Jelentõs szerepeim a következõk voltak:- Giselle: paraszt pas de deux,

• Gajane: Karen,
• Bartók-Harangozó és Bartók-Seregi Fából faragott királyfi: címszerep,
• Hattyúk tava: udvari bolond
• Csipkerózsika: Cica kandúr duett
• Petruska: címszerep
• Bahcsiszeráji szökõkút: Nurali tatárvezér
• Prokofjev Rómeó és Júlia (Lavrovszkij koreográfia): utcai bohóc,
• Faust Valpurgisz éj: Belzebub
• Sylfid: Gurn
• A rosszul õrzött lány: Alein (bolond fiú) és Simone anyó (nõi szerep)
• Delibes-Seregi Sylvia: Ámor
• Furfangos diákok: Stréber Józsi
• És még számos kisebb nagyobb karakter szerep

Kezembe került Szõnyi István festészeti ismeretekrõl szóló könyve, amit alaposan áttanulmányoztam, ez a könyv leírt minden féle elõkészületi fázisokat, és technikákat, a treccentotól napjainkig. Ez a könyv elvarázsolt és elhatároztam, hogy ennek a könyvnek a segítségével autodidakta módon megtanulok festeni. Eleinte elég sokat kínlódtam, kipróbáltam többféle technikát, végül is megtanultam olajjal festeni. Vászonra és farost lemezre dolgoztam, Egy olyan festményem van, ez egy Shakespeare portré, amit kõrisfára enyves gipsz alapra tojás temperával festettem.

# Grafikák

# Karikatúrák a várnai balettmester kurzusról 1977 augusztus

# Verseskötet címlap tervek

Táncmûvészeti panoptikum

A szobrászattal való ismeretségem 1952-ben kezdõdött, amikor is Vályi Rózsi mûvészettörténet tanárnõnk az egész osztályt elvitte Medgyessy Ferenc szobrászmûvész mûtermébe. A mester éppen Móricz Zsigmond köztérre felállítandó szobrán dolgozott, és valamelyik osztálytársam elmondta a mesternek, hogy én is faragtam egy Móricz Zsigmond plakett féleséget kõbõl, mire a Mester azt mondta, hogy vigyem el hozzá és mutassam meg neki. Így kezdõdött ez a kapcsolat, ami nagyon meghitt és szeretetteljes, majd hogy nem nagypapa unoka kapcsolattá vált. Õ kezdett el tanítani, elõször agyagból mintázni, majd késõbb megismertetett a gipsz öntés mesterségével is. Másik jelentõs ismeretségem ezen a területen Somogyi Józsefhez fûzõdõ kapcsolatom volt. Õ egy alkalommal eljött az Operaházba és megnézett egy balett órát, mert modellt keresett valamelyik nõi szobrához. Beszélgetésünkbõl megtudta, hogy én is mintázgatok, és meghívott a többi növendékei közé a Képzõmûvészeti Középiskolába, és szabad idõmben ott tanulhattam tõle a többi diákjai között. A kisplasztikák, amiket készítettem részben agyagból mintáztam és gipszbe öntöttem, a plaketteket, pedig plasztilinbõl készítettem, csináltam olyan érmeket, amelyek gipszbe negatív véséssel készültek. Jó párat bronzba is kiöntettem (Bartók, Csontváry, Beethoven, Yehudi Menuhin) Készítettem még egy a másfeles léptékben Ferencsik Jánosról egy portrét a 60. születésnapja alkalmából, erre nagyon büszke vagyok.

# Kisplasztikák

Biográfia

Szerepek

Festmények

Plakettek

Galéria

A Perlusz család

Versek

Üzenj

Táncmûvészeti panoptikum | Versek | Vicces költemények

"Miközben én, mint egy barom izzadok e munkán, Rád gondolok Isadora, Isadora Duncan"

(Heltai Jenõ)

Akikrõl én verset írtam, Mind jó barátom nekem. Tollhegyemre tûzni õket, Nem is tudom, hogy merem. De nem lehet kimaradni Egy ilyen jó buliból, Mert az bizony olyan volna, Mint ha az a híres bolha, Kiesne a puliból.

Mindegy, hogyha tél vagy, dél van, akkor nincs baj, ha Adél van, Mert az õ két erõs lába, és a szíve, meg a vágya, Hogy táncoljon, mindent legyõz, sok táncosnõt mind megelõz Feje búbján, serceg a gõz.

Mindegy az, ha tél, vagy nyár van, Lolobrigidán is ránc van, Nyilatkozta hajdanában, TV-nek egy mûsorában, Kapott érte egy kosárral szidalmazó levelet, Három évre csinált néki kályha nélkül meleget. És a férje gyereket.

Ne keressed a rímt itt, most idézem Karinthyt: "Még él a méla Béla"

(Orosz Adél férje Kovács Béla klarinét mûvész)

Forgó állócsillag! Nõk bálványa, Te sziklakemény Ín-Kin

Nylon gatyába bugyolált eleven elem, Ki mindig tudja, hogy mi fõ, Fõ az értelem.

Üstökös pálya! Már tíz éve húsz éves, és mindig elõl. Angliába utazik, ha Nurejev kidõl.

Interjú az angliai vendégszereplés után Az MTI tudósítójával:

Fölráztam az angolokat, skótokat a tömegsírból, Csapatostul tódultak fel, hogy lássanak õk Yorkshirebol, A Királynõ homlokomról letörlé a harmatot, Ezenközben elvesztett egy féltucatnyi gyarmatot. De nem érdekes Õ mondta... megérte.

Komplikált agy, kétkedõ elme, táncoló csodabogár. Szerepek mélyére lökve, lába sokszor gipszbe kötve De mindig talpra áll!

Jó voltam ma, szól szerényen és elpirul sebtiben. Lihegve vár, hogy szólunk-e már, de nem szólal meg Senki sem.

Szeme villan kancsalítón, majd vidáman énekel, Táncolni és megnõsülni, mondom srácok Tudni kell!

Hát nem az a mestersége, ami a nevében áll, Az elmúló nemzedéknek õ volt a nõ ideál. A táncosnõ, gyorsan pergõ egy-kettõre kedvelt lett õ.

Egy országnak volt kedvence, ámulat, amit kivált, Nem szeretett gyakorolni, és a sorból így kiállt. A szerencse gyorsan pergõ, így lett aztán kegyvesztett õ.

Kérték sokan, kezdje újra, de ez nem konveniált, Búnak adta okos fejét, és jó nagyokat piál, Mert az ember csak esendõ, így lett belõle mesternõ.

(Petõfi után szabadon)](#)

Befordultam a terembe, Pipa gyúlt ki a fejembe, Mert rám szólt, s én odébb álltam, "Sztereotip fluktuáltam."

A pipám javában égett, Értelemszerû e végett, Nékem is akadt egy tippem, Kapd be a sztereotipem.

Ha e tippem durva kissé, Van még rá vagy százhúsz klisé. Felnõtt fejjel nem akarom, Hogy még hosszabb legyen karom.

Vagy, hogy csengjen ki a fejem, Ne tán férfi legyen nejem, Magamtól is odébb állok, "Sztereotip fluktuálok."

Apja Kun volt, Õ meg magyar, Mosolya tán ezért fanyar. Két szép szemének pillája Repdes, mint a pille szárnya.

Oh Júlia, oh Te Janna! Szálljon feléd a hozsanna - Zsuzsanna Nem lesz még egy olyan Giselle Kitõl a nézõtér bevizel.

Sikereit sorba mondom: Moszkva, Párizs, no meg London Tán a kedvét el nem rontom Ha a többit már nem mondom.

Az éteri Kékesi oly lebegõ, Állítom, hogy körülötte, Nem fortyog a levegõ. Karja cingár, lába hosszú, Grande jetéi oly nagyok, Ijedtükben elharapják Nyelvüket az angyalok. Lágy tündéri szerepekben megnyerõ, De civilben olyan száraz, Mint a deszka tekenõ. Mind ezen túl azt mondhatom, Ne törõdjön semmivel, Számtalanszor megmutatta, Hogy e szakmát tudni kell.

Madárcsontú, fürgelábú csodagyerek, koravén. Ilyen volt már gyermekkorban, s most a harminc elején. Évek teltek, évek múltak, s percek jönnek szüntelen Boldogtalan, mert nem táncol herceget, s ez helytelen.

Fürgelábú jó fabábú nem elégíti ki õt Hagyjátok, hát hagy táncoljon Kékesivel pas de deux-ot, Mert hercegnek születni kell és õ annak született, Bár azt mondják, akkor tájban nem vállaltak küretet.

Resztli volt a lelkem, magyarul maradék, Azt hiszem, nem is kell ehhez több adalék. Lábán sem állt sokszor, csak inkább a kezén, Szorgalmával túljárt sok tehetség eszén. Elsõk közt húzza ma Thália szekerét, Nem illeti más õt, csak dicséret ezért. Leüti e szekér sokszor a lábárul, Ilyenkor riadtan a lábára bámul.

Achilles-gyulladás, lábficam a bére, Amiért felült õ a tánc szekerére. Cink csizma, gipsz csizma, paraffin kezelés, Mondhatjuk büszkén rá: Hazai nevelés!

Csak citromot eszik évente több tonnát, Nem is ereszt ezért korai szalonnát. Lötyög rajta trikó, tütü, bugyi, nadrág. És,-hogy bírja a munkát? De bírja, az anyját!

Nagy Zozó. A cocó, billeg, mint a hintaló. Mind a két szép lába görbe, karikázik körbe-körbe. Mandarin és a Mór, mindég eléri a kór, Nem érte be egy náthával, Hátba szúrták egy dárdával.

Csuda jó, csupa Ó, ez a Csarnói Kató. Ó a szeme, Ó a szája, csak egy nem Ó S ez a lába! Ó ha még, Ó ha tán, táncolna ma délután, Csuda jó, ragyogó, ez a Csarnói Kató!

Új fiú a Keveházi és hogy táncol a szarházi Lába fürge, foga ép, forog, mint a zenegép. De, ha bedöglik a piköp, és az igazgatód leköp, Ne búsulj soká te dõre, köpj te is nagyot a kõre. Köpj a lába elé nagyot, bolond lennél, hogy ha hagyod. Feleséged biztos ágál, de a Suszter maradjon a kaptafánál.

Téboly Trézsi Balladája (Arany János után szabadon)](#)

Téboly Trézsi a vízcsapban Színes trikolórját mossa, Színes leplét, józan eszét A habos víz elkapdossa. -Ó, mûvészet atyja, ne hagyj el...

Kolleganõk összefutnak, Kérdik: Trézsi, mire készülsz? "Csillagom kezd felragyogni..." Szemedbe néz, s beleszédülsz. -Ó, mûvészet atyja, ne hagyj el...

Elõre izzasztott paróka Fodrász által preparálva Hogyha egyszer táncolni kezd, Nem marad ott senki állva. -Ó, mûvészet atyja, ne hagyj el...

"Egy szerepre készülni kell, Nem lehetek olyan merész, Mint akiket esz a penész, Amiért én lettem a Teréz!" -Ó, mûvészet atyja, ne hagyj el...

Holdvilágos éjjelenként Még a háztetõn is készül, A kikészült szomszédok mind Drukkolnak: tán ma leszédül! -Ó, mûvészet atyja, ne hagyj el...

És ez így megy évrõl-évre, Télen-nyáron szünet nélkül, Hogyha Párizs lángjai megy, Már a fejünk is elkékül. -Ó, mûvészet atyja, ne hagyj el...

Keresztes csatába indult el a Dózsa Lobogója ég szín, benne svéd kereszt Lõrinc pap a társa, fennhangon kiáltja, Áruló mindenki, aki nem ereszt.

Szép fejét felvetve ült a magas lóra, Egy ló ereje volt, s százzal érkezett. Volvo volt, hol nem volt, volt köztetek egy is, Aki mostanában ilyet tehetett?

A Svéd királyi gárda meghátrált elõtte, Nem tehettek másként, inuk remegett. Arany lemezekkel borított zekéje A csillogó fényben, szinte nevetett.

Kissé meghatódva, elfogadta tõlünk A feléje nyújtott jó Svéd koronát, Bár homlokán ránc volt, örömében táncolt, Vágtatott szilajon a Rónán át.

Mint a népmesékben, így lett hõsöm szépen Egyszerû magyarból koronás király, Csak bütyke növekszik, s borogatva fekszik, Mert a kettõs munkát épp, hogy bírja már.

Népemért megteszek mindent, és serényen Gyûjtöm a koronát, mosolygok szerényen Hogyha megöregszem, s elfárad a lábam, Hálából remélem, eltart majd az Állam.

Mint a szélvész jött és száguld, Térdünk lötyög, inunk tágult, Tíz éve már õ a miénk, Ezért olyan mély a pliénk. Végleg miénk lett az Olga, Nékik megmaradt a Volga. Olga, Olga Maty Radnaja! Soha meg nem áll a szája. ½Izvinyitye, pazsalujszta, Piros fiú, mért vagy lusta? Ez a kislány csibész, csaló, Mert úgy spiccel, mint a faló." Nékünk most már Õ a kovász, Ajkunkról így száll a fohász: Ó, ha minden energia, Ami õbelõle árad, Hasznosítva dúlna bennünk S táncra teremtene vágyat! Csak azt kérjük, hogy a kínzást Egy idõre hagyd már abba! Áldott legyen a Te neved Drága Olga Vasziljevna. Galambocska, Fecske, Nyuszi, Puszi!

Balett mesternõ](#)

Éhn két szeme szikrát hánya, szikrát hánya Én vagyok a Tony Lander legjobb magyar tanítványa, Ványa-ványa. Én vagyok Éhn, Éhn az Éva, én meg Ádám szólok néha, de a lábam még nem béna, Béna-béna. Az lesz az is, várj sorodra, nem akadtál még horogra. Oly gyakorlatot kreálok, hogy a szádat is eltátod. Látod-látod. Mert a térdnek szeme is van, nem csak keze, nem csak lába, Hogyha néked füled lenne, hallanád, hogy sok hang szól A zongorába-rába-rába. Nem csak Tony Lander van itt, itt van Bejart, na meg Gades, A jól bezárt epolement-bõl lesz a korpusz delikatesz Gajdes-Gajdes.

Sereg isten homlokáról fellebbent egy piciny felhõ Felhõ mögül elõbukkant gondolata a teremtõ. Félmeztelen gladiátor álmát szövi biztos kézzel, Óriási bakokat lõ próba közben nem kevésszer. Füstfelhõbe burkolózva létra tetejére ülve, Háromszögû isten szemét csak forgatja körbe-körbe. Zeusz sem ült magasabban, és nem fürdött tejszínhabban, Még is mindig az elsõ volt, minden ó kori darabban. Nagyság átka, óh, te létra. El kéne tüzelni még ma. Még le talál róla esni, nem hagyhatjuk oda veszni, Isten nélkül mit csinálunk, összekeveredne lábunk, Hit nélkül dõlnénk dugába, mi lenne az Operába. Mikor bepörgött az Isten, abból lett a Seregisten, Sok koreográfust gyártott, megbüntetvén a világot, Amen.

Szabad vers](#)

Már nevének puszta említése is páni félelemmel Tölti el a többségben lévõ kisebbséget. "Na még egyszer apukám" híressé vált mondása Már is bele került a magyar közmondások antológiájába. Titokzatos mosolyát, mely mindég ott bujkál szája szögletében Nemzetközi régészcsoport tanulmányozza, de még adósak a megfejtéssel. Egyesek véleménye szerint lehetséges, hogy Leonardo Errõl festette meg a híres Mona Lisa-t. Szerény véleményem szerint vak vágányra futott, E mosoly megfejtése körül kialakult ádáz vita. Nem kis fáradságomba került (tizenhat év munkája) De büszkén mondhatom, nekem sikerült a megfejtés, Birtokában vagyok a titoknak, hogy mondjam el? Na ne! Azt már nem! Törje magát más is tizenhat évig, Biztosan majd néki is sikerül. Talán késõ lesz? Nem hiszem, a Szfinx ma is áll, és mosolyog.

Öröktõl fogva létezik Miként az Univerzum, Erre mondjuk magyarok, És akkor mi van - bumm!

Titokzatos mosolyát Mely szája szegletében Nem hervad el soha sem, Most kutatják éppen.

Nemzetközi régészcsoport Azon töri a fejét, E mosolytól számítsák-e Az idõnek elejét.

Megfejtéssel még adósak, Bár erõs az akarat, Neki fogt6am, és egyedül Nem egész egy nap alatt,

Megfejtettem én a titkot, De nem mondom senkinek. Ez a titok az én titkom, Csak elmondom Erzsinek,

És Erzsike mondja másnak, Más meg vissza én nekem, És ezzel a kör bezárul, Elhalkul az énekem.

A tanulság ebbõl annyi, Hogy a titok nem titok, Úgy tudjuk, hogy a Szfinx néma, De õ ezen mosolyog.

Balett Igazgató](#)

Nagyobb gondolkodót e vén sárgolyóra Mióta ember él sosem tett le a gólya. Folyton gondolkodik, feje bele fájdul, Hogy tudna holnapot csinálni a mábul.

Még azon is tököl ami már evidens Nehogy valamibõl legyen majd precedens. Gondolatát õrzi hat tonnányi papír, Aki azt megjegyzi állítom, hogy fakír.

A sok irodista alig gyõzi szusszal, Az egyik csak gépel, más meg javít tussal. Kézjegyét megõrzi a sok szignatúra Készülnek a cetlik, derûre borura.

Leirat, felirat, körlevél vegyesen Javított példányban, tévesen, helyesen, És ha megkérdezed, mit rejt e sok firka Mosolyogva kérdi: nem érted te birka?

Gondolatot fiam, gondokkal vegyesen Nem spiccelnek a nõk eléggé hegyesen. A férfikar gyönge, nincsen rajtuk izom, Sokszor már ott tartok, hogy lúgkövet iszom.

Gondolkodom. Tehát úgy érzem, hogy vagyok. És ha egyszer vagyok, fényes elmém ragyog. Sok - sok gondolatom senkinek sem titok, Mûvészetünk terén új utakat nyitok.

Kazimír Japánból hozta a Kabukit. No, én kitaláltam a Magyar Kamukit. Merõben új stílus, drámaian merész Tudom, hogy sok embert ezért esz a penész.

Kamu benne minden ez a koncepcióm, Olyan bölcs vagyok, hogy szétpattan a dióm. Halhatatlan leszek ekkora nagy mersszel, És hogyha nem, azzá teszem én ezzel a verssel.

Avagy a Pécsi Balett (József Attila után szabadon)](#)

Harminchét éves múltam én, Meglep e táncköltemény Eke-Keke

Jó pár évük már elszelelt, De csak egy pókhálóra telt, Iszony-Viszony.

Lehettek volna oktatók, Nem csak idegkoptató Etye-Petyék,

De nem lettek, mert begyetek Nem vette be, hát egyenek õk Masz-Lagot.

Intelmük tudom nyersen ér E pár soros kis versemért Totyog-Motyog.

Tudom, hogy szebb már nem leszek, De több maszlagot nem eszek, Izony-Bizony.

S, ha örvendsz, hogy Pécset Eck az úr, És ekcémát kap minden úr, Sekély-Eck-kély.

