhagyni a szabadságharccal.



Pilisszántó, 2014. november 3.

Radnóti Miklós halálának70.évfordulójára
szonett

Hetven éve valami szörnyűség történt,
mely az óta is, mint egy gennyes sipoly,
nyomasztja a nemzet lelkiismeretét,
bár felhangzik néha egy-egy fél sikoly.
Mert, ha kevesen is, de rájöttek arra,
milyen nehéz teher nyomasztja a vállunk,
szittya magyarokként megöltek egy költőt,
szégyen kimondani bűnösökké váltunk.
Pedig magyarabbat nála nem találni
igaz hazafi volt, lelke tiszta, mint a hó,
semmit nem számított, hogy ő magyar költő,
meg kellett hogy haljon, mert rohadt zsidó.
Zsidó származású magyar katolikus
talán nem is tudja ezt a sok laikus.



Pilisszántó, 2014. november 10.

Rachel halálára
Drága rokonomnak David Pelegnek

Ó jaj, hát elment a kedves
akiért többet szolgáltál
mint a kétszer hét évet,
szolgáló Jákob a pásztor,
hogy miért alakult így az életed,
végig gondoltad legalább százszor.

A történelem őrült viharában
hátára kapott benneteket a szél,
és átölelve egymást repültetek,
mint két bátor, de rémült gyerek,
és leszálltatok az ősök földjén,
ahová Mózes nem tehette be a lábát,
csak rázta hatalmas ökleit,
de hang nem hagyta el a száját.

Ám ti mély gyökeret eresztettetek
és nem létezik többé már oly vihar,
ami tombolva szárnyára kaphat,
Rachel érezte, hogy magadra hagyhat,
nem leszel, nem maradsz egyedül,
de próbálj dalolni, amíg a cigány hegedül.
Meglásd lassan enyhülni fog a bánat,
dúdolgasd, idővel megyek utánad.

Mert eljön az idő, amikor menni kell,
és egyszer csak megjelenik egy égi jel,
Lehet, hogy látsz az égen egy csillagot,
mely hívogat, és a világot elhagyod,
mert a csillag csak is Rachel lehet,
akiért boldogan itt hagyod e földi életet.


Pilisszántó, 2014. november 11.

Indián nyár
szonett

A kellemetlen esős napok után
újra visszatért a langyos ősz,
és a házunk falán bíbor színben
tündöklő vadszőlő levelek
keretezik a fehér ablakkeretet.
Ám, ha jön egy bágyadt fuvallat,
szárnyra kél egy-egy bíbor levél,
majd csöndben lehull és a földre ér
színes szőnyeggel beborítva azt,
eltakarva a sok-sok csúnya gazt.
Az elmúlás színes tarka varázsa
megszépíti a természet agóniáját
sejtetve, hogy lesz még tavaszi varázs,
egy mámorosan fényes új feltámadás.



Pilisszántó, 2014. november 13.

Hanukkah a fény ünnepe

Míg égnek a gyertyák és árad a fény,
az ember úgy érzi, mindig van remény,
bizakodik, hogy lehet még jobb az élet,
annak ellenére, hogy oly sokat vétett.



Pilisszántó, 2014. december 21.


2015


Könnyem árja

Már szólni sem tudok, bennem rekedt a szó,
magamban ordítok, fáj, tombol a lelkem,
ebből az országból talán el kell mennem,
messzire, messzire túl az Óperencián,
ahol sebzett lelkem megpihen talán.

Szebb jövőt remélők sok ezres serege
lábra kelt, hogy új hont keressen magának,
már nem dől be Orbán csábító szavának,
táncolhat csárdást is nem csak pávatáncot,
elűzött honunkból sok tízezer srácot.

Sírok és én hagyom, hogy a könnyem árja
kimossa lelkemből a sajgó bánatot,
amit múltunk és jelenünk ó, jaj, ránk hagyott.
Fájó örökség ez, amitől szabadulni kéne,
mielőtt végkép leír minket Európa népe.



Pilisszántó, 2015. január 23.

Pella László barátomnak

Drága jó barátom tudom, hogy mit érzel,
hetvenöt év semmi, ne hidd, hogy elvérzel.
Én ezt már megértem, ijesztő volt nagyon,
de aztán rájöttem jobb, ha békén hagyom,
jobb, ha elfogadom, hogy múlnak az évek,
sok mindent átéltem és lesz, mit még megélek.

Bennünk még van anyag, ami igaz érték,
nem fecséreltük el, tudtuk mi a mérték.
Keményen küzdöttünk és mentünk előre,
ma is derűs kedvvel nézünk a jövőbe,
annak ellenére, hogy telnek az évek,
igaz, hogy öregszünk, de nem lettünk vének.