Én egész népemet fogom, Nem ilyen Eck szerû fokon, Vadí-Tani.

Rába partját szegélyezik Szép szomorú fûzek. Gyertek hozzám Balett Intézetet Végzett szüzek.

Szeret a Nap benneteket Egy ország kíváncsi Mit csinál majd belõletek A jó Markó bácsi.

Összefogunk mindahányan Itt a kezem rája És eladjuk a Napot is Mert ez ilyen pálya.

Bejárt nevével vértezve Nem fog rajtam átok Éber szemmel hét szamuráj Vigyáz majd reátok.

Ha a buisness nem jön össze Föl az új színpadra És kollektív harakirit Követünk el rajta.

(Ady Endre után szabadon)](#)

Vörös jelek a Hacsaturján Az operában valami készül. Roppant agyak, Kaszás hadak Sereg istenek vitézül.

Máma tûz van, holnap oltás, Fagyos testünk egy Trák lefottya, Csoda esett, térdünk repedt, Benépesül a kórház útja.

Százezernyi ripittyás Dávid Ficamos térddel rohanna rátok, Hé, agyurak azt hiszitek, Kikészültek mind a trákok?

Penge villan, bajtárs szólít, Gád barátom kedved hogy van? Á, semmiség, nyögi vissza, Csak kis gátszakadásom van.

Rongyosan, és vérzõ fejjel, Felmászunk mi a keresztre, Egy a kérdés, hogy külföldön, E mûsorral ki ereszt be.

A függöny szétlibben, de semmit se látok Kopár csúnya falak, szürke minden itt. Gondolom magamba még egy percet várok, Megleptek egy kicsit azt a Hindemith.

Jobban körül nézve a szemembe tûnnek, Fél árbocra csúszott furcsa trégerek, Egyik díszletmunkás orrát fújja, látom És egy másik, éppen arra ténfereg.

És egyszer csak kérem, mint egy tüzes lándzsa A szemembe vág egy éles fénysugár Kezem szememhez kap, tapogatom fájón Mintha belerepült volna egy bogár.

Néznék már serényen, de semmit se látok, Könnybe lábadt szemmel lila minden itt, Gondolom magamba, még egy percet várok, Megleptek egy kicsit, azt a Hindemith.

A tündöklõ fénybõl egyszer csak kilépve, Két, csinos sziluett integet felém, Indulnék, de nejem megfogja kezem, És a szék alatt egy nagyot rúg belém.

Én eltûröm ezt is, mert szent a mûvészet, Két papnõje hív, de én az áldozat Nem mehetek kérem, bár hajtana a vérem, Csendesen kell ülnöm, óh mily kárhozat.

Egyre izgalmasabb, mind az, amit látok, Létrák, szatyrok, trikók, kalap, minden itt Gondolom magamba, még egy percet várok, Megleptek egy kicsit, azt a Hindemith.

Mûvésznõink testén feszülnek az izmok Rajtuk lila és szép halványzöld trikó Modern táncot járva, kitekerve lábuk Így mutatta nékik Kaszás Ildikó.

És versenyre kellve, már gyûlölik egymást, Mindent elintéznek egy kalap alatt, Úgy rémlik, valahol már láttam e mozgást, No, lám csak, nincsen már új a nap alatt.

Forró reflektorok vad kereszttûzében, Lágy nõgyógyász pózok, mind ez felhevít. Most már eldöntöttem, a végéig várok, Megleptek egy kicsit, azt a Hindemith.

A test idomítás magasiskolája. Csarnói és Pongor egy trepni tetején. Mint az oroszlánok, hol vannak a rácsok? Kerítsetek körbe engem hevenyén.

Hol az idomító? Hadd rázzam meg kezét, Akit a fél világ majdan istenit. Remélem, nem veszíti azért el az eszét, Miért mûvészete engem így hevít.

Olyan boldog vagyok, amiért maradtam, Egy jó balett engem mindig felderít, És ez jó balett volt, mondhat bárki bármit, Érdemes volt várnom, azt a mindenit.

" Zseni csak az lehet Ki szerelmes volt a napba " A papba, a napraforgóba, a papramorgóba A sekrestyésbe, a Harangozóba, Ki erõszakot vett csak egyszer is Kaszáson, Vagy hat zabigyereket elhagyott Parádon. " Zseni csak az lehet aki soron van! " Zseni nem lehet akárki, Felkérem az urakat, hogy tessék szépen sorba állni. Zsenilis, fenilis, zsenil, fenil butazon. Konflissal utazom, tozom, ozom, m.

Libanoni Cédrus erdõ Csontvári az a tekergõ Le van kötözve egy székre Nem engedik lépni végre

Négy szép Démon, - dundi galamb, Fáslit teker felent, s alant. Tán nem vérzik el a Mûvész, Mert a csontját érte fûrész?

Nagy vidáman szól a nóta Bakák lépnek indulóra Háton Borjú, kézben csokor Jaj Istenem, hol egy bokor.

Amit kaptam az egy kankó Jobb ez fiam, mint a mankó És az egész idõ alatt Mélabúsan szól egy tangó

Taorminában csókra vár a lány Taorminában nõben nincs hiány. Taorminában a Fekete asszony és a múzsa szép Taorminában egy szegény mûvész, tratata, tratata Könnyen félre lép.

Taormina, Taormina Táncolja sok Tina Lina Égre merednek a lábak Elfehérednek a szájak.

Megjelenik a Napocska Lába közé fér egy rocska, A színre lép egy kis fa sas Milyen ügyes ez a pasas. Dobszólóra fúj a Bóra Így telik el másfél óra. Tüdõ reped inuk szakad A közönség sírva fakad.

Siratófal...

Óriási deszka láda, talán meg van százhúsz kiló Láda belsejébe kuksol, öt bánatos méla zsidó E nagy ládát réges - régen, úgy hívták, hogy szarkofág. Körülötte táncot járnak cserfes szájú szar kofák. Glória! Glória! Óh aleatória!

Busójárás Izraelben! Közben szól a gong és hárfák Félmeztelen férfi testek hajladoznak mint a nyárfák Halálmenet! Menet halál! Tiszta lépést egy sem talál Fényjelbõl gyúl Hadak útja, kiszáradt Mária kútja. Glória! Glória! Óh aleatória!

Sétalovaglás a tengerparton

Sötét tengerparton lófejek tanyáznak, Démonok röpködnek, alacsonyan szállnak Hátsó színpad nyitva, süvit a cúg rajta Belép hét szép asszony, Mecklenburgi fajta.

Hét ló csont - saba daba dab, saba daba dab Szoknyát bont saba daba dab, saba daba dab Lépést ront saba daba dab, saba daba dab Óh mily csodás, e látomás.

Fekete asszony fekete leple Fekete minden körülötte Fekete minden porcikája Ami fehér, az csak a mája.

Fekete lepel, fehér ló büsztök, Vergõdõ galambok, feszítetlen rüsztök, Konflis kerék nélkül, epedõ vonaglás, Így ér véget lassan a sétalovaglás.

Magányos cédrus

Óriási fa alatt napozik a Mûvész Amíg bõre lepirul, dolgozik a fûrész. A nagyerdõt kivágták, de a teste vérdús Így maradt hát egyedül a magányos cédrus.

A kék elõ ég alatt sárgásak a dombok, És Mûvészünk mászik egy nagy fa elõtt, Összetekerve a karja s a lába Szimbolizálva a férfierõt.

Emlékké olvadt már benne a képlet Kerubok, Múzsák és ló temetõ Felszívta lassan Õt az enyészet Cédrusfa lett a nagy temetõ.

Zarándoklás a cédrushoz

Ég, kék, formaruhás Srácok jönnek ez nem vitás Sok szép, gyöngyhajú lány Kövér valahány.

Bámulják az eget Nem táncoltak még eleget Egyre tágul a kör Lépj te hatökör.

Váll, váll, dobbant a láb Elszállnánk, de nem megy tovább Számoljál te Tinó, mert Jön a dominó! Csik taka, csik taka, csik taka tik tik Csik taka, csik taka, csik taka tik tik Csik taka, csik taka, csik taka tik tik Priccs, praccs, pruccs!

Gyermekkorom lágy ölén, mikor boldog voltam én, Rúgtam a labdát, bõröket, imádtam a tõröket, Összerúgva, vágva, marva, föltettek a ravatalra. Nem bírt anyám nézni sem, mikor jöttem véresen, Elhatározta tehát, híressé teszi fiát, A pofámról a koszt lemosva, beíratott a balettra. Ravatalom lett e pálya, büdös szûk termekbe zárva, Izzasztó kínban gyötörve, készültem a szerepekre. De közben rájöttem én, hogy e pálya mily kemény, Tudhatsz sokat, szépeket, adhatod a lelkedet, Szerencsédet ritkán látod, megcsal a legjobb barátod. Szerepekkel hátam meget, megettem harmincöt telet, Voltam egér, cica, kurva, bolondfiú, és mazurka, Szegény drága öreg anyám meg ne tudja, meg ne tudja. Fabábú is voltam én, Nurali a vad legény, Voltam Ámor, Petruska, Cigánybáróban fruska. Simone anyó Stréber Józsi, egy nem voltam, Delly Rózsi. Apám kérdi, te bárgyú mért nem lettél nagyágyú Én azt hittem, ó esztelen, általad marad fönt nevem. Kár lenne most nyilatkozni, vagy pechemre hivatkozni, Nem állok le õvele sem vitatkozni. Izomláz, és kalmopyrin, közben átesem a Pirin, Õ az én kis kedves lányom, öt éves a virágszálom, Teljesíti-teljesíti minden álmom. Hogy a nevünk fönnmaradjon, színpadra lép nincsen pardon És nagyszerû mûvésznõ lesz, nagy boldogan nevetünk mi egymásra, Csak titokban majd a nevét változtatja át másra.

Terpsihore kivénhedt papnõi Fáradt inú ünõk, Ti egykori büszke szüzek, Lenge fátylat vivõk Kiknek egykor fegyverük volt, Bájos kecsük, csecsük, Meggyötörten, elhagyatva, Nincs már semmi becsük.

A balett egy olyan esemény, Ahol szépen ugrál Egy csinos meselény. Áldozat Balett egy felvonásban

Tizenhárom Fodor van a bokámon

Silphide Balett két felvonásban

Skót a téma, skót a wisky Nézõ ordít, jaj ki visz ki.

Coppelia Balett három felvonásban

Zseniális Harangozó, De a tánckar csapni való Néha sikerül a duó.

Párizs lángjai Balett négy felvonásban

Történelmi színes tabló Kétszáz táncos, meg egy vad ló Táncos lábak, össze vissza Látszik a kosztümök piszka.

Fodor Antal

E hant alatt pihen Csendben Fodor Antal A fellázadt múzsa Fejbe verte lanttal.

Kettõs sírvers

Egy hant alatt pihen Lõrincz, s Fülöp Viktor Lõrincz direktor van alul, Bár felül volt egykor.

Amíg éltünk, így szólt Fülöp, Véle verekedtem, Boldog vagyok, hogy most végleg Fölé kerekedtem.

Kaszás Ildikó

Képzelheted milyen blamázs Értem is eljött a kaszás.

Sebestény Katalin

Amíg éltem, villogtam én Kétszázezer luxon, Nagyon sokan tévednek, Mert én még itt sem nyugszom.

Sipeki Levente

Itt nyugszik Sipeki Levente Minden szeszt megivott, Ameddig tehette.

Havas Ferenc

Itt nyugszik a híres Havas, Kukacoknak is már avas, Nem segített rajta balzsam, A tragikus estén Kétszáz muzikális kukac Táncot jár a testén.

Perlusz Sándor

E buckánál állj meg vándor, Itt nyugszik a Perlusz Sándor. Táncos volt, és elfuserált költõ Humanista lévén verseivel ölt õ.

Róna Viktor

Térdig érõ nagy hóban, Róna Viktor Osloban, Ha itthon van, minden este, Haláltáncot jár a teste.

Mihály András

Testem földbe vágyott, lelkem meg tova, Értem is eljött a Szent Mihály lova. Bár kezem reszketett, tudtam mi a cél, Nem segíthet rajtam többet már Aczél.

Körtvélyes Géza

Itt nyugszik dr. Körtvélyes Géza Mert valaki azt mondta néki, Hogy mész a...

Nagy Zoltán

Itt nyugszik Nagy Zoltán, Azt hiszed nagyzol tán?

Életed delén, úgy negyven évesen, Vess számot öregem komolyan, véresen. Tágult ízületek és megfáradt inak, Erõlködve bár, még összetartanak. De ez minden, amit elérhetsz, Tán több a semminél, De sok szép szereped már mind-mind enni kér, S táplálni már õket nem tudod soha, Fordíts hátat nekik, ne légy ostoba.

Ha volt is hírneved, ma már oly fakó, és jövõre azt is belepi a hó. Felejtsd el, hogy egyszer voltál valaki, Nevedet, ha hallod, higgy nekem... baki. Felejtsd el a fénylõ, talmi ragyogást, Itt nem kerülheti el senki a bukást.

Véget ért a pályád? Kínos? Meglehet. Mással is megesett már, nem csak te veled. S kinek csillagzatija most fennen ragyog, Pár év múlva, hidd el, õ is majd gagyog. Huszonöt év múltán kapsz egy koszorút, Dicsérnek majd, és mondanak szépet, szomorút, De koszorúd becsüld meg, hidd el, sokat ér, A savanyú krumpliba még jól jön a babér.

Érdemes mûvésznek lenni? Kérdik tõlem oly sokan. Válaszom nékik csak ennyi, Érdemes mûvésznek lenni, Érdemes!

Fel

Édesapám, ki nemzettél minket Szerelembe esve egy tót parasztlánnyal, Szembeszálltál értünk fajtáddal, s anyáddal, Megtagadtad Jahvét, Mózest, Ábrahámot, Vállaidra vetted értünk a világot.

Keményen megküzdve magánnyal, s a léttel, Sokszor éhes voltál, tartoztál a bérrel Az egy kis szobánkért, óh nyomorok kútja, Két rossz ágyon háltunk öten összebújva.

Martinkemencék közt aszalódott tested, Az izzó acélban a jövõnket lested, Azt gondoltad egyszer szebb lesz majd az élet, Ha valóra válik a marxi idézet.

Lassan megfáradtál, legyõzött az élet, Szemed vidám tükre megkopott, sötét lett. Vérered útjain mészhegyek születtek, Szó nélkül mentél el, még észre sem vettek.

Mit tanultam tõled? Tán nem néz ki soknak, Még is elmondom én a nagy okosoknak, Tõled tudom, hogy az élet lehet bármily nehéz Szeretni, s küzdeni kell ennyi az egész.

Édesapám, ki nemzettél minket Szerelembe esve egy tót parasztlánnyal, Szembeszálltál értünk fajtáddal, s anyáddal, Megtagadtad Jahvét, Mózest, Ábrahámot, Vállaimra venném érted a világot.

1974 Budapest

Péter a fiam, Piri a lányom, Másfél év a diferansz És, hogy megneveljem õket, Nincsen arra semmi sansz. Fõhet a fejem, amíg élek, Csinyjeiktõl nagyon félek, Imádom e két lókötõt, És azon drukkolok minden éjjel, Hogy nagy kéjjel mikor teszik Fenekem alá a bökõt.

Budapest 1974

Gondolatban sokszor haza szállok, Kik közül jöttem én Ózdi proletárok.

Gyermekként ott éltem, és ott kaptam tetût, Az Olvasó kertben A cigány hegedült.

Mint apró fiúcska, koszos varas térddel, Rúgtam a rongylabdát, Igazán nagy hévvel.

És, mire este lett, langyos vízzel vártak Lemosták a testem, Majd jól nyakon vágtak.

Jól lakva szép lassan álomba merültem, És az álmaimban Iskolát kerültem.

Budapest 1974

Szobám falán csillant, villant, Körbe szaladt, majd elillant, Egy parányi fénysugár. Nem gondoltam semmi vészre, Azon vettem magam észre, Öreg órám újra jár.

Ez nem lehet más, csak tavasz. Ó szép tündér milyen ravasz, Váratlanul meglepett. Üstökömbe beletúrva Órám rúgóját felhúzva, Kacagott és elszelelt.

Budapest, 1974

Chile fölött szál a fekete madár Arat a halál, arat a halál! Meghalt Allende fegyverrel a kézben, Magam elõtt látom szép okos fejét, Midõn a Moneda erkélyérõl éppen Izzó szenvedéllyel népéhez beszél. Magam elõtt látok sok kisgyereket, Amikor a réten sárkányt ereget, S tejet isznak mohón, mit nem ittak soha, És bezárul elõttük majd az iskola. Most Pinochet tábornok az új rendszer ura, Kinek mit se számit ki volt Neruda, Hogy tarkóra tett kézzel tízezrek állnak, S hálnak az utcán, van ki föl se kel már. Chile felett száll a fekete madár, Arat a halál, arat a halál.

Budapest, 1973. szeptember

a tücsök és a hangya](#)

Meleg nyári napon gyûjtöget a hangya az apró morzsákat kosarába rakja, a feje búbjáról törli már a vizet, aki télre nem gyûjt, életével fizet. De bezzeg a tücsök csak a nótát húzza, éjt nappal muzsikál, nem kell neki búza. A hangya szorgalmán vidáman heherész, és hogyha eltikkadt nagy lustán heverész. Rámordul a hangya - hallod-e te tücsök az élet nem sima, hanem csupa rücsök te csak itt muzsikálsz, nem gondolsz a télre, gyûjtsél te is magot, tedd a vonót félre. Ide figyelj komám, szólalt meg a tücsök mért fáj neked az, hogy én csak hegedülök? Nem fordultam hozzád soha sem tanácsért meglásd, jössz te hozzám egyszer még kalácsért. Beköszöntött a tél, fagyos szelek fújtak vigyorgott a hangya - a tücsöknek fújtak. Fázó nyakához kap, ráteker egy sálat, meg kordul a gyomra és a spejzba vágtat, teletömi hasát mindenféle jóval köp a hideg télre - nem törõdik hóval. De a tél hosszú lett, kiürült a magtár szegény kicsi hangya feje, mint a kaptár, zúg - búg az éhségtõl, a potroha fázik, minden íze remeg, csontja citerázik.

És eljött a tavasz, eljött megint újra, a jó langyos szelet nagy vidáman fújja. A kis hangya zokog. - Tudjátok mi végett? Megolvadt a nagy hó, s elönté a rétet. Minden csupa latyak, szállása beázik két hete nem evett és a falra mászik. Összeszedve minden maradék erejét igyekszik elérni a bolynak tetejét, amint megpillantja a szép napvilágot könnybe lábadt szemmel mond hálaimákat. Lám túléltem ezt is, bár a lábam reszket a cudar hideg tél megint csatát vesztett. Imígy elmélkedett kókadtan magába belekapaszkodván egy vékony fûszálba, amerre csak ellát, víz van körülötte, de egy picinyke hang fülét megütötte. A tücsök muzsikált köszöntve a napot és vidáman emelt néki is kalapot. Megörült a hangya tavalyi barátján csodálkozva kérdi száját is eltátván, hol voltál te tücsök, mit ettél a télen? Óh - milyen kövér vagy s elegáns, mint régen, hogy vészelted át ily bitang jól a telet pedig én már bizony leszámoltam veled. Semmiség az egész, szólt a tücsök vissza és egy szép pohárból a Skót Whiskyt issza, én Amerikában töltöttem a telet, mert a drága tantim küldött hajójegyet. Hogy micsoda nyár volt - képzeld csak el, télen soha sem hittem, hogy ilyen jó lesz délen, micsoda verõfény, tikkasztó hevület és a sok tücsöklány - szinte már õrület. Szegény kicsi hangya lesüti a szemét nézi sovány lábát meg a koszos kezét, majd csendesen így szól - látod én is élek, igaz, hogy lefogytam, de most már nem félek. Hogy ha kínlódva is túléltem a telet, és hogy ha akarod, gyûjtögetek veled. Fölkapta e szóra nagy fejét a tücsök, gyûjtögessél magad, én csak hegedülök! Rá is kezdett nyomban, meghúzta a vonót vidám zenéjétõl megmozdult a bozót, a prím szólam mellett brummogott az esz-tám gyorsan elevezett egy hulladék deszkán. Mérgében a hangya utána kiabál, aki nem gyûjt télre, hidd el az nem zabál, évezredek óta ismerem a törvényt csak így kerülheted te is el az örvényt. Nem lesz mindig tanti, aki érted fizet ennivaló helyet ihatod a vizet. De ebbõl a tücsök már semmit se hallott nagyon könnyelmû volt, minden errõl vallott. Csak a jelennek élt, nem törõdött mással teletömte hasát finom édes sással, nem tett félre semmit magának a télre csak muzsikált vígan, meghívást remélve.

Újra eljött a tél, fagyos szelek fújtak és a kicsi hangyák fázva összebújtak, de a hosszú télen fölélték a magtárt korgó hassal lesték a tavaszi naptárt. Mire a szép tavasz beköszöntött végre egy hónapja nem volt mit enni ebédre. Szegény kicsi hangya csak nyelte a vizet, olyan gyenge lett, hogy maga alá vizelt. Mire nagy nehezen felmászott a fényre nyelve is kilógott, kifordult a térde. Nem is érezte már a jó meleg napot úgy látszott, nem éri meg már a holnapot. Csendesen sírdogált, búcsúzott a réttõl, fûtõl és virágtól, meg a kéklõ égtõl, egyszer csak egy nóta üti meg a fülét vígan jön a tücsök, s mutat neki fügét. Kerek kis pocakján feszül a nadrágja elegáns zakóján virít egy szép mályva, barna piros arca a napfényben ragyog. Hogy vagy kicsi hangya? Szól, mert én jól vagyok. Látom, téged kissé megviselt az élet a jó rokonaid nem törõdnek véled? Szorgoskodásodnak lám ez lett a bére majdnem felültél az Illés szekerére. Én meg Hawayban töltöttem a telet, hula táncot járva zenéltem eleget, lábam elõtt csodás pillangók, virágok és musztángon jártam akár a királyok. Jövõre is megyek, de most már nem délre, unom a meleget, vágyom egy kis télre. Úti célom Párizs, a szép Foliberger és ott eshet a hó, a szerelem perzsel. Muzsikálni fogok egy zenekar élén és nem csak hegedûn, hanem minden félén, bár csak egyhez értek, de az mit se számit, nagynéném vagyona mindenkit elámít. Óh, te kicsi hangya tudod, az a Párizs ledérsége úgy vonz, hogy indulnék már is. És az irodalom, a szellemi élet, de mit is beszélek errõl én tevéled. Én ismerem Párizst, szól a kicsi hangya koszos rongyaival térdét betakarva. Él ott egy barátom, híres meseíró állatmeséket ír, nagy vagyonnal bíró, Lafontein a neve, keresd barátságát. Hivatkozhatsz rám is, ne kerüld a házát és, ha már elõtted nyitva lesz a háza mond, hogy azt üzenem: Az anyja.......

Budapest, 1975

Úgy gondolta egy zsaru, Hogy családi házat épít. Megkérdezte hát nejét, A szépséges Grétit.

Vágjunk bele, mond így a nõ Vajh, mi bajunk lehet, Jövõre mi már biztosan Ott töltjük a telet.

Három tél is már elszelelt, Idén tavaszra kész a ház Remélik, pechjüknek vége lesz, S nem gyötri õket már a frász.

Pilisszántó, 2003. december 24.

Elsirattunk téged te nagyszerû ember Kinek józan esze, s bátorsága volt Huszonöt évesen szembeszállni azzal, Amitõl rettegett élõ és a holt.

Tombolt a háború, és bombázó gépek Vé alakban szálltak, mint a szürke gémek. Testükrõl leválva vad fekete varjak Hullottak a bombák, tûz örvényt kavartak.

Rettegve bujkáltunk, mert apánk szegény Zsidónak született a század elején. Egy munkás lányával szerelembe esett, Hogy el tudja venni, kikeresztelkedett.

Nõvéreim és én, mi már így születtünk, Jó apánkkal együtt kálvinisták lettünk. Ennek ellenére üldözötté váltunk, Hol egy fáskamrában, vagy pincében háltunk,

Mert nyilas suhancok minden délután, Zsidókra vadásztak Pesten és Budán. És ekkor jöttél te, teljes véletlenül, Amikor a lélek végkép már kimerül.

Barátod kerested, de õt nem találtad, Szemeink tükrébõl rémületünk láttad. Nõvérem, ki szép volt, épp tizenhat éves, Riadt szemmel mondta, hogy ez a cím téves.

Te pedig nevettél, tudván, hogy nem igaz Amit ez a lány mond, és rájöttél mi az, Amiért hazudik rezzenetlen szemmel, És azt mondtad neki, tõlem félni nem kell.

Zsidók vagytok ugye, vagy csak félig azok? Én segítek nektek, hogy a szörnyû gazok Itt ezen a helyen rátok ne leljenek, Napjaitok végre nyugodtan teljenek.

Etettél, itattál és bújtattál minket, Eladtad érettünk az utolsó inged. Azt tetted, mit diktált jó erkölcs, becsület, Nem rontott meg téged a faji gyûlölet.

Azzá lettél, mi Thomas Mann, Nem más, mint ami, "Fehérek közt egy európai."

Pilisszántó, 2005. május 21.

Argosz kutyám Berni pásztor. Hatalmas fejû, szeme kedves, Nagy gumiorra mindig nedves, Robosztus teste fekete, Sohasem kérdi ehet-e.

Mind a négy mancsa hószínû. Gyöngyház szín maszkja is fehér, Két lábra állva az égig ér. Farka hegye és melle szõre Hófehér, mint beluga bõre.

Lábán a szõre rõtszínû. Szemöldöke két barna folt, Rossz kedve eddig sohse volt. Imádni való jó barátom Szívem földerül, ha látom.

Azt szeretné, hogy ha mindig Simogatnám nagy fejét. Riszálja farát, elejét, Mosolyog szeme és a szája, A berni pásztornak ez a bája.

Pilisszántó, 2005. május 27.

A polgári elit, meg a politika, Emlékezetük oly, mint a szita lika. Áthull rajta közöny, silány emlékezet, Elfeledve azt is, ki emelt rá kezet József Attilára, mikor még élt szegény Éhesen koncsorgott sehol semmi remény,

Sehol egy fénysugár, sehol egy égi jel, Hogy magányát oldja, ésszel nem éri fel Manapság az ember, mért tették ezt vele. Nem volt sem tavasza, sem nyara, se tele. Bezzeg most az urak csak tépik a szájuk, Övék már a költõ az õ Attilájuk.

Pedig, hogy utálták, gyûlölték és verték, Nyomorúságában örömüket lelték, Nem vettek meg soha egy könyvet sem tõle, Nem akart hallani Babits sem felõle. Halálba kergették szegényt idõ elõtt, Ezért felelni kell a nagyvilág elõtt.

És akik nagy hangon most panelproliznak, Nem tudom felfogni, hogy miben is bíznak, Tán majd elfelejti a világ mit tettek, Hogy az elõdeik erõszakot vettek Egy védtelen zsenin, kinek gyermek lelke Oly sérülékeny volt, mint egy piciny lepke.

Na nem, tisztelt urak, nem adjuk a költõt! Megaláztátok már jó két emberöltõt. Õ már mindenkié, meg a nagyvilágé, Népek költõje lett, nem csak kishazánké, Szelleme szabadon száll a földön, s égen, Kékítõt old õ is fenn az ég vizében.

Pilisszántó, 2005.június 4.

Úgy összezsugorodott a föld, Olyan aprók lettünk. Ezt hozta nekünk a huszadik század, Ámulva nézheted, s táthatod a szádat,

Miként tágul a világmindenség, Hogy száguld maga a hír is, Egyfolytában csak azt hallod, Krízis, krízis, krízis!

Napra készen érnek a szörnyûségek, Örülni nem tudsz már semminek, Árvizek, cunamik, földrengések, Kocsmában elõkerülnek a kések,

Robbantás, terror és ámokfutó, Dunába csúszott egy kis autó, Haldokló gyermekek Afrikában, Fegyverrel lõttek egy iskolában.

És sorolhatnám még reggelig, Agyad mind ezzel megtelik, Úgy érzed magad is, százszor haltál, Elég volt, kiáltod és a falba martál.

És, ha fejedet jól a falba verted, Remélve, hogy mind ezt elfelejted, Rá jössz majd, ez a média világa, Így fog elhervadni életed virága.

Plisszántó, 2005. június

Most olvasom a hírt, Óh mily szomorú, Hogy mi történt Rimaszécsen Zsidósírokat gyaláztak Ez oly iszonyú, Emberek legyetek résen!

Radnóti Miklós nagyapja, Glatter Jakab sírja, Feldúltan, meggyalázva tátong. Valaki titkon sötét éjjelen Cinkosait híva, Vadul a sírokra ráront.

Nékem, ki félzsidó vagyok, Õ az egyik õsöm, Glatter Jakab a fûszeres. Nagyanyámnak apja volt õ, Így lett az én hõsöm, Arcom haragtól vérveres.

Nékem ne mondja senki se Ez csupán csak garázda tett. Fajgyûlölet ez a javából Újjá éledõ náci nézet, A humánum mára oda lett, Vigyázz világ, mert ez a végzet!

Új bitangok gyülekeznek, Nõnek, mint a bolondgomba. Hatszázezer magyar Zsidó! Pusztulásuk nem volt elég?! Kezükben kés, zsebükben bomba, Mért hagyod ezt mindenható?!

2005.június 30.

Apámnak volt két unokaöccse, Az egyikük festett, a másik meg írt. Csupán annyit tettek, amire születtek Mégis, fiatalon lelték meg a sírt.

Radnóti a költõ Abda határában Hatvani Perlusz meg Erdély humuszában.

Agyonlõtték õket, csupán csak azért, Mert zsidónak születtek, rosszat sose tetettek, Írtak és festettek, áldozatok lettek Életüket adták, ezért a honért.

Gondoljátok meg emberek, A világ gömbölyû nem kerek!

Pilisszántó, 2005. július

Távol a zajtól, városi fénytõl, Harsányan nyüzsgõ sok tarka néptõl, Fent a hegyekben élem a létem Susogó fák között, illatos réten Sétálok, nézve madaraknak röptét, Miközben majszolok egy ízes körtét.

Kertemben termett jóízû nektár, Nem sok a földem nincs egy fél hektár. Málna, cseresznye, szilva meg alma, Az mi terem még, jóízûfajta. Tót atyafiak kik körbe vesznek Vidámak, testesek, jó sokat esznek.

Friss levegõtõl pírlik az arcom, Feledve minden eddigi harcom. Élvezem életem mindegyik percét, Énekes madarak trillázó tercét. Fekete rigóknak és fülemüléknek Víg énekük szál egyenest az égnek.

Csivitelõ csízek, kerti poszáták Télen a magvat türelmesen várják És ha a cinkéknek kevés volt az étel, Ablakon kopogva jelezték, hogy még kell. Én meg nagy boldogan kimegyek a hóba, Nagydarab szalonnát tûzök a karóra.

Egyetek, hízzatok kedves madárkáim, Óvjátok férgektõl gyümölcsadó fáim. Amikor tavasszal minden kivirágzik, Fû, fa, virág éled és senkise fázik, Együtt énekelve dicsérjük a napot, A természet elõtt emelve kalapot.

Pilisszántó, 2005. július

Közel ötven éve, Hangcsó fõterén nagyon fiatalon ismertelek meg én. Október volt, és a bágyadt napsütésben egy kis csónak úszott a kékellõ fényben. Hangtalanul siklott az ónszínû tavon, mint a szán, ha siklik a szikrázó havon. S haladt egyenesen egy sziget felé, partot érve egy lány sietett elé. A sziget közepén kis pagoda állt, lehet, hogy egy költõ múzsára talált? Mint ahogy Li Tajpo, vagy tán Po Csüi, kinek itt születtek legszebb mûvei. És mi néztük a csipkés kékellõ hegyet, úgy tûnt a ködön át eléri az eget. S a tó partján álló szomorú fûzek, mint a szépítkezõ ifjú szüzek, csodálták magukat a csillanó tóban, kiknek részük volt már mindenféle jóban. Elhullajtva egy-egy sárga levelet, amit egy lágy szellõ finom lehelet lesodort a fákról, s a tó peremén, aranyló hajócskák a víz tetején, kicsit megremegve szép csendesen úsztak, fölöttünk a darvak vé alakban húztak. Itt találkoztunk mi, és még aznap este Mei Lanfangot láttuk ámulatba esve. Akkor nem tudtam, hogy kollégák leszünk és, hogy pár év múltán együtt evezünk. Jöttél, láttál, gyõztél, így nyertél csatát, elnyerve mindnyájunk nagy csodálatát. Közel ötven éve, hogy ismerlek én, túl vagyok már jóval életem felén. Minden érdek nélkül bátran mondhatom, szeretve tisztellek igazán, nagyon. Arra kérlek, alkoss! Alkoss még nekünk, kik szeretünk téged, maradj még velünk!

Pilisszántó, 2005. szeptember 25.

Szíven ütött a hír, oly váratlanul ért, hogy távoztál közülünk, ijesztõn, hirtelen, az élet oly kegyetlen és olyan szertelen.

Csak dermedten álltunk, nem hittünk a szónak, az egész oly szörnyû, szinte képtelenség, hogy már elõtted van a nagy végtelenség.

A vonó hirtelen kihullott kezedbõl, életednek húrja, óh jaj elszakadt, nekünk belõled csak az emlék maradt.

Akik itt maradtunk, ezt nem igen értjük, miért hívott magához az, akiben hittél? Nagyon nagy érték volt, mit magaddal vittél.

Szívünk teli búval, kik sírodnál állunk, emlékezetünkbõl nem hull ki emléked, örökké õrizzük szép emberi lényed.

Pilisszántó, 2005. szeptember 29.

(bukaresti szerzemény) ](#)

Nem vagyok istenes ember, Még is egy ikontöredék Díszíti otthonom. Arany keretben Mária kisdeddel Fekete lepelben vörös alapon, Függ a falamon.

Egy ostoba primitív alak, Több hasznot remélve, A táblaképet négyfelé metélte. Így próbált szerencsét a barom, S eladta azt külön-külön, Kár, hogy nem verték fültövön.

Nékem az ikonnak negyede jutott. A többi három elkelt, De az eset hergelt, S erõsen megfogadtam, Azt, ki tette, megölöm, ha rájövök Legyen román, vagy görög.

Pilisszántó, 2005. október 7.

Kékes pára leng László kúpja felett, A Pilis masszív tömbje, mint egy lebegõ Óriás uralja a tájat, és a csípõs levegõ Hûs érintése borzolja a színesedõ fákat. A Nap szinte fáradtan vánszorog A hosszú hegy mögül a halovány égre, És a fázós lombok azt susogják, végre, végre, végre. Pár perc elteltével mézszínû fény csorog És önti el a didergõ lombokat, Langyos csókjaival ébresztve a hûvös dombokat. És a lombok éledezve fürdenek a fényben, Mígnem egy idõ után, úgy érzik talán....talán.... De nem! Nincs semmi talán csak egy, Halk pendülés fut végig a hegy oldalán, És egyszerre hullik le minden sárga lomb. Távolról hallik egy réz kolomp, Tehénbõgés, kutyák ugatása, Ez a lombok õszi lélekvándorlása.

Pilisszántó, 2005. október 18.

Hát, ha valakinek, néki tudni kellett Azt, hogy a nagy testvér nem fog tétovázni, Ölelõ karjából nem lehet kimászni. Hiszen közöttük élt jó pár hosszú évet, Tudta azok sorsát, ki ellenük vétet.

Kommunista múlttal, tudni kellett volna Szembe szállni vélük nyíltan, nem lehet, Egy jó politikus ilyet nem tehet. Csak rá kellett volna a térképre nézni, Hogy kik vesznek körül, és azt felidézni.

A nagy politikában hiba a naivság, És a hiba még a bûnnél is nagyobb. Isten tudja azt, hogy mi lett volna jobb? Mert az orosz tankok az országban voltak, Megtapasztalták ezt, élõk és a holtak.

Vér áztatta Pesten az utcák kövét. Romba dõlt egy eszme, romba dõlt egy ország, Segítséget kérni ez volt a botorság. Esély sem volt rá, hogy bár ki is segítsen, Nem hogy katonákkal erre sort kerítsen!

Fegyverrel a kézben sok fiatalember Reménytelen harcban sorra elesett, És az egész nemzet sírva temetett. Temette a múltját, temette jövõjét, Harmincegy év múltán, újra eltemette mártír államfõjét.

Pilisszántó, 2005. október 21.

Mintha kárpótolna az õsz az idei nyárért Párás reggel után hét ágra tûz a Nap, Október van, még nincs elzárva a kerti csap. És az õszi rózsák, meg sok más virág, Hibiszkusz, leander, angyaltrombiták, Rózsaszín, sárga, meg patyolat fehér, Óh a sok ledér, sütkérezik a fényben. Kellemes langy idõ, különösen délben, De délutánonként már be kell fûteni.

Pilisszántó, 2005. október 30.

Ó, hogy elszálltak az évek Könnyen múló röpke álom Visszanézve életemre Alig van, mit meg kell bánnom. Hatvannyolc év gyorsan elszállt Köztük a háborús évek Emlékemben megõrzõdtek A tragikus szörnyû képek.

Hulló bombák, lótetemek És a romos égõ házak Házak alatt a pincékben Életüket féltõ százak. Nem tudom és nincs szándékom Végkép elfeledni õket, Magam elõtt látom sokszor Gyermekeit féltõ nõket.

Nem félek az emlékektõl, Bár mély nyomot hagytak bennem Nem volt ruhám, sokszor fáztam És csak ritkán volt mit ennem. Ma már kaland, mit megéltem, Bombák szörnyû sivítását Hatéves sem voltam akkor, S hallom anyám zokogását.

Úgy döntött, hogy elvisz Pestrõl, Nagyanyámhoz Rimaszécsre Ott irat majd iskolába És ott is hagy majd egy évre. Apám kiugrott zsidó volt, Református volt már régen De nagyanyám zsidó maradt Barheszt sütött minden héten.

Reformátusnak születtem, Nem tudtam, hogy mi az "Zsidó" Református pap tanított Áldja meg a mindenható. Imádtam a nagyanyámat Erre tanított a pap is, Drótkerítés mögé zárták Oda kerültem magam is.