Előttünk a jövő, van még harminc évünk,
Noén is túlteszünk, bár már nem kefélünk.
Ettől függetlenül élvezzük, hogy vagyunk,
nagy szerencsénk, hogy még jól forog az agyunk.
Tudjuk, nem mi váltjuk meg ezt a világot,
de találunk a réten még pár szál szép virágot.



Pilisszántó, 2015. február 13.

Földényi Gabica emlékére

Ó jaj, hát még is váratlanul itt hagyott,
és most riadtan állsz magadra maradva,
mert a nő, kit mindenkinél jobban szerettél,
és ha átölelted, vidáman boldogan nevettél,
már testileg nincs jelen, csupán csak emlék,
nem csak te, de mások is sokan szerették.

Krisztusi kort értetek meg együtt boldogan,
ezt nem sok ember mondhatja el magáról,
néked megadatott, hogy egy igazi nőt szeress,
és, hogy harminchárom éven át boldogan nevess.
Ám most úgy érzed nincs már a kit szeressél,
te megtettél mindent, magadban hibát ne keressél.


- - - - - -


Sírjál csak barátom, hulljon könnyed árja,
a könnyek segítenek elviselni a bánatot,
veled sírok én is és még sok igaz barátod,
átéljük gyászod és reméljük, hogyha látod
fájdalmadban osztozunk, enyhül a bánatod.



Pilisszántó, 2015. február 15.

Tavaszi gólyahír

Hát megjött a gólyánk, a szépséges Pilis,
akit szívrepesve már oly régen vártunk,
öreg fészkét mindig áhítattal lestük,
hogyha ne tán éppen arrafelé jártunk.

Tombolt a szél, de ő csak állt mozdulatlan,
várta párját, tán aggódott is érte
majd szép lassan fészkét körbejárta,
pár kilógó ágat visszatett helyére.

Ó szépséges gólyánk, hűséges madarunk
olyan nagy boldogság újra látni téged,
ha megjön a párod, kelepelve várod
és bebarangoljátok a virágzó rétet.



Pilisszántó, 2015. április 5.

Bolondok hónapja

Április van, április,
bolondok hónapja,
hol süt a nap, hol esik,
de még az is megesik,
hogy mindent betakar
a fehér hó gyapja.



Pilisszántó, 2015. április 9.

Reményt vesztve

Éj sötét árnyék mely csak kúszik,
és eltakar minden égi fényt,
szürke ködgomoly borít be mindent,
elfolytva bennünk sok reményt.

Minden felé csalás és hazugság,
a balga nép meg lapít csendesen,
már hozzászoktunk a félhomályhoz,
erőszakot vettek a néma nemzeten.

Gyávaság, nyomor és lelki restség
a félelem lett nálunk megint az úr,
lehorgasztott fejjel riadtan állunk
ahelyett, hogy lázadnánk vadul

Éden lehetne szépséges hazánkból,
ha nem lenne ennyi szolga lélek,
de a talpnyalók száma egyre gyarapszik,
ezért már én semmit sem remélek.

Vajon a szívekhez elér-e hangom,
felrázván kábult nemzetem,
vagy én is, mint oly sokan mások
vándorgúnyámat fölveszem.



Pilisszántó, 2015. május 5.

Tizenkét sor az orgonáról

Elvirágzott az orgona, illata elillant,
színe is megfakult, akár a múlt.
Már csak száraz kóróként rázza a szél,
a hervatag virág csörrenve beszél,
panaszkodik, hogy mily rövid az élet,
szinte már semmiség nem is oly rég
még bódító illatával hódított,
és sokunkat meg is szólított:
szagolj meg én vagyok a tavasz illata,
szívj magadba és a tüdőd dagadva
tágul a langyos tavaszi szélben,
emlékezni fogsz rám a zimankós télben.



Pilisszántó, 2015. május 11.

Meddő vágyak

Lelkemet égetik fájó, meddő vágyak,
kemények, karcosak, bársonyos lágyak,
perzselő fények, jéghideg árnyék,
sokszor meg mintha parázson járnék.

Így élem napjaim dermedten nézem
vénember létemre mit kell megérnem.
Névtelen senkik, törpe minoritások,
mindig mást csinálnak, mit akarnak mások.

A megalázottak meg lehorgadt fejjel
hat gyermekkel, meg egy beteg nejjel
csak nézik a hideg, repedt kályhát,
amíg a sok léhűtő növesztgeti háját.