De a tanítóm jött értem Keresztlevelem kezében Kivezetett a gettóból Nála ebédeltem délben. Nála laktam, míg nem anyám Nagy sokára eljött értem, Így maradtam én életben Nem engem, illet az érdem.

De a nagy családom eltûnt, Odavesztek mind ahányan, Sokszor felidézem õket, Látom arcuk haloványan. Én sikeres mûvész lettem, Igaz sokat tettem érte, Három gyermek, egy feleség De azt mondom, hogy megérte.

Eljárt felettem az idõ, Fáradságot bár nem érzek, Chronoss-al vívott csatámban Elõbb utóbb csak elvérzek. De hát ez az élet rendje, Megvalósult sok szép álmom, Mind a történtek dacára, Sikerült emberré válnom.

Pilisszántó, 2005. október 24.

Már jó pár éve figyelem magam És szomorúan konstatálom, Elillant lelkembõl a derû, Mint egy hajnali röpke álom. Tétován járok, riadtan nézek, Sehol sincs egy nyugodt fészek. Miért van ez így? Kérdem magamtól, Visszhangzik a kérdés a rideg falakról, De választ sajnos nem találok, Kietlen sivatag közepén állok, És szomjazom a szép emberi szóra, Megértésre vágyom, és valami jóra, Ami megemelné sajgó lelkem búját, Amiért elhagynám magányom odúját.

Jelet várok, halvány égi szikrát, Nem oly nagyot mi rengetne sziklát, Csupán annyit, hogy érdemes élni, Hogy ne kelljen mindig gyanakodni, félni. Attila testvérem csillagszemû bátyám, Fogd a kezem kérlek, és nagyon vigyázz rám, Hogy tiszta maradjak, mint nyírfán a kéreg, Ártatlan lelkemet meg ne rontsa féreg.

Pilisszántó, 2005. október

Tél van, mínusz négy fok, És havat hord a szél Kurvák állnak az út szélén, Õket nem érdekli a tél.

Árulják testüket a hóesésben Kirakva minden bájuk Szinte meztelenek, Alig van ruhájuk.

Autók lassan gurulnak A fehér puha paplanon,

• Szép fiú hová mész? -szólnak be, A félig lehúzott ablakon.

Mindegyik szép és fiatal A fagytól már vörös a testük Megáll e nékik valaki? A nejemmel kíváncsian lestük.

De nem, vagy csak ritkán Lassít egy-egy vigyorgó úr, Élvezik, ha egy szép lány Ritkuló hajukba beletúr.

A stricik meg állnak a túloldalon Pénzt várnak türelmesen, De ha nem kapják meg amit akarnak, A kurvákat elverik rendesen.

Üzletre úgy néz ki, semmi sansz Hiába minden nagy verés, Aki megáll is, csak fecseg, Pénze úgy látszik, hogy kevés.

És a szerencsétlenek félig fagyottan, Újra az út szélére állnak, Miért teszik, soha meg nem értem Lehet, hogy szeretik, amit csinálnak?

Pilisszántó, 2005. október

Óh, mily primitív e szerszám Fadarab, fémlemez és némi szõr. Mesternek kezében fegyver ám Élesebb, mint a hindu tõr.

Gondoljatok Francisco Goyára Mit mûvelt az õ fegyvere Királyából gyilkos gúnyt ûzött És nevetség tárgya lett neje.

A képbõl kinézve pompás ruhában Egy mosónõ bájolog felénk És a király sok gyermekével, Ostoba arccal néz elénk.

Gyõzelem ennél nincs dicsõbb És nem ez az egyetlen eset, Hogart, Doumier, Lotrec kezében Így lett fegyver az ecset.

Pilisszántó, 2005. október

Hûvös volt az idei nyár Hideg, szeles, esõs, sáros, Nagy árvizekkel is terhes, El volt öntve sok kis város.

Összeomlott több tucat ház Nincstelenné vált sok ember. Az, ki szegény szegényebb lett, Tervezni már szinte nem mer.

Jószág, termés mind elúszott,

Vele úszott a remény is, Hogy majd egyszer lesz otthona Sajátja lesz, ha szerény is.

Több kisember összefogott, Forintjait összeadta, Nem volt rest, és nem volt fösvény, Mint ahogy sok módos gazda.

Segítettünk, ahogy tudtunk, Volt ki pénzzel, volt ki mással, Élelemmel, tiszta vízzel, Vagy egy kölcsön adott házzal.

A sok gazdag meg lapított, Nem nyílt meg a pénztárcája, Bár jól tudta, hogy mi történt, El sem pirult az orcája.

Pilisszántó, 2005. október

Még nem volt teljes az éji sötétség, Még derengett némi bágyadt esti fény. És, mint ember, ki gyarló földi lény Ámulattal, vegyes áhítattal bódultan Néztem a milliárdnyi fénylõ csillagot, S legott, szemembe tûnt egy rõt sárga pont, Mely szikrázva fénylett, tündökölt, És maga körül minden fényt megölt. A háttérben hunyorgó kicsiny csillagok Ijedten, remegve csendben körbeülték, És lehajtott fejjel mind megünnepelték Fenséges uralmát a dermesztõ égen, Mert így van ez már réges-régen. Ellene küzdeni nincs semmi remény, A fényes úr hatalma kõkemény. Õ a Mars, a hadak lángoló istene. Mint tûzvarázs vonul az égen át, Napszél borzolja rõt haját, A tündér kék Földnek az ikertestvére Olyan, mintha mindjárt kicsordulna vére.

Pilisszántó, 2005. október

Megöregedtem, ezt be kell vallani. És ez még nem elég, Egyfolytában azt kell hallani, Milyen teher az, Hogy még hosszú évekig el kell tartani.

Engem, ki dolgoztam több mint, negyven évet. Sajnálom, de téved, Aki úgy hiszi, hogy vétett, ki élt hetven évet. Sok pénzt befizettem, Mert én már elõre letettem a tétet.

Hálából engem senki el nem tarthat, Öneltartó vagyok, Foggal és körömmel talán belém marhat. Azt üzenem néki, Pénzére nem vágyom, így nyugodtan alhat.

Az, amire vágyom, igazán csekély. Eledel, egészség Meg a TV mûsor, ne legyen sekély. És a híranyagtól, Gyomromnak falára ne nõjön fekély.

Ha eljön az idõ, csöndben elmegyek. Nem kell rám költeni, Annyi pénzem lesz, hogy sírhelyet vegyek. Azért tettem félre, Nehogy bármely úrnak terhére legyek.

És ha netán mégis akad egy kretén, Aki úgy gondolja, Hogy sok öreg miatt akad el a train, Magam mellé veszem, És a másvilágra átsegítem én.

Pilisszántó, 2005. október

Buffó tenorista volt a Kishegyi, Humora mondhatom azt, hogy isteni. Sok mondása mára szállóige lett már, Az, hogy nincs közöttünk, állítom, hogy nagy kár. Csendes, halk szavú volt, és mindig finom, Kedves lényét látom, mikor ezt írom.

Salome ment tegnap, láttad Árpikám? Ezt kérdezték tõle egyik délután. Az öt zsidó új volt, hogy ment a dolog, Hogy bírták a tempót, voltak zavarok? Ugyan hagyd el - mondta, s a szeme forog, Ezek nem is zsidók voltak, hanem arabok.

Pilisszántó, 2005. november 21.

Óh, hányszor hallottam és vallottam én is, Nem ártana egy kis munkanélküliség. Ráférne erre a népre, megtanulná végre, Hogy szorgalom nélkül nem megy elõre Sem ország, sem az emberiség.

Szégyellem és pirul az orcám e miatt, Ha látok egy embert, kit lapátra tettek, Azok, kik gyárat, vagy földeket vettek, És szegény talpal a munka után, De kevés a remény, és egyre jobban retteg.

Nincs, aki megvédje alapvetõ jogát. A szakszervezet már régen feloszlott, Magabiztossága is semmivé foszlott És a jövõ oly kilátástalan, Mint az ország, ami oly megosztott.

És mint aki ingoványba lépett Süllyed, mert a lába nem érez talajt, Úgy merül el észrevétlen, alig érezvén a bajt. Családja széthullott, otthona a múlté, Nem becsüli többé az emberi fajt.

Az utcán kószálva tengeti életét. Aluljárókban, és padokon hál éjjel, Mosdatlan és büdös, riadtan néz széjjel, Jön e rendõr, vagy goromba parkõr, Aki ócska vackát szétrugdalja kéjjel.

Mint egy riadt állat, szemlesütve él. Magában motyogva, folyton azt lesi, Ki az, ki kis cuccát netán elveszi. Így telnek az évek, minden változatlan, Ha talál valamit, rögtön elteszi.

A nincstelen évek nagyon meggyötörték. Egészsége is már romokban hever, Ruházata rongy, mit magára teker. A tél, mint jeges satu, keményen szorítja Magának is mondja, a fagy majd leteper.

Gyémánt csillogású fehér hóesésben Vackot ás magának egy bokor tövén. Pálinkás palack lóg nadrágja övén, Vérárama lassul, bár meleget érez, Mint ahogyan régen anyjának ölén.

Fehér paplan alatt kihûlõben teste. Mozdulna még, de már nincs erõ, Szép csendben megáll az örökké verõ. És mire megvirrad, a hóesés eláll, Így érte utol a megváltó halál.

Újsághír: Kiránduló fiatalok megfagyott férfi holttestére bukkantak a Zugligetben. Idegen kezûségre semmi jel nem utal, a rendõrség államigazgatási eljárás keretében vizsgálja az ügyet. (MTI)

Pilisszántó, 2005. november 15.

A köd, mint egy nehéz vizes paplan Úgy terült a tájra és körös-körül Hömpölyögve kúszott az úton. Én erõsen lestem a volán mögül, A nagy szürkeséget, mely átláthatatlan.

Hiába fényszórók, ködlámpa, szemüveg Bizonytalan árnyak mindenütt Ijedten taposok a fékre, egy rémalak, De rögtön szertefoszlott, elmerült A szürkeségben, minden olyan, mint a tejüveg.

Zavaros és nedves, nyúlós szürke massza Mint az ország, mely alámerül Az értelmetlen választási harcba Nem törõdve azzal, mi mibe kerül. Bár lehet, hogy kiürül a kassza.

Szállj fel köd, szállj fel az utakról, És az agyakról is, tisztuljon a látás. A nemzet így lesz tettre kész, Így lesz majd igazán hálás, És magától fog inni a tiszta kutakból.

Pilisszántó, 2005. november 25.

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok," De reggel a fákon már látszik a dér, Arcomat fordítom szembe a nappal, Testemben felbuzdul újra a vér. Szívem még ifjú, bár testem öreg már, Érzem, hogy lassacskán elfogy erõm, Rájöttem arra, hogy kurta az élet, Özveggyé válhat majd egyszer a nõm.

"Elhull a virág, eliramlik az élet..." Lombot veszít a fa tél elején, Nem tudok én már élni te véled, Tengõdünk ketten a lét peremén. Házunknak csúcsán nem füstöl kémény, Hideg a kályhánk, nincs tüzelõnk, Döntöttem elmegyek véglegesen immár, Elhagyott minket a régi erõnk.

"Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt," Fejfámra egy sötét rongyot akassz, Nem fogja senki elorozni, meglásd És, ha tán mégis, majd sírva fakadsz. Reggeli közben írom e verset, Indulok, játszhat a túlvilági verklis, A Sztüx-folyón olcsón átvisz majd Kháron, Oda, ahol értik a hexametert is.

Pilisszántó, 2005. november 28.

Hiába is tettél bármi jót, Elõbb-utóbb, mégis elfelednek És még azelõtt, hogy végképp eltemettek. Bár lehet, hogy még néhanap Eszébe jutsz majd az embereknek. Hogy is hívták?...kérdik... - tudod, az aki... És a fejét nagyon töri valaki... Igen-igen, rémlik már valami, De neved már régen elfeledve, Ezt õszintén be kell vallani. Nem érdemes ezen búslakodni, Mindig így volt s így lesz ezután is, Egy mulatság után, ki emlékszik arra, Hogy a zenekarban volt egy trombitás is?

Pilisszántó, 2005. december

Israel féltelek, és szeretlek téged, Mert félig a népem vagy, és ha bántanak, Én zsidóvá válok teljesen, egészen, Bár közelrõl sajnos sohsem láttalak. Földed az én földem, kék eged enyém is, És, ha van is bûnöd, az is az enyém, Bátor fiaiddal együtt küzdök én is, És lelkemben éled újra a remény. A remény, hogy béke köszönt majd e földre, Káin gyilkos dühe majd csak csendesül, Vér áztatta földed tiéd már örökre, És a béke napja újra földerül. Én ki félig zsidó és magyar vagyok, Óh, Israel látom, csillagod ragyog.

Pilisszántó, 2006. január

"Világ proletárjai Egyesüljetek" Ezt hirdette Marx és Engels Megpróbáltak egyesülni, Sokan mondták, hogy biz ebbõl Soha semmi nem lesz.

Forradalmak tüze lobbant, Vörösen az égre Lángtengerré vált a világ És elhervadt minden virág Majd gyõzött a józanész is végre.

Marx eszméje, ha máskép is Most válik valóra Nem a prolik egyesülnek, Eszmék sorra mind megdõltek Hanem Európa.

A proletár ma már polgár, Legyen magyar, cseh, vagy bolgár, Ez manapság egyre megy, Európa ideája a szabadság, Mércéje a jólét és az egyszeregy.

Pilisszántó, 2006. január 16.

Miért bántjátok szóval és fegyverrel azt az õsi népet Ki sok ezer éve a ködbõl kilépett És az emberiségnek egyistent adott, És ez az egy Isten elküldte a Földre hatalmas törvényét, Mózes által kõtáblákra vésve a tízparancsolatot. Egyetemes törvényt, mit az ember retteg, Súlyos bûntudattal még is, mindig megszeg. Emlékünkben él még szava a törvénynek, Ne ölj! Ez a parancs fiatalnak s vénnek. És még is oly sokszor megszegve a törvényt Rabolunk és ölünk, nem látva az örvényt, Mely lehúz a mélybe és lealjasít, Milliókat szörnyû mélységbe taszít. Miért bántjátok, kérdem azt az õsi népet Ki két ezer év után újra megtalálta Õseinek földjét, ahonnan szétszéledt. Nem magától ment el új hazát keresni, Amit nem talált meg, és szétszórattatot, Vak dühhel elûzték, vagy karóra tûzték Latinok, más népek, majd az arabok. A kultúrált német hat millió zsidót küldött a halálba, Égõ áldozatok bûzös füstje borult az egész világra. Újra csak azt kérdem, miért bántjátok õket? Nem volt még elég a sok-sok áldozat? Ne ölj! E parancsot hirdeti a törvény, És ki azt megszegi, érje el a szörnyû kárhozat.

Pilisszántó, 2006. február

Éjszaka még keményen szorít A kegyetlen tél villogó foga, De már hajnalonként átüt a sötéten A derengõ fénynek halvány sugara. És a bágyadt téli derengésben Szürke árnyként alig láthatón Elõ tünedezik túl a messzeségen A hegygerinc íve furcsán, izgatón. Halvány csík fut végig a sötét ég alján, Napról-napra, lassan növekszik a fény, És a fénnyel együtt éled a természet Halkan sóhajt már a fagyos televény. A kásás hó alatt vízerecske éled, Csordogál fecsegve, csobog, csivitel, Válaszul egy színes fenyõpinty trillázik, Egyre több kismadár újra énekel. Jön a tavasz! Szinte csontjaimban érzem, Biztos vagyok benne, nem tévedhetek, Bár még eshet a hó, mosolyogva nézem, Télikabátot már én fel nem veszek.

Pilisszántó, 2006. február

Tavasz

Újra hajt az aranyesõ Víg madárfütty tavasztlesõ Pajkos rigó fütyörész a fákon. Duzzadó rügy burka pattan, Minden éled lankadatlan Zöld kis lándzsa tör elõ az ágon.

Jön a tavasz, leng a szellõ, Csupa virág bodros felhõ Illatfátyol szép lenge ruhája.

Halkan elsuhant mellettem, De én még is észre vettem, Mind örökké rabul ejtett bája.

Nyár

Még tûzött a nap, de már az égen Sötétlõ felhõk tornyosultak Varázs karjukkal az égbe nyúltak És készülõdtek a nagy zuhanásra.

Szellõ sem libbent, fûszál sem mozdult Megállt az idõ, megállt az élet, De még sem, mászott egy kis bogár És én tevéled készültem a nagy utazásra.

Az ég megdördült, az esõ eleredt, Nevetve nyújtottad felém a kezedet, Arcunkat mosta a nyári zápor, Minden távol volt, nagyon távol Csak a felhõk és te voltál közel.

Õsz

Kóbor szelek rázzák már a karcsú fákat, És a sok szép sárga, rõt, veres levél Az ég sóhajától lassan szárnyra kelve, Hulló aranypermet, mind-mind földet ér.

Fázós bokrok tövén opál ködök ülnek Lám, az évszak óra lassan körbejár, A tûnõ idõvel a percek merülnek, Hol van a verõfény? Oda lett a nyár.

Tél

Ökörnyál úszik már a rét felett Harmatcsepp ragyog a fûzek levelén Dérré válik lassan érezvén a telet, Kemény röggé fagy a puha televény.

És telet idézõn fújni kezd a szél is, Fent a hegyen lassan esni kezd a hó, Nagy pelyhekben ráül minden apró ágra, És mindent belep a fehér takaró.

Pilisszántó, 2006. március

Az opera dráma olyan zenés színház, Ahol egy kövér nõ addig áriázik Amíg meg nem hal, vagy Másképp rá nem fázik.

A klasszikus balett egy olyan Esemény, Ahol szépen ugrál egy csinos Meselény.

Pilisszántó, 2006. március

A Pilis szakrális áldott szent hegye Az Árpád háziaknak vadas parkja volt. Mátyás király lova taposta a földjét, Amikor vadászott, s erre lovagolt.

E szent hegy szoknyáján, mint egy hímes virág Tündöklõn virít egy kis szlovák falu Õsi mesterségük a mészégetés volt, A megsebzett hegy lásd, erre a tanú.

Több mint kétszáz éve, hogy megtelepedtek, És gyökeret vertek, itt e szent helyen Irgalmatlan harcot folytatva a heggyel, Hogy a családjuknak enni is legyen.

Hatalmas tenyerû izmos férfiaknak Ezt a nehéz sorsot juttatta az élet, Még nem is oly régen bányászták a követ, És nagy kemencékben égették, míg mész lett.

Most közöttük élek, e kicsiny faluban, Minek neve az, hogy Santov-Pilisszántó. Kétezren, ha lakjuk, akkor sokat mondok, Én nem tudok tótul, azt mondják nem bántó.

Egy-két idõs asszony szlovákul szól hozzám, Nye rozumi- mondom, széttárva kezem. --Mindig elfelejtem azt, hogy maga nem tót Szól, s vidáman õ is jót nevet velem.

Pilisszántó 2006. március

Szétosztottam mindenemet semmi kincsem sincsen, Készülõdök már elmenni kezem a kilincsen, De nem merem még egészen kitárni az ajtót Mert félek, hogy megláthatom a bakon a hajtót.

Hintó elé fogott lovak és a gyászhuszárok Toporogva álldogálnak, hátha majd felszállok, De én megviccelem õket, várok még pár évet, Reménykedve, hogy az Isten vagy húsz évet téved.

Pilisszántó, 2006. március 13.

Volt egy magyar, ki bátor volt, És szembe szállt az iszlámmal Ötszázötvennyolc éve már Hadat vívott az oszmánnal. Hunyadi volt ez a vezér Rigó mezõn csatát vesztett Európa nem segített, Csak vetett rá egy keresztet.

Elõre nyomult a török Európát fenyegetve, Bekebelezte a Balkánt Ki ellenállt, leölette. Allah nevével az ajkán Ezernégyszázötvenhatban Nándorfehérvárnál termett, De legyõzték ádáz harcban.

Hunyadi volt fõ vezére A keresztény seregeknek, Gyõzelmének emlékére Délben a harangok zengnek. És az iszlámterjeszkedés meg is állott jó száz évre, Európa megmenekült, Megkönnyebbülhetett végre.

Ám az oszmán birodalom Lepanto-nál újra kezdte, De már tanult Európa S ez lett a törökök veszte. Amit nem értek el akkor, Mára csöndben mind elérték, Mert a naiv Európa Befogadta azt, kik kérték.

És az iszlám áradatnak Egy ország sem vetett gátat, Velük együtt jött a terror Robbantottak vagy félszázat. Ártatlanok vére tapad, Terroristáknak a kezére, Al-khaida terrorcsapat Oszama bin a vezére.

A toleráns Európa Szabadságra hivatkozva Ez idáig nem tett semmit Csak nyüglõdik vitatkozva. Ma már nincsen olyan ország Széles Európa szerte, Ahol dzsámi, vagy minaret Az égre ne meredezne.

Egy Hunyadi kéne ismét, Kinek szilárd hite, s lelke Szembe szállna a terrorral, S minden gonoszt leteperne.

Pilisszántó, 2006. március 20.

Szabadság, egyenlõség, testvériség, Ezt hívják köztársaságnak. Vigyázzatok rá nagyon emberek, Mert vannak kik másra vágynak. Éljen a Köztársaság!

Azt mondják, hogy a nemzet a test A köztársaság csupán a ruha rajta. A ruha az, amit le lehet vetni Ez az elv a legrosszabb fajta. Éljen a Köztársaság!

Népünk már megélt több féle rendet, Királyságot és monarchiát, Félfeudális polgári világot, Diktatúrába forduló anarchiát. Éljen a Köztársaság!

Pilisszántó, 2006. március 22.

Mai nap született egy híján száz éve Össze vagyunk kötve, amiként a kéve. Mamit ünnepeljük szinte hihetetlen, Szelleme friss ma is, nincsen lehetetlen.

Olvas, hímez, horgol, mérgelõdik nagyon, Ha elvét valamit, egy-egy nehéz napon. Csodáljuk mindnyájan ezt az életerõt, Mi belõle árad, éppen tegnapelõtt,

Azt súgta fülembe, jó volna megérni, Hogy az emberiség a Marsot eléri. -Hát csak azért mondom, mert mikor születtem Villanykörte sem volt, mécs égett fölöttem.

-És mi minden történt alig száz év alatt Már jártunk a Holdon, ez volt a nagy kaland. Nos, így gondolkodik, Õ a majd száz éves, Ki azt hiszi, öreg, gondolata téves.

Pilisszántó, 2006. március 26.

Szonett](#)

Hogy milyen férjed voltam, nem tudom De októberben mikor már ködök lengenek, Emlékeimbõl újra földerengenek A sohasem fakuló régi képek, Illatos virágok pirosak, égi kékek, A tündérien zöldellõ Margit-sziget Duna illatától részeg örök liget, Ahol melléd ültem egy kispadon, Mert megtetszettél nékem angyalom. S az óta, már több mint negyven éve, Összekötve élünk miként a kéve, És fogjuk egymás kezét rendesen Így élünk mi szerényen csendesen. Összekötve, mint a kéve immár több mint negyven éve.

Pilisszántó, 2006. április

Hûvös szél motoz a virágzó fák közt, Esteledik, és a kertemben ülök. Lázas pirló arcom fordítom a szélnek, Itt a tavasz érzem, még sem örülök. Szinte észrevétlen köszönt rám az este, Gyémántokkal ékes roppant boltozat, Mind azok, kik bátran küzdenek az árral, Feléjük száll minden féltõ gondolat. Soha nem tapasztalt szörnyû áradások Európa szerte most a víz az úr, Tízezrek a gáton dolgoznak serényen, Védik, amijük van, s volt ki vízbe fúlt. Van, ki gátat épít, más meg árkot ás, Csak is egy segíthet: az összefogás!

Pilisszántó, 2006. április

szonett](#)

Van egy Shakespeare portrém Kõrisfára festett kicsiny táblakép. Enyves gipsz alapra tojástemperával Opálszínt felhordva készítettem én. Más ám ez az arckép, mint a megszokottak Tojásdad arc, boltozatos fénylõ koponya Hetyke bajszú, ritkás rõt szakállú, Gunyoros a szeme és a mosolya. Bölcs és mindentudó átható tekintet Mégis elmerengve a távolba néz A vesékbe látó bámulatos elme, Drámaíró, költõ, rendezõ-színész. Az avoni hattyú csodás fogalom Szeretem, hogy képe függ a falamon.

Pilisszántó, 2006. május

Nem vitás, királyi mûfaj Igen sokba kerül, oh jaj Az opera s a balett. Kultúránknak szerves része Vegyétek már végre észre, Hogy a büdzsé odalett.

Ha egy ország ad magára Sokat költ az operára Spórolni itt nem való Fizetni kell, mint egy király, Mert a nemzetnek ez kijár Országimage mutató!

Pilisszántó, 2006. május 18.

Akár hányszor meglátok egy sérült gyermeket, Szívem mindig összeszorul Öreg arcom elkomorul, S elrejtem a fájó könnyeket. Mert a gyermek csodálatos szent és nagy ajándék, Bár lehet, hogy sérült Te nem lehetsz rémült, Tégy értük valamit, nem elég a szándék. Hány kis bice-bóca vágyik egy jó szóra, Kis szíve repes, Azt kéri szeress, Mert én képes vagyok mindenféle jóra. Lehetsz te jó ember, és igazán derék A sajnálat sajnos hidd el nem elég.

Pilisszántó, 2006. június

Óh, te zseniális asztalos segéd, Kit a fától elcsábított az ecset, s a szín Lenolaj, terpentin, a festékek szaga, És az életed lett a festészet maga. Odahagyva fûrészt és gyalut, Tisztes iparoshoz méltó életet, Honnan vétetett az elhatározásod, Hogy életednek célját a festésben látod.

A géniusz halkan megsúgta-e néked, Hogy mily nyomorúság lesz az életed, Netán vélheted, hogy sikertelen leszel, És azt, hogy hetente jó, ha kétszer eszel? Éhségnek gödrei eltorzítják arcod, Gyomrod fájó görcse, félre húzza szád, És a te hazád, jaj nem igényel téged Számukra riasztó minden egyes képed.

Nem akarták látni, hogy mi a valóság, Hogy mennyire mély a nyomornak kútja, Hova visz az útja az önzõ közönynek, És lesújthat újra sújja a pörölynek, Mint ahogyan Dózsa egykoron lesújtott, Kiegyenesítve sok ezer kaszát, És az egész hazát lángtengerré téve, Nemes urak vérét kardhegyére véve.

Szeretted hazádat, és a proletárt, Ma, már aki mûvelt, nagyra becsül téged, Fadúcokra vésted a nemzethalált, Szellemednek nyila telibe talált. A hálás utókor megrendülve nézi, Expresszionista mûveid sorát, Azt, mi korát jócskán megelõzte, A nemzet közönyét mégis csak legyõzte.

Pilisszántó, 2006. június

Szonett](#)

Ha szorít a cipõ, az fáj nagyon és újat venni egy vagyon. Az, akinek már pénze nincs, a használt cipõ is drága kincs. Megdagadt a lábad? Miért hagyod? Vágd le az újad, ha megfagyott, nem fog majd fájni, higgy nekem, évek óta már én ezt teszem. Egyre csak csonkolom magam, Pénzemet eliszom, hogyha van. Mert mankóra nem kell lábbeli, és nem fáj, hogy nem vagyok deli. Szép lassan csendben elfogyok, cipõkrõl már nem is álmodok.

Pilisszántó, 2006. június

A mesék, a szépséges mesék jutottak eszembe Miket anyám, lágy bársonyos hangon Suttogott fülembe. Amikor álmos, hosszú téli esteken, Csak mesélt, mesélt S én láttam, hogy tündérek szállnak Szerte- szét.

És óriások táncolnak vadul szertelen, Hideg borzongás futott át riadt Kicsiny testemen. Hittem is, nem is mit mesélt anyám, És a falon a megnyúlt árnyak, Mint a tündérszárnyak,

Libbenve röpködtek hangtalan, S a bódító álom pilleszárnyán Szálltam egymagam. És hasztalan próbáltam kinyitni két szemem, Mert éreztem, köröttem minden szertefoszlott, És már nem is létezem.

Varázslatos volt nékem minden este, ha anyám mesélt, Ha ölelõ karja és meleg teste az én kicsiny Testemhez ért. Most is érzem, ha visszagondolok, bár hatvanöt éve már Olyan távol van, és hideg sincsen, éppen most Tombol a nyár.

Pilisszántó, 2006. július

Az álságos Európa, mint már annyiszor most is mellé beszél, pedig nagy a veszély, cselekedni kéne, és tudni mikor. Azt is tudni kéne, ki mellé kell állni, még pedig idõben, tanulhatott bõven, hogy ne kelljen szörnyû áldozattá válni. Islamista terror Israelre támad, öngyilkos merénylõ és korán szakértõ, ha teheti, gyilkol, s romba dönti házad. Israel nem hagyja polgárait ölni, keményen visszavág. Állítja a világ, aránytalan imígy a hamaszra törni. Majd ha bomba robban Párizs fõterén, s a Diadalív alatt terror osztag halad, és Minaret áll a Notredame helyén, akkor majd megtudják mi az, az arány, álarcos banditák, szörnyebbek mint a rák islamista harcos lesz majd valahány.

Jobb lesz meggondolni finnyás Európa, hogy mihez viszonyíts. Pontosan bizonyíts! Hogy müezin kell-e, vagy esetleg pópa.

Pilisszántó, 2006. július 20.

Barbár véres álmok gyötörtek az éjjel, Félig alva azt éreztem, hogy a szívem marcangolja Valaki nagy kéjjel. Telihold volt, sejtelmektõl furcsa égi lámpás Felhõk felett csöndben úszott és a fénye is bekúszott, Szobám ablakán át.

A kutyák szûköltek és nézték a holdat, Láncukat csörgették s testemet átjárta Egy zöld méregoldat. Letaglózva fekszem, csupa víz a párnám Sötét árny imbolyog a szobám falán, És sejteni vélem sorsom azt, mi vár rám.

Piliszántó, 2006. szeptember

A kertemben ülök derûs õszi estén, Hûvösödik és a sárga birsek testén Lecsapódó harmat, mint az üveggyöngyök Fénylenek a fákon a durva göcsörtök. Szikrázva fénylenek ékszereknek hatnak, Világot gyújtanak a kis bogaraknak.

És az egyik tücsök nagy-nagy örömében Cirpelni kezd máris a zöld sûrûjében. Táncot jár a darázs, hálót szõ a pók is, Föltápászkodnak még a már szunnyadók is. És mielõtt végképp álomba merülnek, Még egy utolsó kört, a kertben repülnek.

Pilisszántó, 2006. szeptember 21.

A nyugati dombok felõl Súlyos szürke fellegek úsznak, Szinte a fák tetején kúsznak És a megsárgult rét felett is, Vad viharos szelek fújnak.

A gomolygó felhõk esõtõl terhesek, De még nem zuhannak, valamire várnak. A földnek kedvesek, mert régen esett már, Úgy látszik, hogy eljött ideje a sárnak, Melyben a vaddisznók vígan dagonyáznak.

Sárgulnak a lombok, néhol vörös is már, És a csipkebokrok szinte lángra gyúlnak. Néhány ház tetején már füstöl a kémény, Varázskarjaikkal az ég felé nyúlnak, A fagy hamarosan kopog az ablakon.

Pilisszántó, 2006. október 5.

De jó lenne újra fiatalnak lenni, Egy kis vendéglõben kacsasültet enni Ropogós kacsasült, lilakáposztával, Leönteni mind ezt jó pince borával.

De jó lenne újra fiatalnak lenni, Kint a Zugligetben egy korsó sört inni A Balázs vendéglõ tiszta asztalánál, Kenyeres lány lábát nézni, amint járkál.

De jó lenne újra fiatalnak lenni, A kenyeres lánnyal moziba elmenni, Elcsavarni fejét, s felvinni szobámba, De ez már csak ábránd, fantáziám álma.

De jó lenne újra fiatalnak lenni, És hetvenkedésbõl újra ölre menni, Ám az erõm elszállt, Istenem, de nagy kár, Hogy letelt az idõm, és megöregedtem már.

Pilisszántó, 2006. október

Azt, hogy költõ vagyok, már régen tudom, Mert mikor a lombok hullni kezdenek, Lelkemben sok apró csilingelõ hangok Egyszerre csak halkan zúgni kezdenek.

És ezek a hangok összekapaszkodva Egymást erõsítve zengve szállanak, S tollam hegyén vers nõ, szinte akaratlan, És a sorok végén rímek állanak.

Végtelen az idõ, és benne az élet, Oly jelentéktelen, oly kis semmiség, Az hogy éltem, voltam, s valamit is szóltam Lehet, nem fog emlékezni az emberiség.

Ennek ellenére én még is csak írok, Nem teszem le tollam, nem fogom be számat, Azt, hogy verset írjak, bensõm kényszerít rá, Ez vezeti tollam s a szelíd alázat.

Pilisszántó, 2006. október

Egyik nap fúj a szél. másnap már tûz a nap Éjjelente fagy van, a tél foga már harap. Pedig még csak októbernek a közepén járunk, Itt fent a hegyekben kemény télre várunk. Aprítják a fákat, csattognak a fejszék, Tornyokba rakják a tûzifát a Weiszék, Mert a gáz túl drága, nem fûtenek véle, Így marad csak pénzük tavasz elejére. Még az a szerencse, nincs messze az erdõ, Tûzifát jár lopni itt minden tekergõ Így van ez már régen, vagy úgy kétszáz éve, Amióta itt él a falunak népe. Bár mindenki tudja, hogy tiltja a törvény, Nem szûnt meg forogni a lopási örvény.

Pilisszántó, 2006. október 15.

Magyar vagyok, magyar, e földön születtem Kisgyermekbõl ifjú, S felnõtt is itt lettem. Elmehettem volna új hazát keresni, De én itt maradtam Szerencsémet lesni.

Valami itt tartott, hogy mi azt nem tudom. Amíg mások mentek, Én jártam az úton. Rögös úton jártam, de itthoni út volt Igaz, hogy az úton Elég sok a vérfolt.

Vérfoltos volt az út, de én itt maradtam, Hogyha araszolva, Mégis csak haladtam. Adtam is valamit, és kaptam is érte, Úgy ahogy Kazinczy Valaha is vélte.

Így hozta a sorsom, más út nem érdekel, Végig megyek rajta, itt élnem, halnom kell.

Pilisszántó, 2006. október 22.

Õsz van, pont úgy, ahogy ötven éve, Amikor még fiatal volt lelkem, testem, És a távoli Kitájban, hová sorsom vitt el, Az itthonról szóló rossz híreket lestem.

Tankokról, harcokról, sortüzekrõl Elesett, meglincselt emberekrõl, A Sztálin szoborról, amit ledöntöttek, Orosz csapatokról, akik Pestre törtek, És az ellenálló reménytelen harcról, Véres fejjel küzdõ sok-sok fiatalról.

Ezekrõl hallgattam én a híreket, És úgy éreztem, a szívem megáll, Mikor azt hallottam, nem kímélnek semmit, És hogy Budapesten arat a halál.

Romokban a város, romokban az ország, Romokban egy addig uralkodó eszme, De a magyar nemzet megerõszakolva Az eszme számára végkép el volt veszve.

Pilisszántó, 2006. október 23.

Mint az õszi esõ, ami hullik monoton, Úgy múlik el konokon az idõ, s lejár életünk, Lassan porrá leszünk, amelybõl vétetünk És elmúlik mind az, mi volt, s mi lesz, De még vagyunk, s oly jó, hogy reám figyelsz.

A párom vagy régen negyvennégy éve már, S ha majd a batár értem jön, kérlek, ne sírj Fejfámra csupán csak annyit írj, Hogy mi volt nevem, és mennyit éltem, Sikeres voltam, bár semmit se kértem.

A legszebb ajándék mit kaptam régen, Te vagy az földön, s égen, bár már hajad fehér, Szeretem, ha kezed az én kezemhez ér. A párom voltál és mindig is az leszel, Utódainkban élünk, így szerelmünk nem vesz el.

Pilisszántó, 2006. november 21.

Ó, ti szenteskedõ álnok emberek, Rá kellene jönnötök már, Hogy a világ az gömbölyû, Nem pedig kerek. Aki próbál és merészel, S bátran szembe néz a vésszel, Segíteni nem fogjátok Az is általatok vész el. Nem kap tõletek esélyt, Legfeljebb gyomorfekélyt. Ilyen álnok nemzedéket Ritkán hordott még a föld, Merõ ábránd, hogy segítsék, Inkább azt üvöltik, öld.

Pilisszántó, 2006. november 21.

szonett](#)

Elhagytak, elmentek mind a cimborák, Kit az ital vitt el, kit pedig a rák. Egyedül maradtam, és ez fáj nagyon, Sokszor könnyet ejtek, nem bánom, hagyom. Elsiratom õket és az ifjúságom, Sok víg napot éltünk és nincs mit megbánnom. Egyedül maradtam, nincs már vigalom, Bánatos a lelkem, nem száll a dalom. Mint a süket zenész, kiben él a nóta, Csak a taktust véti el már évek óta, Így élek magamnak jó barátok nélkül, Ez lesz annak sorsa, ki mint én, megvénül. Ó ha én így vénen egy barátra lelnék, Még a fél világgal is birokra kelnék.

Pilisszántó, november 23.

Van egy kedves macskám, kinek neve Murci, Szép fényes a szõre, az orra meg turcsi. Csengõt hord nyakában, mert ha fára mászik, Egyfolytában mindig madárra vadászik.

A legjobb barátja Argosz, berni pásztor. Megvicceli sokszor, átverte vagy százszor, De a berni pásztor igen jámbor állat, Hagyja, hogy elõle kiegye a tálat.

Hogy ha kedve szottyan, hátára felmászik, Dorombol, harapdál, s a farkával játszik, Mert a kutya vígan csóválja a farkát, Imádja barátját, ezt a huncut tarkát.

És, ha a játékban végkép kimerülnek, A szoba közepén szépen elterülnek, Megmosdatják egymást, kéjesen murrognak, Elalszanak mélyen, és csendben szuszognak.