Csorba pléhfazékban félig hideg étel
emészti a szegényt, mint egy örök métely.
Fönn a magas égben halott lelkek szállnak,
nyomorult emberek kint az utcán hálnak.

Ugyan megérem-é, hogy a nemzet egyszer
fejét felemelve százszor és ezerszer
bátran azt kiáltja, ebből most már elég!
Vajh megadja-e nékem ezt a kegyet az ég?



Pilisszántó, 2015. május 18.

Becsapatva

Ravasz csalárd módon
jól rászedtek minket,
hálót szőttek körénk,
akár a fürge pók,
jó ragacsos hálót,
édeset, mint a méz,
és nem látod merre mész,
mert a jelzőtáblákat
sorra kicserélték,
galád módon cinkosan,
és pontosan bemérték,
nem fogod észrevenni
nem arra vezet az út
amerre kellene,
a háló szorosan fogva tart,
és már nem tehetsz ellene.
Szép lassan kiszívják a véred,
és már csak reméled,
hogy szerencséd lesz egyszer
és talán ezt megéred.



Pilisszántó, 2015. május 20.

Hat sor a halálbüntetésről

Bűnt bűnnel büntetni maga is bűn
életet kioltani törvénnyel nem szabad.
Az élet igazi szentség, tündöklő népfenség,
mely megálljt parancsol a törvényhozóknak,
még akkor is, ha a bűnös szándékkal ölt,
mert Justitia nem egyszer saját kardjába dőlt.



Pilisszántó, 2015. május 23.

Negyvenkét sor a menekültekről

Riadtan nézem és hinni sem merem
amit lát a szemem, fejem falba verem,
hátha csak lázálom mind az amit látok,
vagy valami féle irgalmatlan átok.
Háborúktól sújtott sok-sok ezer ember,
saját hazájában már maradni nem mer.
Mindegy, hogy arab-e, fekete vagy fehér,
nekivág az útnak, mert jobb hazát remél.
Remél még pár napot, s nem fullad a vízbe,
mint ahogy megtörtént már nem is egy ízben.
Van, ki szánja őket, mások félnek tőlük,
úgy gondolják, nálunk sok van már belőlük.
Pedig mindenkinek segíteni kéne,
míg nem hazájukban helyre áll a béke.
Manapság nem divat nálunk a megértés,
ha segítesz valakin, az már szinte sértés.
A menedékkérők elveszik a munkád,
hogyha befogadod, az csak nyomort hoz rád.
Ezt hirdeti Orbán, ezt rágják a szádba,
idegent ne engedj soha se hazádba.
Pedig régen mi is menekültek voltunk,
a szkíta mezőkről veszettül loholtunk,
népünk űzött vadként menekült eközben,
míg nem befogadtak minket Etel közbe.
Később hazánkká vált a Kárpát medence,
olyanok voltunk, mint egy gyűjtő szelence,
lakott szép hazánkban magyar, szláv és avar,
úgy tűnik, hogy ez már itt senkit sem zavar.
Rákóczi menekült a szép Rodostóban,
Kossuth menedékre talált Torinóban,
Türr István görög lett, Klapka pedig olasz,
orosszá változott a kis kövér kopasz.
Ötvenhatban pedig sok-sok magyar ember
Új hazára talált, mert maradni nem mert.
Ezek után Orbán nyíltan az sugallja,
a menekült nem más, mint a népek alja,
csupa haszonleső, bűnöző gazember,
az utcára magyar már kimenni nem mer.
Szégyen és gyalázat, bár pirul az arcom,
nem adom fel, továbbra is vívom a harcom,
magyar ember ne higgy álnok hamis szónak.
Segíts! Légy barátja erkölcsnek, s a jónak.



Pilisszántó, 2015. június 2.

Több mint bűn

Valami nagy-nagy hiba történt,
vagy a sorsnak vak szeszéje,
mindent romba döntött?
A nemzeti nyomor újra beköszöntött,
és csak növekszik a vesztesek száma,
van, ki küzd ellene, de minden hiába.

A sok elbutított tanulatlan ember
az idő múlásával felejteni fog még,
és nem érti, hogy mindent elvettek tőle,
elhiszi, hogy ember nem lehet belőle,
csak alávetett szolgalelkű lakáj,
Kuss, a neved szolga, te csak ne kiabálj.

És kussol az országnak a nagyobbik fele,
mert retteg és félti a kis alamizsnát,
mit tisztes bér helyett esetleg még kaphat,
Ha befogja száját nem lázad és hallgat.
És hallgat a balga, mert már nem is érti,
mi az a valami, mi emberségét sérti.