Pilisszántó, 2006. november 24.

Alámerültem az élet tengerébe Fehér tajték habja számba becsapott, Én azt hittem ifjan, hogy jó ez a világ, De az élet, oh jaj, csúnyán becsapott.

Büszke öntudattal indultam felétek, Ifjú szívem, mint tûz piros virág, Tenyeremen hordva letettem elétek, Mert azt hittem, ettõl szebb lesz a világ.

Alámerülve az élet tengerébe Mohón felfaltátok ártatlan szívem, Mint elszáradt virág, sodródom a szélben, Nem emlékszik én rám ma már senki sem.

De, ha egyszer újra fiatal lehetnék, És kérnétek tõlem újra szívemet, Mellembõl kitépve letenném elétek, És boldogan mennék megint véletek.

Pilisszántó, 2006. november 30.

Hová, merre, és megyünk-e egyáltalán? Miért, kiért, lehet-e, vagy csak talán? Érdemes, vagy hasztalan, ki mondja meg? Akarnak-e még valamit az emberek? Vagy csak várnak, és kire, a fenséges égire? Eljön-e valaha, ki tudja azt? Tudod-e milyen az égi malaszt? Kell-e nékünk az egyáltalán? Lesz-e még élet a halál után? Van-e még valaki, ki tudja ezt? Vagy a Föld népe esetleg rajta veszt?

Pilisszántó, 2006. december 4.

Szonett](#)

Ülök a szobámban, s fülemben csönd dobol Csak a macskám mászkál halkan nesztelen. Olyan jó most csendben lustán ellazulni, Mert a világ harsány, s szörnyen esztelen. Olyan jó most halkan azon elmélázni Mi volt, mi van, és arról is mi lesz? Négy fal közé zárva, s a jövõre várva Halkan imádkozni, bár tudnám, kihez? Mint a gyilkos hangyák úgy pusztítják egymást Õrült világunkban most az emberek, Mindent letarolva, semmit sem kímélve Ezrével pusztulnak nõk, s a gyermekek. Magányomban én egy szebb világról ébren álmodok, Hogy jobb lesz a világ, s elmúlnak a véres századok.

Pilisszántó, 2006. december 8.

Nem tudom, hogy miért vonzanak Úgy a régi könyvek Bõrbe kötve, gótbetûkkel nyomott antikok, Bár kopottak, jó néhányuk rongyos, Nékem még is fontos Igaz, hogy tartalmuk számomra titok. Oly jó kézbe venni, s megszagolni õket, Mint a csinos nõket, Mert hisz õk is mindig titkot rejtenek, Századok üzennek a ma emberének, Hagyjatok ti is nyomot, Amin az utódok meghatódva könnyet ejtenek. Felejtsétek el a hamis, durva öldöklõket, Becsüljétek meg a nyomdászt, és a könyvkötõket.

Pilisszántó, 2006. december 11.

Szonett](#)

Hová tûnt a megszentelt karácsony az örömmel telített nagy várakozás? A készülõdés meghitt szent varázsát durván eltaposta a nagy rohanás. Üzletté vált ünnep lett a szent karácsony, csalók és kufárok barbár ünnepe. Eladni és venni, mindent bezsebelni a szent áhítatnak nincs már itt helye. Jézus születése csupán ürügy arra, hogy költsed a pénzed, és nagyokat zabálj, nem arról szól ma már, ez az áldott ünnep, hogy szálljál magadba s egy percre megállj, hogy magadhoz öleld nem csak a családod, hanem úgy, mit régen az egész világot.

Pilisszántó, 2006. december 25.

Azt jósolták, hogy a tél kemény lesz, Havazással terhes, zordon, és rideg, Már elõre féltem, s nem igen reméltem, Hogy még újévkor sem lesz hó, sem hideg.

Messze elkerültek hópelyhekkel terhes Vad szelektõl ûzött szürke fellegek, A nap tûz az égen, fényes úgy, mint régen, Világít serényen, ám de nem meleg.

Hûvös van az igaz, de nem igazi tél ez, Cinkéink sem jönnek, kiket etetünk, Ha nem esik a hó, õk felénk se néznek, Friss magvat eléjük hiába vetünk.

Ó, a hó, a friss hó, az nagyon hiányzik, Mikor pille szárnyán hullik nesztelen, És a meghalt földet fehér gyászlepellel Beborítja puhán, halkan csendesen.

Pilisszántó, 2006. december 27.

Magunk mögött hagyva egy viharos évet, reményteli szívvel köszöntelek téged, és sikert kívánok áldott újesztendõ, remélve, hogy jövõre is teli lesz a bendõ. Mit nyertünk a réven, oda lett a vámon, rossz hírünk keltették, szerte a világon, árvizek, választás, randalírozások, szerteszállt remények, elillanó álmok. Jó lenne, ha mind ez már csak emlék volna, és az egész nemzet egy szekeret tolna.

Pilisszántó, 2007. január 3.

Január elején általában tél van, Kemények a fagyok, havat hord a szél, A borús ég alatt, ha õz csapat halad A kertek tövében, hosszú lesz a tél.

De másképp van minden az idei évben, Hétágra tûz a nap, rügyeznek a fák is, Január közepén még a hó sem esett, És a szõlõtõkét sokan metszik már is.

A megcsalt természet, mint kéjsóvár szajha, Illegeti magát, rügyet bont a rózsa, Fent a kéklõ égen fodros felhõk szállnak, Tükörképük látszik idelent a tóban.

Mediterránná lett a mérsékelt égöv? Melegszik a Földünk, úgy látszik igaz. Sajnálom a telet, mondtam már eleget, Hogy nem kell fûteni nékem nem vigasz.

Szakadj hó, tombolj tél, Legyél deres minden, Apró kis faág Õrizd meg szépséged Fenséges természet, Ne változzál semmit Gyönyörû világ!

Pilisszántó, 2007. január 8. +10°C

A vágy, mi magoncként Már benned sejlett, Hogy terebélyes legyél És enyhet adó, Még most is benned él Közel száz évesen, S élni fog mind addig, Míg lombot hajt az ágad, És motozni fog köztük a szél, Vagy vad szelek tépik a ruhádat.

Pilisszántó, 2007. január 9.

Még ártatlan gyermek voltam, Alig múltam el hat éves, És nem tudtam, hogy a múltam, Ami nem volt, mitõl vétkes.

Miért nem játszhatnak vélem, Akik addig úgy szerettek, Pajtásaim elfordultak, Hanyatt löktek, kinevettek.

-Anyám mondta, hogy zsidó vagy, Hiába vagy református, Szólt az egyik, s felém rúgott: Hogy lennél hát lutheránus?

Nem tudtam, és nem értettem, Mit jelent a szó, hogy zsidó, Bár nagyanyám barheszt sütött, Áldja meg a mindenható.

Nem értettem, miért zártak Drótkerítés mögé lökve, Pedig apám régen kitért, Zsidó maradt mindörökre?

Ma már tudom, és megértem, Református zsidóságom, Kár volt apám, hogy kitértél! Újra kezdik, amint látom!

Pilisszántó, 2007. január 12.

Fönt a hegyen, a Nyúldomb oldalán Ott virít a hérics, tündöklõ Napleány. Jégkék az ég még, a föld is rideg, Szép fejét szél rázza, Dermesztõ hideg. És, mint sok ezer kicsiny napkorong, Meleg fényt sugároz, Pedig még borong. Hó alól kibújva, félve körbenéz, Arany fejét rázva, Már tavaszt idéz.

Pilisszántó, 2007. január 16.

szonett](#)

Világszerte olvadnak a gleccserek, És ámulva nézik ezt az emberek Az Északi-sarkon is tûnõben a jég, Már áttetszõ üveg és a színe kék. A Mount Blanc csúcsa már nem fehér, "Minek nem árt se nap se szél" Csupán hatalmas szürke kõ, Ami évente egyre-egyre nõ. El Nino nagy esõk, sár özön, Ez az, mi lehet, hogy ránk köszönt, Viharok, és szörnyû áradások Úgy tûnik ez az, mi mára már sok. Tegyünk már valamit emberek! Mert ha nem, kiöntenek a tengerek.

Pilisszántó, 2007. február 24.

A nap még fénylik fenn az égen, Bár alant száll közel a fákhoz, Homály kúszik a faluvégen, S árny tapad a házak falához.

Vörössé válik lassan a fénye, Körötte rózsaszín homály, Mintha csöndesen folyna a vére, És várná az égi ispotály.

Megfáradt kimerült égi vándor, Alámerül a semmiségbe, Útján kíséri megannyi kántor, Madár raj röppen a szürke égbe.

Lassan sötétség borul a tájra, Elhal a madárdal odafent, Úgy érzem, mintha a szívem fájna, S a többi, a többi néma csend.

Pilisszántó, 2007. február 5.

Borongós szürke pára leng, a felhõn át halvány fény dereng.

Lehetséges, hogy esni fog, a szél sem fúj, csak csámborog.

Csetlik botlik a fák között, tegnap még dühöngve öklözött,

Vadul verte a ház falát, cserepet tört, és palát.

Ma már az esõnek lába lóg, vékony szálon függ, mint a pók.

Nem várunk tõle vízözönt, várjuk a tavaszt, mi ránk köszönt,

Derût hoz fényt és illatot, feledve mit a tél ránk hagyott.

Pilisszántó, 2007. február 12.

Pécs környékén rügyet bontott Sok cseresznyeág. Virág pompában ragyognak Kiszolgáltatva fagyoknak, Virágoznak a cseresznyefák.

Mint fenséges menyasszonyok Hófehér csipkeruhájuk, Dideregve toporognak És a gazdák mind morognak, Félve, elfagyhat a fájuk.

Türelmesen szépen vártak, A fákat még meg se metszték, Eddig februárban tél volt, Mindig szürke volt az égbolt, Kénmésszel sem permetezték.

Lehet, idén nem lesz gyümölcs? Adj tanácsot, ha tudsz te bölcs!

Pilisszántó, 2007. február 16.

Népek zenéjének virtuóz tudósa, Te fáradhatatlan alkotó zenész, Hatalmas örökség hites hordozója, Mûvészeted útján tudtad merre mész.

A huszadik század minden szörnyûsége, És minden szépsége benned lakozott, Vad barbár akkordok õsi lüktetése Sokszor meg nem értést, botrányt okozott.

A disszonáns világ benne van zenédben, És benne hallható a tonalitás is, Egymást átölelve egymásba fonódva, Dicsõíti zenéd már a nagyvilág is.

Kékszakállú herceg híres áriáját Megelõzõ fényes nagy C dúr akkord Átjárja a testnek minden porcikáját, Azt, hogy mi a zene, itt megmutatod.

Isten szava szólhat csak így fent az égben, Megrendítõen szép láncreakció, Minden, ami volt, lesz, benne van e mûben, Soha nem marad el az ováció.

Megremegnek a csillárok És a gyertyatartók, Ezt alkotta a világnak Egy törékeny magyar zenész, Kinek neve BARTÓK.

Pilisszántó, 2007.február 27.

szonett](#)

Egy költõnek nincs más dolga, Eldöntheti, úr legyen-e, avagy szolga. Ma már mind ezt megteheti, Ha nem teszi, istenemre úgy kell neki. Szolga marad mindörökre, Hajbókoló, konformista, világökre. Ha egy pártnak lett a foglya, Elveikkel egyetértek: ezt motyogja. A költõnek nincs más dolga, Csak is az igazat mondja. Tanuljon meg szépen szólni, Mert csak így érdemes gyónni. Bátran zengjen érces hangja, Hogy a nagyvilág meghallja.

Pilisszántó, 2007. március 7.

szonett](#)

Én, ki megéltem hetven évet, És kezemben fegyver nem volt, Úgy vélem lehet, hogy kéne egy kolt, Azért hogy én is szembe szálljak, Nehogy majd áldozattá váljak, Az új fasiszták vak dühének, Y-nak, X-nek, Z- nek. Apám elõdeikkel szemben harcolt. Anyám sírt, tudta, gránátokat rejteget. Apám szólt, ha kell, meghalok, De elviszek magammal negyvenet. Érzem, hogy nékem is szembe kell mennem Az új fasiszta szörnyû rémmel, Y-nal, X-el, Z-vel.

Pilisszántó, 2007. március 16.

Április van, és virít a hérics Arany fényû tündöklõ virág. Kedves a szívemnek, és a szememnek, Elviselhetõbb lesz tõle a világ.

Hûvös szellõ járja át a rétet, Megcsókolja tündér szép fejét, És a virág beleremeg kéjjel, Érzi már a napnak bûvös erejét.

Arany fejét fordítja a fénynek, Örömében vígan ránevet a nap, Mámorosan bontja szirmát széjjel, És a fénylõ naptól is egy csókot kap.

Pilisszántó, 2007. április 5.

szonett](#)

Régi fényképeket nézek, És elõvarázslik ifjúságom, Miközben csöndesen feketézek, Jelenemet a sutba vágom. Látom magamat ifjan, karcsún, Még nem számoltam éveim számát, Hasamat sem húztam be lassún, Ha megpillantottam egy csinos dámát. Gyermekeim már mind felnõttek, És szülõkké váltak maguk is, Most még is úgy láthatom õket, Mikor még göndör volt hajuk is, És tündéri kedves kis babák voltak, Családomban még nem voltak holtak.

Pilisszántó, 2007. április 18.

szonett](#)

A kertünkben virágot ültet feleségem, Ma már nem hajlong olyan kecsesen, Ahogyan tette azt nagyon régen. Dereka már nem karcsú, csípõje széles, És minden mozdulat fáj szegénynek, De nékem bár mit is tesz, minden édes. Negyvenhat éve, hogy együtt teperünk, Mára sötét haja is hófehér lett, De született három szépséges gyermekünk. Unokáinknak száma szintén három, Egyikük óriás, két méter magas, Nem bántam meg, hogy õ lett a párom. S ha meglebbenti õsz haját a szél, Úgy hallom, hogy mindig kettõnkrõl beszél.

Pilisszántó, 2007. április 18.

Április van, csupa illat, csupa fény, És a fénybõl elõvillan Egy-egy csodás tünemény.

Sárga, lila, vörös, fehér, bájolognak kéjesen, Illatukkal elcsábítnak Zöld szárukon ringatóznak kényesen.

Erdõ, mezõ mind virágzik, mára nincsen aki fázik, Hogyha merész, ingben járkál, Azt se bánja, ha megázik.

Itt a tavasz itt van végre, bodros felhõk integetnek, Bódultan nézek az égre, Térdeim is megremegnek.

Hány tavaszom lesz még nékem, nem tudom, Hetven évet már megértem, Eddig jártam az úton.

A sors mindig kegyelt engem, szeretett, Ha bajom volt, elõbb-utóbb Mindig felém nevetett.

Virágillattal telített könnyû áprilisi lég, Szárnyas tüdõm azt susogja, Ebbõl sohasem elég.

Minden tavaszt, minden évet én hálásan köszönök, Mert az élet oly gyönyörû, És remélem, hogy még érnek örömök.

Pilisszántó, 2007. április 26.

A pánarab árral szemben Soha nem lesz semmi rendben. Mindegy, hogy fellah, vagy király, Kétszáz éve már megírta Csokonai Vitéz Mihály.

Olvasd a Konstanci Nápolyt, Mintha nyeltél volna ráspolyt. Minden felé szörnyû viszály, Kétszáz éve már megírta Csokonai Vitéz Mihály.

Nem marad az iszlám veszteg A világ, most újra retteg. Nem tudod fejükbe mi jár, Kétszáz éve már megírta Csokonai Vitéz Mihály.

Európa vigyázz nagyon! Az iszlám ne verjen agyon, Mert ha gyõz, az több mint aszály, Kétszáz éve már megírta Csokonai Vitéz Mihály.

Kietlenné válik minden, Rabbá tesznek minden szinten. Sivataggá lesz majd a táj, Kétszáz éve már megírta Csokonai Vitéz Mihály.

Pilisszántó, 2007. április 28.

szonett](#)

Négyszirmú csillag, fürtös ág, Friss tavaszi orgonák Hófehérek és lilák, Illatos szép pagodák. Élvezem a friss leget, És a fénylõ kék eget Mámorító illatok, Jó tudnom, hogy még vagyok. Kertem csupa illatár, Vígan dalol a madár, Én boldogan hallgatom, Errõl szól e kis dalom, Énekelni, oh de jó, Barkát bontott a dió.

Pilisszántó, 2007. május 1.

Visegrádhoz és Budához oly közel, A megszentelt Pilis hegység, Csodás természeti egység, Fenségesen terül el.

Szálerdõkkel tele tûzdelt nagy hegyek, Tiszta patakokkal szabdalt, Mint egy dús királyi asztalt, Élvezem a nagy kegyet,

Azt a kegyet, hogy ma én itt élhetek, Hol királyok éltek egykor, Márványkútból folyt a szesz-bor, Én mindentõl rettentõen féltelek.

Féltem a hatalmas vadkant, bõszet, Karcsú lábú szelíd õzet, Muflont és a vörös rókát, Meg a sétáló apókát.

Erdõt, mezõt, bokrot, árkot, Sok kicsi színes virágot, Óvjátok meg mind ahányat, Mert az élet csak is így lehet kerek. Nem sok az, amit kívánok, Õrizzük meg e világot emberek.

Pilisszántó, 2007. május 7.

Nékem már szinte követhetetlen, Mind az a sok valami, Amit csak figyelek, ám nem értek, Ezt õszintén meg kell vallani.

A tudományok, mit követtem eddig, És értettem is, úgy ahogy, Mára már jócskán túlhaladtak rajtam, S úgy teszek, mintha érteném valahogy.

Hajdanán értettem Cricket és Watsont És a DNS kettõs spirált. Mára már fel nem foghatom ésszel, Miként fejtették meg a genetikát.

Manapság õssejtbõl szervet kreálnak, És ébren mûtenek szívet, Ûrhajók maholnap a Marsra leszállnak, Remélve, hogy valahol találnak vizet.

Mi az még, ami jöhet? Ezt kérdem magamtól. Válaszolni rá sajnos nem tudok. Több már nem telik öreg agyamtól, Szégyenlõsen inkább hallgatok.

Nékem megmarad csupán a szépség, Vad tengerek, zöld mezõk, havas hegyek, Fák, virágok és a fénylõ kék ég, Ez is elég addig, míg el nem megyek.

Pilisszántó, 2007. május 10.

Még nem írtak arról, semmiféle verset, Sem túl finomkodót, sem brutális nyerset, Hogy hetven év körül, butul már az ember, Sok mindent meg sem ért, s errõl szólni nem mer.

Pedig nem oly régen, elméje még szárnyalt, Parádripoztozott, szellemesen tárgyalt. Alapvetõ dolgok nem jutnak eszébe, Kulcsát keresgéli, most rakta zsebébe.

Legjobb barátjának nevét elfelejti, Azt, hogy meszesedik, félig meddig sejti. Szomorú, de így van, pusztulnak a sejtek, Magamon is érzem, mikor rejtvényt fejtek,

Vagy ha verset írván nem szárnyal a múzsám, Félek, hogy majd egyszer vak sötétség hull rám.

Pilisszántó, 2007. május 27.

Nem olvas, nem olvas, nem olvas a nemzet. Nem olvas az ifjúság sem prózát, sem verset. Ha olvas is, makog, mit olvas, nem érti, S ha netán rászólnak, önérzetét sérti.

Óh, én szerelmetes verses ifjúságom, Költészet volt az én titkos szent világom, Rímek ringó árján szállt szabadon lelkem, Egy Tóth Árpád versben örömömet leltem.

Lehettem én vidám, vagy netán szomorú, Mindig elvarázsolt az "Esti sugárkoszorú". "Szeszéjes bús ajándék" volt e rímes játék, És nem volt negédes, gyönyörû volt, s édes.

Ha a szellemiség jó irányba hatna, Szerelmet vallani csak is így szabadna. De ma már ez "ciki" így mondják a srácok, Csak ha durva vagyok, buknak rám a lányok.

Dõlj el anyám, mondja, dõl is a csaj nyomban, Tizennégy éves sincs, anyja lehet gondban. Nem olvas, nem olvas, nem olvas a nemzet, Nem olvas az ifjúság, sem prózát, sem verset.

Pilisszántó, 2007. június 1.

Meghalt, elment egy korszakos nagy színész zseni. Nem lesz még egy olyan mûvész, kiért a nõk ennyi könnyet fognak ejteni. Szép férfi volt ifjan, sármos agg korában. Igen mûvelt volt, és mindig elegáns, amit nem viselt el, azt kimondta bátran, és nagyon utálta, ami dilettáns.

Pilisszántó, 2007. június 19.

szonett](#)

Vibrál a levegõ a kiszáradt rét felett, meghalt a mezõknek sok színes virága, egy-két száraz kóró mered csak az égre, megzörren a szélben kesze-kusza ága. A föld is megrepedt már, tátongnak a rések, víz után sóvárog itt minden növény, az erdõk lángolnak, és a földig égnek, elhamvad a tûzben itt minden remény. Aszály sújtott ország, izzik a magyar nyár, kiégett mezõk és lángoló hegyek, minden, ami él az esõre vár régen, így én is csak várok és reménykedek. Várom a hûs esõt, az enyhetadót, erre kérem én is ha van, a Mindenhatót.

Pilisszántó, 2007. augusztus 8.

Azért se hagyom magamat, a koromtól leteperni. Bár hetven évet már megéltem, de segítséget még nem kértem, senkitõl, senkitõl!

Szellememet és testemet edzem, így állok tettre készen, naponta még megújulnak sejtjeim, feledve igaznak vélt elveim. fáj nagyon, fáj nagyon!

Politikától magamat már nem hagyom, Már nem hagyom kábulatba esni. Szirénhangok már messze elkerülnek, a hazugságok is mindig kiderülnek. Úgy bizony, úgy bizony!

Pilisszántó, 2007. augusztus 22.

Életem nagy részén immár túl jutottam, Ma már nem érdekel, amiért futottam. Inkább foglalkoztat a nagy misztérium, Ha netán átérek lesz-e Elizium?

El jõ az öregség, csendes agónia, Az embernek azért jó volna tudnia, Mi történik véle, ha elszáll a lelke, Megmarad-e végleg parányi kis telke,

Hová eltemették azok kik még élnek, És az elmúlástól rettentõen félnek. Vagy netán elvadul, s jószág legel rajta, Nagy foltos tejelõ holsteinfrizi fajta.

Azon már túl vagyok, hogy rettegve féljek, Vagy az Úr Istentõl valamit is kérjek. Mert én régen tudom, testem porrá mállik, Majd az õsanyaggal újra eggyé válik,

És halálom után sok milliárd évvel, Újra egyesülve hidrogénnel, szénnel, Mint atomnyi parány talán újra élek, Úgy, mint fénylõ csillag õsi felhõlélek.

Pilisszántó, 2007. augusztus 26.

Óh, Uram! Én, ki kételkedem, hogy létezel, Még is hozzád fohászkodom. Fohászkodom, mert sajnos van rá száz okom. Kérlek, segíts nekünk, ha még is létezel, Ha vagy, és nem segítesz, úgy te is csak vétkezel Mint kik feledve a múlt szörnyûségeit, Most újra uszulnak, és fájdalmasan dúlnak Emlékeink között, mit feledni véltünk, A szörnyû fasizmust, mit sajnos megéltünk. Uram! Ha létezel, kérdem, miért hagyod, Hogy ránk törjön ez a szörnyû eszme, Vagy oly magasból semmiségnek látszik, Hogy sok magyar ember újra meg van veszve? Netán te is feledni véled azt a bûzös füstöt, Mi trónusod felé szállt, s orrodat facsarta? Milliók elégtek, de szemed egy felhõ talán eltakarta, Vagy nem akartad látni azt a szörnyûséget, Hogy sok ártatlan ember kemencékben égett. Óh Uram! Ha létezel, úgy bûnös vagy te is, Tedd hát jóvá bûnöd, és tovább nem tûröd Az új náci eszmék újra éledését, Csavard ki kezükbõl a sátánnak kését. Ha netán egy pajkos angyal bekötötte a szemed, Hogy bújócskát játszadozzon fent az égben te veled, Arra kérlek, hogy tépjed le szemedrõl a kendõt "Megbûnhõdte már e nép a múltat, s jövendõt." Óh Uram! Ha megteszed azt, amit én itt kértem, Úgy hívõvé válok, ezt most megígérem. Amen

Pilisszántó, 2007. szeptember 4.

Találkoztam az Istennel Tegnap késõ délután, Egyszerre volt mind két helyen, Angyalföldön és Budán.

Azt gondoltam, hajléktalan, Mert lábán nem volt cipõ, Mezítláb sétált a porban, Nem sejtettem, hogy ki Õ.

Jobb kezében vándorbot volt, Csendben lépkedett elõre, Majd egyszer csak szépen fölszállt Egyenest egy háztetõre.

Nagy fényesség vette körül, Bodros felhõ volt ruhája, Rájöttem, hogy õ az Isten, Pedig nem volt koronája.

Pilisszántó, szeptember 25.

A mûvészetek terén dúl az anarchia, Épül az alapok nélküli vár. Aki mûvész akar lenni, s hírnevet akar szerezni, Annak nem kell tanulnia már.

Alternatív! E varázsszó most a módi, Az sem baj, ha nem valódi Nem tudja, hogy mit akar, Blickfangos címekkel amit lehet, eltakar.

Nem azzal van bajom nékem, Hogy modern, s újat akar, A bajom az, hogy mit mûvel, Úgy ahogy van, egy nagy szar!

Pilisszántó, 2007. szeptember 26.

Új évezredünkre a Föld olyan kicsi lett, hogy minden nagy és apró kicsi tett hamar kiderül és a hír, mindenkit elér, lehet az örömteli, vagy ne tán folyhat a vér. Már nem hír az, ha télen is virít a rózsa, a hír az, ha felrobbant, lezuhant, vagy felkötötte magát a szomszédék apósa. A média mindenütt jelen van, ez a mérvadó, és mindent sugároz a sok TV adó. Ez a globalitás. Minden determinált, minden tett meghatározza a másikát. Így hatnak egymásra a különbözõ dolgok, úgy hogy ne csodálkozz, hogyha nem vagy boldog. Mert ha egy kisgyermek szenved Afrikában, elszorul a szíved a saját szobádban, mindent tudsz, mindent látsz, mi történt a Földön, vagy hogy mi az újság nálunk Celdömölkön. Lelked összezúzza ez a hír cunami, fuldokolsz az árban, s ha ne tán valami széprõl is értesülsz, már azt el sem hiszed, mert a globalitás elvette hited. Ma már a hír nem más, csak az, ami árthat, az új évezredünktõl ugye nem ezt vártad?

Piliszántó, 2007. október 11.

Miért van az, hogy hamis próféták és gaz emberek kiállnak a nép elé, s nyakukon dagadó erekkel fennhangon kiáltják, most rám figyeljetek, mert új eszméket hirdetek, és félre gond ez lesz egyedül igaz, és üdvözítõ minden más hamis, amit bárki mond. De az eszmék, amik igaznak tûntek egykoron, idõvel avíttá váltak, és a rájuk épült várak, összedõltek, helyük ma már csak puszta rom. Új próféták és demagóg igehirdetõk tanulhatnátok valamit a múlt emlékeibõl, mert mindig vihart aratnak a szelet vetõk. És a vihar szele elsöpri azokat, akik támogatják a hamis gazokat.

Pilisszántó, 2007. október 19.

A nyáron még virág voltam, Langyos szellõvel daloltam, Illatfelhõ vett körül, Minek mindenki örült.

Ma már száraz kóró vagyok Egy szirmom sincs, ami ragyog. Már a szél is elfelejtett, Nincs ki értem könnyet ejthet.

Egy nyáron át virágoztam, Szél ringatott, illatoztam. Most a halálomat várom, Lejárt egynyári világom.

Piliszántó, 2007. október 29.

szonett](#)

Krizantémok és az õszirózsák Meghalt szeretõk, és temetõk virága, Lilák, hófehérek, vörösek és kékek, Az elmúlás fájó szomorú világa. Csendben sírdogálnak a szomorú fûzek, Érzik az elmúlás hûs leheletét, Lombjukat hullatva búcsúznak a nyártól, Én is érzem már, hogy mily rövid a lét. Krizantémok csodás õszirózsák, Illatuk szomorú akárcsak az õsz, Lehet szép a szirmuk fodra, És fejüknek ékes bodra, De a halál mégis Mindenkit legyõz.

Pilisszántó, 2007. november 1.

Kezembe került egy régi fénykép, Rajta Petruska, én vagyok. Szomorú fájdalmas kis bohóc Haldoklik, szeme már nem ragyog. Szemöldöke kanyargó furcsa ív, Némán tekint a semmibe, Szája legörbül, mintha sírna, Nem gondol õ már senkire.

Lelke már messze jár, túl a testén, Mint egy ködfátyol tovaszáll, Fájdalmat nem érez, teste béna, Így érte utol a szép halál. Remegés futott át törékeny testén, Én is meghaltam ezen az estén. De szelleme nem halt meg, most is él még, Felette ragyog a fénylõ kék ég.

Pilisszántó, 2007. december 14.

Csivitelnek a széncinkék, Fõleg, mikor az ég is kék, Sárga hasú kis gombócok, Fekete fejû bohócok.

Tarka tollú tengelic, Amit mûvel, szinte vicc. Vígan röpköd ágról ágra, Apró fészket rak a fákra.

Az õszapó tolla szürke, Kicsike, de nagyon fürge. A színe nem tarka-barka, Viccesen hosszú a farka.

Meggyvágónak nagy a csõre, Folyton éhes, és nagy dõre, Minden magvat õ akar, Folyton nagy balhét kavar.

Búbos fejû kis pacsirta Mind a két szemét kisírta, Mert a ruhája csak szürke, De a két kis lába fürge.

Piros sapkás fakopács, Nem kell néki kalapács, Csõrével veri a fákat, Átkopogtat minden ágat.

A vörösbegy vígan fütyül, Minek mindenki csak örül, A dallamot jól cifrázza, Ha a szél a fákat rázza.

A feketerigó csõre Sárga, mint a kacsa bõre, Vadszõlõt eszik a télen, Ezért nem marad õ éhen.

Pettyes hasú fenyõrigó Nagyon tudja azt, hogy mi jó. Délben fenyõmagot eszik, Sok madárral összeveszik.

Fejjel lefelé a csuszka A fa törzsén végig kúszva Folyton kukacra vadászik, Nincs bundája, még se fázik.

Szemfüles kis szürke madár Tele van velük a határ, Ez a veréb, más nem lehet, Átcsivitelik a telet.

Színes tollú mátyásmadár Csúf hangjától zeng a határ. Õ az õrszem, éber strázsa, Az erdõt nagyon vigyázza.

Pilisszántó, 2008. február 2.

Itt nyugszik Faludy Villon átköltõje Soha nem volt néki Egy jó felöltõje. Szerette a nõket, Olykor srácra váltott, De a verseivel Senkinek sem ártott.

Pilisszántó, 2008. február 15.

Mint a szikes puszta kiszáradt a lelkem, Perzselõn, és forrón szél süvít felettem, Amit tudtam régen azt is elfeledtem, Amit tudtam régen azt is elfeledtem.

Ádáz csaták, harcok szüntelenül dúlnak, Érzékeim lassan végleg eltompulnak, És a feledésnek mély kútjába hullnak, És a feledésnek mély kútjába hullnak.

Sós kiszáradt földdé vált virágzó kertem, Amiben hajdanán örömemet leltem, Aztán csak a fájó könnyeimet nyeltem, Aztán csak a fájó könnyeimet nyeltem.

Lassan elszállt minden szépséges reményem, Fonákjára fordult számtalan erényem, Pedig én küzdöttem igazán keményen, Pedig én küzdöttem igazán keményen.

Költõi gúnyámat fogasra akasztva Szomorúan élek magamra maradva Minden szép virágom vég kép learatva, Minden szép virágom vég kép learatva.

Lehet, hogy még egyszer kivirágzik földem Mielõtt még végkép föld alá kell mennem, Remélve, hogy addig embert még nem öltem, Remélve, hogy addig embert még nem öltem.

Pilisszántó, 2008. március 4.

Közeleg a Sándor napja, Rügyet bontottak a fák, Szél süvít a házak között Tûzfalakkal megütközött, Kibújtak az ibolyák.

Már virít a sárga krókusz, Zöld levelén harmat ül, Szürke, bolyhos selymes barka Olyan, mint a nyulak farka, Karcsú vázákba kerül.

Nem sokára itt a húsvét, A tavasz megszentelt napja, Õsi rituális játék, Tojásfestés, meg ajándék Ez kijár erre a napra.

Feltámadt a Jézus Krisztus, Újra zengnek a harangok, Öröm költözik szívünkbe, És felettünk furcsa ívben Felröppennek a galambok.

"Tavaszi szél vizet áraszt" Lányok ajkán szól a nóta, Ezt éneklik ifjak, vének, Mert tavasszal minden éled, S készen állunk minden jóra.

Pilisszántó, 2008. március 15.

Pilisszántó felett a Hold fényes, nagy kerek, Csodálatos látvány, arany fényben úszik, Még is ezüstszínnel borítottak a hegyek.

Mélységes csend honol, felhõk úsznak hangtalan, Én, meg csak állok és bámulom a Holdat, Azon tûnõdöm, hogy az élet milyen parttalan.

Mióta járhatja útját e fénylõ nagy korong? Hány millió éve csodálja a törékeny ember? Felhõ mögé bújt; most látom éppen, hogy borong.

Szél támad, hárfája zengve, kíséri a Holdat, Én meg állok némán csodálva a látványt, Amely elvarázsol, mint egy méregoldat.

Pilisszántó, 2008. március 20.

Balettmûvész emlékére](#)

Megrendülve állunk, nem hiszünk a szónak. Meghalt; elszállt lelke a "kis Nagy Zozónak." Fénylõ csillag voltál, üstökös a pályán, és még mennyi munka, szép feladat várt rád. Izmos ifjú tested többet már nem mozdul, emlékünkben élsz csak, s ha a harang kondul, rád gondolunk mindig, látunk ifjan, s szépen, követendõ példa leszel mindenképen. Sigfrid, Albert herceg, Colas, Petruchio, minden fellépésed egy-egy szenzáció nagy sikereidnek se szeri, se száma, híred hamar elszállt szerte a világba. Örök Spartacusként látunk, ahogy kiállsz, kõbe faraghatna egy új Pheidias.

Pilisszántó, 2008. március 24.

A tengelicek közözött Az a beszéd járja, Létezik egy etetõ, Minek nincsen párja.

Mindig tele finom jóval Télen is meg nyáron, És az etetõ körül Sok madár a fákon.

Csivitelnek, összekapnak, Egymás színes tollát tépik, S mire vége lett a napnak, Hûlt helyét nézik a magnak.

Pilisszántó, 2008. április 13.

szonett](#)

A villám a sötétlõ égen cikkanva fénylett, És hatalmas dörejjel felmordult az ég, Hullámokban gördült, átkúszott a réten, Majd elhalt szerényen a hegynek tövén. Örvénylõ szél támadt, és tépte a fákat, Sikongva jajongott minden, ami élt, A természet erejét nyögte ember, állat, Éreztük a vihar szörnyû erejét. Mint a könnyû pille a cserepek szálltak, Remegett a föld, és sok kémény ledõlt, Hallottam nem messze hanyat dõlt egy házfal, Nagy szerencse volt, hogy embert meg nem ölt. Amerre csak nézel, minden romba döntve, Ember, állat, növény, fájón meggyötörve.

Pilisszántó, 2008. április 21.

szonett](#)

A kertemben, kukru-kukru turbékol egy gerlepár, fészket rakna, jaj de nem tud, oly ügyetlen, oh de kár. Két botocskát rak keresztbe, szilvafánknak ága közt, mind untalan földre hullik, de õ azért töretlenül újra küzd. Drótból fészket fonok neki, s fölteszem az ág közé, mohát, tollat rakok bele, s elhiszi, hogy ez a fészek az övé. Talán boldog lesz majd vele, s két szép tojást rak majd bele.

Pilisszántó, 2008. április 23.

De szeretnék úgy nevezett modern verset írni, bár látom elõre, sziszi-fuszi harc lesz, úgy sem fogom bírni. Mert a szótagszámok, ritmusok és rímek, emlékezetembõl mindig elõtörnek, akár a rossz hírek.

Egybe írni mindent írásjelek nélkül ez ám most a divat, ez mindenre kihat fejem is elkékül.

Elfelejt beszélni lassan ez a nemzet, nyögve Õ-zik már sok polgár, politikus, gyermek.

Ha "nyelvében él a nemzet", mára fél halott, Lõrincze és Péchy Blanka hiába szólt, semmit sem hatott. Ikes igék használata ma már elfeledve, az elváló igekötõk ismerete szintén végkép eltemetve.

Rizsát eszek csirkehússal, utána meg sört iszok, ki így beszélt, arra régen azt mondták, hogy te piszok. A fiatalság ma nem beszél, inkább röviden csetel, pár év múlva azt kérdezzük, hogy a nyelvünk, ami szép volt, miért is veszett ez el?

Pilisszántó, 2008. május 1.

Te egzaltált bohém megszállott gyerek, Akinek a négyszög, lehet, hogy kerek. Zenebolond, költõ, színész kelekótya, Juhász Gyula írta rólad: Giotto jó utódja. Végre együtt látni mûveidnek sorát, Tehetséged lehet, megelõzte korát. A homályos félszinek, és sejtelmes lények, Na'Conxypan-ban meg a szépséges fények Varázslattal bírnak, mely lelkedbõl árad, Mely a te világod, csak is a te várad. Egy õrült világnak õrült nagy festõje Saját szellemednek lettél temetõje. Óh! Gulácsy Lajos Giotto jó utódja Te voltál az élet legnagyobb tudója. Tán elõre láttad, hogy mi lesz a vége, Inkább magad bújtál téboly köntösébe. Elborult elmével csendben mosolyogva Nézted a világot, s nem lettél a fogja Beteges eszméknek, mit az õrült század Kieszelt, s ostobán önmagára támadt.

Pilisszántó, 2008. május 2.