Pilisszántó, 2015. június 12.

+36°

Tombol a nyár, már sárgul a búza,
ring a mezőkön a szőke kalász.
Megperzselt erdők sóhaja hangzik,
esőér esd és szól a fohász.

Istenem adj már bővizű áldást,
zúgjon a szél, s bár zengjen az ég,
hulljon a zápor, verve a tájat,
szakadj csak eső, még nem elég.

Bővizű forrás tán újra éled,
csörgedező víz te enyhet adó,
enyhítsd a szomját erdőnek, rétnek,
hűs vizedtől éled újra a tó.

Ó, égi áldás dicsérve zenglek,
új élet éled, ha sarjad a rét,
enyhítve szomját, éhét a vadnak,
remélve azt, hogy élve maradnak.



Pilisszántó, 2015. június 16.

Apokalipszis

Az éden ősi földjén átvágtatott vadul
az apokalipszis négy szörnyű lovasa,
pusztulás, rom, halál marad csak utánuk,
testvér testvérre tört, tombolva ölt,
férfit, nőt, aggastyánt, apró gyermeket
lerombolt falvakat, várost, antik tereket,
miket ezred évekkel ezelőtt építettek az ősök,
és amit megpróbáltak védeni a hősök,
de sajnos elvéreztek a kegyetlen harcok során,
hiába volt kezükben fegyver és a szent Korán.

Igaz hívők, hitetlenek ezrei menekülnek
hátra hagyva mindent, mi maradt a múltból,
gyalog, vagy ócska bárkán átlépve halottaik árkán
milliók keltek útra remélve találnak új hazát
és rálelnek az enyhet adó kútra Európa nyugati felén,
hol úgy tudják, béke van immár hetven éve,
élhetnek feledve a múltat, megnyugvást remélve.
Ám az apokalipszis négy lova itt is űzi őket,
nem akarják befogadni sem a nőket, sem a csecsemőket,
vagy a mezítláb vánszorgó kiszáradt embereket,
akiket szögesdróttal megállítani már nem lehet.
Az emberáradat napról-napra egyre nő,
és Európa a humánus, a toleráns, a nagymenő,
megbénulva szótlanul, riadtan csak áll,
míg a menekültek között arat a csúf halál.

Hová tűnt a humanista eszme? Úgy tűnik, hogy el van veszve.
Mindegy, hogy milyen nép magyar, vagy francia
a humánumról már nem beszél, csak hetel-hatol,
segíteni kedve nincs, inkább határt lelakatol.
Hogy mi lesz sok ember sorsa, sajnos nem tudhatom,
csupán csak sajnálom őket, főleg a gyermekes nőket.

Kérdem én, hol van Amerika a világ csendőre?
Most mért nem akar lenni a világbéke őre?
Pedig mintha része lenne a dologban, mert félbehagyta
azt, amibe buzgón belekezdett, és most mélyen hallgat.
Úgy gondolja, hogy békében és nyugodtan alhat.
Ide vezetett az általa feldicsért hős arab tavasz,
de rossz kezekbe került a fegyvereken levő elsütő ravasz,
Megállítani őket már nem lesz egyszerű eset,
jövőre több lehet Európában a muzulmán mecset.
És még is segíteni kéne a sok menekült emberen,
hiszen átkeltek sivatagon, hegyeken és mély tengeren
gyalog négykézláb vagy úszva egyre csak jönnek,
mert istenük nevében ádázul az életükre törnek.
Másuk már nem maradt, csak a nyomorult élet,
segíts, ha ember vagy, vagy az Istent féled.



Pilisszántó, 2015. szeptember 3.

Őszi elégia

Közeleg az ősz, az ég kékje megkopott, akár a múlt.
A nap tüze már nem éget, csak fáradt fény csupán,
ablakomon belopódzva felkúszott szobámnak falán,
Aranyló fényben vidáman táncolnak a porszemek,
és eszembe jutott lehet, hogy holnap már nem leszek.

Mint bársony árnyék suhant át bennem a gondolat,
az ősz bár szép nagyon, még is az elmúlás fájó kezdete,
még minden színes, de már a rozsda reve mart bele.
Száraz avarrá satnyul a sokszínű tarka élet,
minden meghal egyszer és talán más formában újra éled.
Én olajfa szeretnék lenni, göcsörtös ágas-bogas,
melynek lombja közt tápláló élet fakad,
árnyékában megpihenhet a megfáradt vándor,
és lombjából koszorút kap az, ki az élen halad.



Pilisszántó, 2015. szeptember 8.

Az ősz

Foszlik a burka már a diónak,
szarvasok bőgnek éjeken át,
szél jár a fák között játszva vidáman,
pajkosan űzve a nap sugarát.

Birsalmafámon száz kis napocska
sárgállik vígan ontva a fényt,
pirosló színe csipkebogyóknak
táplálja bennem még a reményt.

_ _ _ _ _ _

Hogy lesz még pár nap langymeleg este,
nézve az eget ámulatba esve
miként foszlik köddé az éles horizont
és láthatom újra a tündöklő Oriont.



Pilisszántó,2015. szeptember 18.

Merénylet Párizsban

Tegnap Párizsba újfent "beszökött az Ősz"
de nem csak Szent Mihály útja,,
hanem egész Párizs beleremegett.
A Place de Republiqu-hoz közel
gépfegyver ugatva kelepelt.
Bombák robbantak terroristák testén,
emberek százai haltak meg az estén.
Az emberek arcán a kedves mosoly,
melyet az ősz varázsa hintett, megfagyott,
súlyos sebesültek kúszva menekültek,
vérük az úttesten csúf nyomot hagyott.
Párizs olyan lett, mint egy megerőszakolt nő,
aki soha nem lesz olyan, mint volt ezelőtt,
bár másnap sok ezer francia bátran
tódult az utcákra nem félve senkitől,
és harcot hirdettek életre, halálra,
a világ sem hagyta Párizst magára.
Ó, csak ne teljesült volna be jóslatom,
mit pár éve sajnos megjósoltam én,
hogyha nem vigyázunk kellőképpen,
bomba robbanhat Párizs főterén.
A világ fölszisszent, és eszmélni kezdett,
de miért kellett ennyit várni? Kérdem én,
miért kellett halni sokaknak az utcák kövén,
színházban, kávéházban, étteremben?
Úgy érzem, megfagyva ülök egy jégveremben,
e napon meghaltam én is úgy hiszem,
és már soha nem olvad fel vérvörös szívem.



Pilisszántó,2015. november 26.


2016


Költészetnapi tűnődés...

Nem kívánom magam bölcsnek titulálni,
de sajnos már túl sokat megéltem,
többet tapasztaltam, mint amit reméltem.
Azt, hogy mi bánt engem, én már ki sem mondom,
nem untatok senkit azzal, mi a gondom.
Lassan beszippant az elmúló idő,
hetvenkilenc évem sajnos elszelelt,
sok mindent kérdeztem, senki nem felelt,
és már feleletet nem is igen várok,
úgy tűnik, hogy mindent megold majd az árok.
Addig meg csöndesen tűnődök a múlton
felidézve lázas tavaszok fényét, illatát,
egy ügyetlen bókot, vagy egy lopott csókot
és hogy márciusban már nem kellett kabát.



Pilisszántó, 2016. április 11.

Nyolc sor öreg barátomhoz

Mint az óbor, melynek aranyló fénye csillan,
ha lomhán mozdul és nyomot hagy a pohár falán,
így mozdulsz te is barátom immár hetvenen túl
és társra lelve nem gyötör többé a bús magány.

Élvezd az életet barátom. és kortyolj belőle jó nagyot,
mintha óbor lenne, minden íz, aroma ott rejtőzik benne,
tudás, szeretet, türelem, kellő élettapasztalat
számodra jobb már nem lehet a fényes nap alatt.



Pilisszántó, 2016. március 4.

Hová tűnt?...

Hová tűnt a lázas tavasz
és ifjú szívek tűzpiros virága,
az önfeledt lázadások, színes álmok,
tündökletes szép fényű világa?

Jaj, elillant szinte észrevétlen,
én kerestem, de már nem találtam
és emiatt fájón üres lett a lelkem,
szomorúan magányossá váltam.

Nincs már miért lelkesednem,
a szent hitem megkopott,
valamikor szép delnő volt,
ma már csak egy kis kokot.

Bár, még árulja fonnyadt testét,
de már nem kell senkinek,
megalázták, levadászták
a bukástól az Isten sem menti meg.



Pilisszántó, 2016. április 13.

Májusi gondolatok

Ó azok a fénylő virágillatú májusok,
mikor dalolva vonultunk, s hittük az eszme igaz,
és nem tudtuk, a zászlóhoz, mely lobogott felettünk,
mennyi vér tapadt; soha nem lehet vigasz.

Azóta már eltelt egy egész emberöltő
és mindent megszépít a csalfa emlékezet,
szépnek látjuk azt is, ami rút s hazug volt,
ám a történelem vad viharos széllel érkezett.

Elsodort minden hamis illúziót
mely képzetünket megcsalva tévutakra vitte,
hittük, jobbra fordul sorsunk, ám csalódnunk kellett,
mert a balga polgár mind ezt naivul elhitte.

Fiatalságom virágos májusa már a múlté,
fénye és illata csupán halvány emlék,
ó szép Városligeti vidám majálisok
jó volna látni még egyszer mielőtt elmennék.



Pilisszántó, május 14.

Üvöltő szelek

Üvöltő szelek, viharos fellegek
zúgnak át Európa kék egén.
Emberek ezrei úsznak a tengeren,
hányan fulladnak vízbe, felmérni nem merem.

Küzdenek a hullámokkal a puszta létükért,
mert a háború gyilkos szelleme már
hazájukban mindent romba döntött,
a gyűlölet áradata mindent elöntött.

Aki csak teheti, menekül amerre lát,
elhagyva családot, otthonát, hazát.
A hit nevében egymást ölik az emberek,
mindegy, hogy öreg, férfi, nő akár gyerek.

A Közel-Keleten száguldva arat a halál,
nem lehet tudni, kit mikor és hol talál.
Mikor lesz ennek a szörnyűségnek vége?
Egyáltalán lesz-e még valaha is béke?

Kérdem, hol van Amerika és hol van a NATO?
Az Iszlám Állam soha nem lesz magától belátó.
Gyilkolni fog továbbra is szerte a világon
nem kérhetjük számon mind ezt egy Imámon.

Az európai kultúra mindegy görög, vagy orosz,
rátámad az Iszlám Állam szörnyűséges és gonosz..
El kell pusztítani őket, mert ha nem, hát jön a vég
rabszolgává tesznek minket, ettől mentsen meg az ég.



Pilisszántó,2016. szeptember 1.

Kollektív amnézia

A nép, az isten adta nép,
úgy tűnik, semmit nem tanult,
pedig tudjuk, gazdag volt a múlt.

Az emlékezet bolyhos bársonya
elkopott, megfakulni látszik,
az elménkkel csúf bújócskát játszik.

Elrejt, becsap, csúnyán megcsalat-,
jobb feledni milyen volt a múlt,
amikor a nemzet durván elvadult.

Most újra acsarkodni kezdünk,
és nem fogja fel sajnos az eszünk,
lehet, hogy megint páriák leszünk.



Pilisszántó, 2016. szeptember 29.

Vége a nyárnak

Csöndben elszunnyad már a nyár,
színes takaróját magára húzva
elégedetten álmosan szendereg,
raktárakban áll már az aranyló búza.

Néha még föleszmél, egyet-kettőt sóhajt,
ilyenkor lágy szellő simogatja hátunk,
de már tudjuk, vége lesz a nyárnak,
hűvös őszre nagy esőkre várunk.

Nagy esőkre, áztató hűvös esőkre,
mely enyhíti földnek kínzó szomját,
még mielőtt végleg álomba merülne,
segít a tavasznak, hogy kibontsa lombját.



Pilisszántó, 2016. szeptember 29.


2017


Piroska születésnapi köszöntése

Drága kislányom, Perlusz Piroska Virág
az, hogy ötven éves lettél, nem dől össze a világ.
Ha valaki tudja ezt, hát én tudom,
nyolcvan éves lettem én is, s a világot nem unom.
Az, hogy ötven évet éltél, nem is olyan nagydolog,
tűz a nap és kék az ég is, s ragyognak a csillagok.



Pilisszántó, 2017. február 5.


Vicces költemények

Fel


2000


Szonett a sündisznóról

A sün, ki épp facér volt,
S bánatos szegény,
Nagy búsan csak sétált
Nem látott reményt,
Hogy meglelje párját,
De egyszer csak végre
Rátalált egy csinos
Kemény tüskés lényre.
Rá is mászott nyomban,
S elbódult a kéjtől
Valami nem stimmelt.
- Óh, ezer bocsánat,
Szólt a sün szerényen,
S lemászott a szúrós súrolókeféről.



2000. január 10.


2005


János gazda gyászol

János bácsi megy az utcán,
Fején nagy süveg
Hóna alatt teli porral
Egy dunsztos üveg.

-Mit visz Maga János gazda
a dunsztos üvegbe?
-Szegény Márimnak hamvait,
Ez jutott eszembe.

-Miért éppen dunsztos üveg
Esztet kérdem én,
Hagyhatná már meg pihenni,
Nyugodjék szegény.

-Úgy gondótam, nem hagyhatom
Fent a padlaton,
Mindég szeretett kinézni,
Ő az ablakon.



2005. május

Párbeszéd

- Jó, hogy látom Áron bátyám,
az Isten is áldja.
Mi újság van Csíkszeredán
meleg-e a kályha?

- Csíkszeredán semmi újság
Nincsen semmi lesújtó,
ha csak az nem, hogy a kutyád
elüté a tűzoltó.

- Az én kutyám meg vót kötve
meg lehet, hogy becsap tán?
- Az udvaron ütötték el,
nem pediglen az utcán.

- Mit kerestek a tűzoltók
a mi udvarunkba?
- Hát, leégett a házatok
porrá is lett nyomba.

- Mert éjjel a ravatalon
felborult a gyertya,
és a függöny tüzet fogott
égett, mint a pelyva.

- Jaj Istenem mért vót nálunk
ravatal a házba?
- Azért mert az idesanyád
meghalt bánatába.

- Apám miatt történt ugye?
Ez nekem nem újság!
Nőzött, lopott, no meg ivott,
ez vót a valóság.

- Minden pénzünket elitta
Egy fillérünk sincsen.
- Ezért mondám édes komám,
hogy számodra Csíkszeredán
semmi újság nincsen.



2005. május

Késői keresztelés

Móricka labdázott pont a paplak mellett,
De a plebános úr nyomban ottan termett.
Nem először szólok néked fiam, Móric
Futballozzál máshol haszontalan kófic!

Nem volt elég kétszer ablakom betörni,
Ha még egyszer így lesz meg foglak gyötörni!
Így fenyegetőzött az öreg plébános,
na meg a sekrestyés, Csizmadia János.

Belerúgott Móric újra a labdába,
De nem ám célozva, hanem csak vaktában.
Be is törte nyomban a konyha ablakot
Futva próbálta otthagyni immár a paplakot.

De a jóistennek két derék szolgája
Mégiscsak elkapta, és meg is dorgálta
Tudod, hogy mit teszünk, veled fiam Móric
Most megkeresztelünk, ez lesz ám a jó vicc.

Azt is tevék gyorsan, ahogyan azt mondták
Mórickának fejét a víz alá nyomták.
Meg vagy keresztelve, te kis mindentudó
Mától keresztény vagy, nem pediglen zsidó!

És a szegény Móric nyomban haza szaladt
Zokogva mondta el, hogy lett egy nap alatt
Zsidóból keresztény, de az édesanyja
Két hatalmas pofont helyezett el rajta.

Hogy lehet egy zsidó gyerek ilyen mafla,
Meglásd az apádtól milyen verést kapsz ma!
És megverték sorban nővére és bátyja
Végül nagyot ütött nagyapja is rája.

Móricka úgy döntött elmégyen a háztól
Ha már keresztény lett független lesz mától
Ahogyan bandukolt szembe jött nagyanyja,
Miért vérzik az orrod, ugyancsak faggatja.

És elmondta Móric mi esett meg véle
Nagyanyja is nagyot ütött a fejére.
Nagy dühében Móric fennhangon kiáltja:
Nem zsidónak lenni jobb, mint ahogy várta.

Még csak egy órája, hogy keresztény vagyok
Minden, ami csak volt magam mögött hagyok.
Családot, barátot, rabbit és csalókat
Rohadtul utálom én már a zsidókat



2005. december

Szoboravatás

Két székely beszélget Mózsi meg az Áron
Magas hegyek között kincses Kolozsváron.
Az új szobrot nézik, mit a város kapott,
Amit a prefektus a fő térre rakott.

Két nagy baja is van, ennek a szobornak
Ha megmondom mi az abból pert, koholnak,
Ezt mondja az Áron, Mózsihoz beszélve
Rá kiált egy román - mi jut az eszébe!

Miért vagy olyan pimasz, miért vagy olyan bátor?
Pont oly tökéletes, mint a kondukátor!
Mert ám őt mintázza ez a szobor itten
Mind a két kezével, áldja meg az Isten.

Hol van itt a hiba, még pediglen kettő?
Szétverem a pofád te rohadt tekergő!
A hátában a kés nem jó helyen vagyon
Szól szerényen Áron, Mózsi röhög nagyon,

De nem ám hangosan, hanem csak magába
Érti már a tréfát, világ gyúlt agyába...
A román meg ordít: Te kurafi fattya!
Nincs is benne a kés, mindenki láthatja.

Ez a másik hiba, szólt csendesen Áron
Így történt ez kérem kincses Kolozsváron.



2005. december

Temetés

Meghalt szegény Záhli, Kohnnak felesége
Kozma utcában volt annak temetése.
Összegyűlt a gyásznép, elmondtak egy Kaddist
Sírásóknak adott Khon egy bugyellárist.

Betemették a sírt, sok koszorú rajta
Gyönyörű virágok mindenféle fajta.
Ó nagy Mindenható! Ordít Kohn zokogva
Miért vetted el tőlem szenvedést okozva?

Miért büntetsz te engem, add vissza őt nékem,
Lásd a ruhámat is össze-vissza, tépem.
Koszorú megcsúszik egy göröngy, legurul
Szegény Khonnak arca, nyomban elkomorul.

És fennhangon kiált, épp ütik a delet,
Istenkém veled már viccelni sem lehet?



2005. december

Fegyelmezés

Óh, jaj Kohnnak égnek áll a haja
Mert Móric fiával egyre több a baja.
Sorra kirugdalták minden iskolából,
Megbukott jóformán mindegyik tantárgyból.

Elege lett ebből már a Kohn papának,
Dühösen ront neki Móricka nyakának.
Vastag ujjaival jól megszorította,
Majd két nyaklevessel be is borította.

Az anyád istenit, te pimasz mihaszna
a szép szónak nálad nincsen semmi haszna!
Majd gondolván egyet, így szólt a fiához:
Beíratlak téged a piaristákhoz.

Zsidó kölyköt nagyobb szégyen már nem érhet
Talán észhez térít az ottani élet.
És lássatok csodát csupán egy év alatt
a cudar kis fickó nagyon szépen haladt.

Mindenből jeles lett, kiválóan tanult,
Ki tudja hová tűnt immár a csúnya múlt.
Apját kézen fogva húzza maga után,
Egy templomba viszi, valahova Budán.

A templomon belül állott egy feszület
Látod, hogy a szegény zsidó hogy oda lett!
Szólt az ijedt Móric a meglepett Khónhoz
Állandóan félek, alig jutok szóhoz.

A metrón sem merek többet már bliccelni
Mert ezekkel apám, nem lehet viccelni.



2005. december


2006


A rabbi és a bóher

Vonaton utazik a rabbi és a bóher
A bóher megérzi, nem lesz minden kóser.
A fülkébe belép egy fiatal zsidó,
Kérdi van-e még hely, s azt mondja, oh de jó.

Le is telepedik a főrabbi mellé,
Mielőtt bőröndjét a fapolcra tenné,
Majd felugrik tüstén és a nagy bőröndöt
Föltevé a polcra, hol mindent feldöntött.

A rabbihoz fordul, s azt kérdé, hány óra
A szent ember ránéz, nem méltatja szóra.
Megszeppent a legény, meg se szólal többet
A rabbi meg olvas egy ortodox könyvet.

Így utaznak szótlan órákon keresztül
Rázkódik a fülke, zötykölődnek fesztül.
Fékezés-csikorgás, megérkeznek végre
A rabbi két szemét emeli az égre.

Az ifjúhoz fordul, elővesz egy órát,
Így szól, most fél három, no lám az áldóját.
És le is szál nyomban, követi a bóher,
De a bóher érzi, ez bizony nem kóser.

Meg is kérdi rögvest, miért tetted ezt látod,
Megsértetted szegényt, pedig nem is bántott.
Majd megmagyarázom, hogy megértsed végre,
Nem tehettem másként az ég szerelmére.

Hogy ha én megmondom akkor, hogy hány óra,
Beszélgetni kezdünk és szót szó követ, szóra.
És mivel én vagyok a szegedi rabbi,
Meg kell, hogy kérdezzem, hogy hol is fog lakni.

És ha azt feleli, hogy fogalma sincsen,
E választól mentsen meg engem az Isten.
Mert meg kell, hogy hívjam saját otthonomba,
nos hát ezért voltam vele oly goromba.

És, ha vacsorázunk, ő is velünk eszik,
De ez még csak hagyján, nem csak eszik-iszik!
Én meg a jó bortól, mivel öreg vagyok
Szép lassan elalszom, ő pediglen ragyog.

Fickós lesz és kanos, akár a bakkecske,
Körbe döngi lányom, úgy, mint a méhecske
Záhli gyönyörű lány, az egyetlen kincsem,
Ő hozzá fogható a világon nincsen.

Ugyan hagyd el rabbi, ez már nem normális,
Ez a zsidó fiú nőül venné már is,
Hogy ha ne talántán összebújna véle,
Ha a te Záhlidnak felforrna a vére.

Meg vagy tán őrülve, mit gondolsz te bóher,
Adom én a lányom annak ki oly sóher,
Akinek vagyona egyáltalán nincsen,
Akinek még egy szar karórája sincsen?



2006. március