Óh, az állatokra én csak úgy tekintek, Lehet az oroszlán, vagy ne tán szelindek, Mint ha kedves kistestvérem lenne, Ha tehetem, szeretgetem, magam látom benne. Az, amit mi elfeledtünk, bennük van jelen, Hogy ha éhes, akkor öl csak, máskor képtelen. Mind egy nékem, ha kérõdzõ, vagy akár predátor, Egyformán szeretem õket, élhetnek õk bár hol, A ház körül, vagy a pusztán, ne tán Afrikában, Azt se bánom, ha bent laknak velem a szobában.

Pilisszántó, 2008. május 7.

Csodálatos hír érkezett Dél-Magyarországból, ahol egy szép gólyapár fészket rakott ágból. és költeni kezdtek, egymást föl-föl váltva, míg nem egy iskolának szája maradt tátva.

Mert az iskolának pont a kéményére rakták le fészküket sok srác örömére. Web kamerát építettek a fészeknek szélihez, így láthatja ország, világ, és sok ember nézi ezt.

Gyermek, felnõtt mind örül, tanul, mûvelõdik, jó tudni, hogy sok ember a gólyákkal törõdik. És tettükkel higgy nekem, semmi sincs arányban, mert csodát mûveltek õk, oda lent Darányban.

Pilisszántó, 2008. május 8.

Glatter Jakab a dédapám, Ki Radnóti Miklós nagyapja volt, Rimaszécsen élt szegény, Ott is halt meg, hol a boltja volt.

Nagyanyám néhai Glatter Gizella, Auschwitzban szállt az ég felé, Csupán, mint szürke füst gomolygott, Így került a lelke az Úr elé.

Radnóti sorsa már közismert, Mártírhalált halt Gyõr elõtt, Tömegsírba temették meggyötörve, Kit egy magyar katona fõbe lõtt.

Hatvani Perlusz Gy. festõmûvész Unokatestvére volt apámnak, A nyilasok tarkón lõtték, Pedig hû fia volt õ hazánknak.

Drága jó apám már megúszta, Természetes módon jött a vég, Mint nagyapja, õ is sírban nyugszik, Mártírból ennyi már épp elég.

Pilisszántó, 2008. május 9.

Fehér lapok sorakoznak elõttem az asztalon, kezemben toll, írni kéne, nem tudom az agyam vén-e tétlenül csak kinézek az ablakon. Semmi nem jut az eszembe, tompa vagyok, mint a kõ, nem tudom hány tavaszt élek, és ezért egy kicsit félek, sejtelmes, hogy mit hoz nékem a jövõ.

Hetven éven túl az ember, ki nem gondol a halálra, az már bizony idióta, lehet tán egy pár év óta, és esetleg spenótot ken szobájának a falára. Ments meg Isten ettõl engem! Ez, amire kérlek téged, nem akarok tétlen ülni, és csendesen elhülyülni, remélem, hogy ezt megérted.

Pilisszántó, 2008. május 13.

Az Istennek kedves kiválasztott népe Dicsõség te néked bátor Izrael. Ezred évek múltak, mentek el feletted, De a dicsõ múltad soha sem feledted. Most is harcolsz érte akkor, hogyha kell.

Négyezer éves az írott történelmed, Még is nem rég nyertél magadnak hazát, Hatvan éve volt, hogy ádáz küzdelemben Erkölcsileg, harcban, s minden értelemben Sok ellenségeden te nyertél csatát.

Mind, kik szétszórattak szerte a világban, S népednek fiai imádkoznak érted Izrael. Ha baj törne rájuk, ma már van hazájuk, Az örökkévalóhoz elér hõ imájuk, S újból harcba szállnak, hogyha menni kell.

Pilisszántó, 2008. május 17.

Mint az árokpartok, színes kurtizánja, virít a rõt pipacs a tikkasztó nyárban lágy szellõ csókjától kéjesen vonaglik, és hullámzó teste megremeg a vágyban.

Kaszált fû illata száll a levegõn át, ezüst hársvirágtól fûszeres a lég, mámorító csókja ez az izzó nyárnak, és ebbõl a csókból semmi nem elég.

Búzatáblák között kéklik az imola, és vígan integet a szép szarkaláb, a Pilis hegy ormán vihar készülõdik, és cikkan az égen egy villámnyaláb.

Zúg a vihar szele, felmordul az ég is, beleremeg ember, állat és növény, kip-kop csepereg már egyre szaporábban, felissza az esõt a száraz televény.

Vihar gördült át a Hosszú hegy gerincén, felette szivárvány ragyog fent az égen, ó micsoda látvány, ó micsoda nyár ez, úgy tûnik pont olyan, amilyen volt régen.

Pilisszántó, 2008. május 28.

szonett](#)

Órákat kellene zengeni rólad, régen várt szabadság ó isteni lény mi hittünk a szónak, gondolva azt jónak, de idõvel lassan elhalt a remény. Megcsalták lelkünket az úri kufárok, maguknak szerezve pénzt, paripát, fegyvert, és a szegény nép meg magára hagyatva úgy néz ki, mint akit az Isten is megvert. Nagy a nosztalgia a régi rend után, és nem érti bután a mostani elit, miért van így? Ugyan mi lehet az oka, hogy elszállt a remény, és oda lett a hit. Ki nem hál az utcán, s nem eszik naponta, az meg nem értheti, mi a nemzet gondja.

Pilisszántó, 2008. június 5.

Heltai Jenõ bohém, színmûíró, költõ a nõi nem ismerõje, s ebben nagy szakértõ, kuplék, pikáns sanzonok nõttek ki a tollán, nem hazudott, ezért nem nõtt bibircsók az orrán.

Sok szépasszony és cselédlány volt az ihletõje bizonyára sokuknak volt igaz szeretõje. Aztán jött a nagy háború, minden összeomlott, öreg volt már és a kedve is nagyon elromlott.

Népnevelõk zaklatták õt szerény otthonában, arra bíztatták serényen, hogy éljen a mában. Munkásokról írjon verset, meg a parasztokról, úri népre nincs már szükség, az ismert okokból.

Beszédükben hemzsegett a sok "asztat" meg "esztet", meg akarták gyõzni, hogy a polgár csatát vesztett. A költõ meg csak mosolygott csendesen magában, majd megszólalt, és huncutság érzõdött szavában.

Sokat tanultam önöktõl, sohasem felejtem el, csak szerényen megjegyezném, hogy az igét mit hirdetnek, ragozni is tudni kell.

Pilisszántó, 2008. június 7.

Abda határában, hogy ha arra járok, A régi út mellett én mindig megállok. Csiszolt szürke gránit szobor áll a szélben Radnóti gyalogol fázósan a télben.

Katona köpenyét mellén összefogva Neki dõl a szélnek, már-már összerogyva, Küzd az életéért, lábát már nem érzi, Térdre hullva eldõl, és az eget nézi.

Véres sárban fekve csak várja a halált, Nem hallja, hogy egy hang durván reá kiált. -Állj fel kurva zsidó, mert ha nem, hát véged. De õ már nem mozdul szeme messze réved.

Talán Fannit látja könnyû nyáridõben, Virágos ruhája meglebben a szélben, És a csókját érzi, édes, mint a nektár, Míg az õszi kertben, fõtt a szilvalekvár.

Aztán fegyver dördült, megrándult a teste, Tömegsírba dobták, tán még az nap este. Abda határában, hogy ha arra járok, Könnyet ejtve érte én mindig megállok.

Pilisszántó, 2008. június 18.

Egy évvel már megint hosszabb lett a létem, és ennyivel közelebb a biztos halál, bujkálok elõle gondolván, becsapom, de a kaszás tudom, úgy is reám talál.

Szinte észrevétlen múltak el az évek, nagy szerencsém, hogy még nem voltam beteg, jó örökség, mit a felmenõktõl kaptam, de azért a pallos fölöttem lebeg.

Ó, mit meg nem éltem hosszú életemben, bukást, sikert, számtalan gyönyört, vesztettem barátot, de nyertem családot, és az élet így is sokszor meggyötört.

Olyan lettem, mint a foltos szalamandra, vihar, pusztító tûz engem el nem éget, kultúra a pajzsom, humánum a váram, emberi gyarlóság hozzám fel nem érhet.

Tûnõdve szemlélem, ki hogy igazodik, egy zsíros állásért miként készít tervet, feladva jó ízlést, önmegbecsülését, Nem is veszi észre, hogy délibábot kerget.

Bocsánat. Kimondom: elkurvult a nemzet. Lelkét is eladja egy kis baksisért, lehet orvos, fodrász, benzinkutas, szobrász, a mammon szelleme mindent megkísért.

Így élünk manapság, csendesen rohadva, penész jelzi nálunk körbe a határt, nem tudom, mikor jön el egy igaz ember, aki valójában felméri a kárt.

Lehet, meg sem érem, csupán csak remélem, megélek még egy új feltámadást, és újjá születve képes lesz a nemzet eltakarítani ezt a szemétrakást.

Pilisszántó, 2008. augusztus 1.

szonett](#)

Még tombol a szép nyár és hízik a szõlõ pirosló bogyója, de a madarak már útra készülõdnek, szárnyait próbálja sok gólyafióka. Villanydróton ülnek a szép füstifecskék, úgy néznek ki, mint egy élõ partitúra. Egy néhány még vígan cikázik az égen, de már sajnos õk is készülnek az útra. Minden nyárnak végén szomorú a lelkem, hányan élik majd túl ezt a nagy kalandot? Velük szállok én is sokszor gondolatban, s megkondítom értük a lélekharangot. Mert a nyárnak ez a legszomorúbb napja, értetek szól lelkem mélabús harangja.

Pilisszántó, 2008. augusztus 21.

Én testvére vagyok a magányos fáknak, akik a viharral bátran szembe szállnak. Gyökereim mélyek, és a törzsem kemény, hiszek a szép szóban, és éltet a remény. A remény, hogy egyszer vége lesz a télnek, új tavaszi eszmék egyszer csak megérnek, és a fagyos szelet langyos szellõ váltja, mert tudom, a remény hal meg, utoljára.

Pilisszántó, 2008. augusztus 28.

A Pilis hegy csúcsáról szemlélve a határt, úgy látom a tájat, mint egy színes talárt, melyet a természet hímzett ily cifrára, varázslatos leplet terítve a tájra. A budai hegyek csipkés fél karéja zárja le a völgyet fölötte egy héja. Kering a völgy felett, követi a párja, gyönyörû szárnyait szélesre kitárja. Így vitorláznak fenn a tündöklõ fényben, bodros felhõk fölött eltûnnek az égben. Tündérkert, mit látnak, és ezt látom én is bár a tüdõm zihál és süvölt a szél is, de felkapaszkodtam a hegy tetejére, hetven éves múltam a fene beléje.

Pilisszántó, 2008. szeptember 8.

Az emberek újfent csodájára járnak a falu szélén álló nagy gesztenyefának. E nagy törzsû száraz öreg faóriás, lám kizöldült újra, ez az mi oly csodás, és virágot bontott, bár már itt jár az õsz, köd lepte réteken járja útját a csõsz.

Szürke hajnalokon szarvasbõgés hallik, felriaszt álmomból, ádáz csata zajlik, vad õsiség hangja gördül át a légen, életre, halálra küzdenek a réten. A szarvastehenek meg csak némán állnak, s a gyõztes bikára türelmesen várnak.

Pilisszántó, 2008. szeptember 23.

Van egy kedves antik könyvem, ezerhétszáz hetvenhétbõl szerencsére hozzám került egy könyvkötõ mûhelyébõl. Szerzette e régi könyvet Tihany klastromának ura, Vajda Sámuelnek hívták, hogy rá leltem, szinte csoda. Régi magyar nyelven írta, még a nyelvújítás elõtt, ezerhétszázhetvenhétben hát ez nem volt tegnapelõtt. Szent Benedek szerzetének, volt a szerzõ fõ apátja, magyarul írt, nem latinul, ezért az Isten megáldja. Posonyban nyomták e könyvet, Landerernek betûivel, féltõ gonddal vigyázok rá, soha többet nem tûnik el.

Pilisszántó, 2008. október 1.

szonett](#)

Barátaim, akiknek innye kényes, és szeretnek jókat enni, foguk csillogóan fényes, és nem restek kétszer venni, hogyha ízlett az étel, amit nekik fõztem, ilyenkor úgy érzem, gyõztem, gyõztem. Én nem vagyok borivó, de jó bort kínálok, s ha látom, hogy kedvük magasra hág, ez számomra öröm, más nem is kívánok, ha mást várnék, az lenne nagy marhaság. A jó borok mellé járnak a jó adomák, így nem érezzük azt, hogy az idõ foga rág, és hogy sokszor az élet mily rossz, ezért megdicsérne a vén Epikurosz.

Pilisszántó, 2008. október 3.

Mint egy folyton dohogó vasból épült robogó füstokádó szörnyeteg, minden ízében remeg.

Kémény erdõ, meredõ, portól szennyes levegõ, folyton szitáló korom, itt telt a gyermekkorom.

Munkásotthon "Olvasó" és a Tiszti kaszinó, Karu, Szenna, Újhétes, salaköntés szép fényes.

Kohó, Martin, hengermû, és még sok más herkentyû, hûtõtorony, ércpörkölde, vörös por szállt körülötte.

Ózdnak hívják ezt a várost, nem füstöl a kémény már most, mert megölték a vasgyárat, ezért fizetünk nagy árat.

Mozdulatlan vas tetem, de én így is szeretem, holtan fekszik, nem mozog, Sok nagycsalád nyomorog.

Pilisszántó, 2008. november 2.

A Dagály fürdõnek langy meleg vizében elmerülni télen, mikor hull a hó ennél fenségesebb, mámorítóbb nincsen, lágyan ring a testem, mint egy kis hajó.

Opálszínû pára lebeg a víz felett, elnyel minden kristály hópihét, mint egy égi harmat hûsíti az arcom, s élvezem a forrás gyógyító vizét.

Sok megfáradt ember teste újra éled, feledve kínt, görcsöt és más nyavalyát, öreg és fiatal nyakig ül a vízben, egy rövid idõre feledve baját.

Jeges szél borzolja a hõ víz tetejét, de a sûrû pára bátran útját állja, birokra kel véle sokunk örömére, és fehér csillámló deret rak a fákra.

Pilisszántó, 2008. november 9.

szonett](#)

Cimboráimat, ha látom, sokszor szégyellem magam, mert nekem még nem fáj semmim, sem a csípõm, sem a peislim, és ha a tükörbe nézek, látom õsz szakállamat, hetven éves bár elmúltam jövõm látom, nem a múltam. Sok kollégám csiszeg-csoszog, legyûrte õket az élet, én meg futok, fára mászok, megcsodálnak a kis srácok. Ha létezik szép öregség, az enyém az, íme tessék.

Pilisszántó, 2008. november 13.

szonett](#)

A szirma fodros, tûzvörös, porzója sárga körkörös, bibéje hosszú furcsa szár, szerelmét rég óta várja már. Hibiszkusz ez a rõt virág, csodálja õt a nagyvilág, méhecske száll rá, potrohos, kósza szél csókjától mámoros. Zöld szárán táncol szüntelen, sokszor úgy érzi, meztelen, kéjsóvár gyönyörû büszke nõ, csodálóinak száma egyre nõ. Ha látom, mindig földerít, télen a szobámban is virít.

Pilisszántó, 2008. november 25.

A falunkat kékes pára lengi be, és a Hosszú hegynek árnya eltûnik a semmibe.

Templom tornyán a hó paplan ide látszik, úgy tûnik, a karcsú torony nagyon fázik.

Hegy oldalán hóba dermedtek a házak, a gyümölcsfák úgy néznek ki, mint a fekete csontvázak.

A faluban minden csendes, semmi nesz, még a kutyák sem ugatnak, lehetséges, netán újra esni kezd.

Pilisszántó, 2008. december 18.

szonett](#)

Hozzátok kiáltok kétségbe esve emberek, ébredjetek föl, mert a nemzet nagy beteg. Szörnyû kór súlyt minket évrõl évre újra, mert lelkünket vak hit, kishitûség dúlja. "Anyám én nem ilyen lovat akartam!" Nagy kétségbe esve a falat kapartam, és kaparom ma is ordítva, dühöngve, mert elõre láttam miként megy majd ölre a zsíros koncokért a sok nemzetmentõ, elfeledve mind azt, hogy mi a teendõ. Újra csak kiáltok, és megint kiáltok, mert ha nem ébredtek, áldozattá váltok egy szörnyû eszmének, mit a huszadik század kieszelt, s ostobán önmagára támadt.

Pilisszántó, 2009. január 4.

szonett](#)

Rettenetes, iszonytató, ha hideg van, s esik a hó, sok ember hal meg az utcán kihûlt testtel egy hóbuckán. Bûzös rongyokba csavarva kószál egy magányos parkban, bokor tövén letanyázik, rumot iszik, hogy ha fázik. Nincs otthona, nincsen párja, õt csak a fagyhalál várja, andalító meleg álom átöleli egy hó ágyon, rettenetes iszonytató, ha hideg van, s esik a hó.

Pilisszántó, 2009. január 9.

szonett](#)

Sûrû apró szemekben két napja hull a hó, csak nõ, csak nõ a puha paplan, a hó meg szakad lankadatlan. Már senki sem kurjongatja azt, hogy hahó. de jó az, ha napokon át szakad a hó. Itt a hegyen a hó lassan félméteres, ember és gép egyfolytában utat keres, az a kérdés, megfelelõ utat lel-e. Elegem van! Már a hócipõm is tele. Hófúvásban lapátolok, de a szél az igen konok, kezem, lábam nagyon fázik és a csizmám is átázik, a bajuszom fehér, deres és az orrom is már veres, szemem könnyes, orrom csepeg és a térdem is megremeg, a ruhám is ronggyá ázik, nálunk már a tél is fázik.

Pilisszántó, 2009. február 19.

Talán a hosszú tél teszi, vagy valami más, de bágyadt vagyok, mint egy lehangolt zongora, hamis hangok törnek ki belõlem, óh, én ostoba magányos mormota. Hagyom, hogy a bú, mint egy szürke felleg, beborítsa különben virágos lelkemet, s ölelésre kitárt karom lehanyatlik, mert a sok szörnyû hír maga alá temet. A fény, talán a fény, ha eljõ végre, lehet, segít és lelkem újra éled, és ha felnézek a fénylõ messzeségbe, újra kedvem támad szárnyalni tevéled szép és karcsú kecses tavasztündér virágokat szórva kertekre, s a rétre.

Pilisszántó, 2009. március 8.

szonett](#)

Telnek, múlnak a napok észrevétlen követik egymást a hetek, március van, néha kikukkant a nap is, a tavasz mintha kérd'né, mikor jöhetek? Mert még fagyott a föld kérge, fúj a szél és néha nap még a hó is esik, már virít a krókusz és a hóvirág is, de az emberek csak az eget lesik. Napsütésre vágyik minden, ami él, a hosszú és kemény zordon tél után, meleg szobámból kinézve a hegyre, errõl álmodozom minden délután. Rügyet bontó tavasztündér jöjj el végre, hogy hálatelt szívvel tekinthessek fel a kéklõ égre.

Pilisszántó, 2009. március 19.

Több mint ezer éve, bár kissé megkésve, de ide érkeztünk a vén Európa kellõs közepére. Magunkkal hozva a sztyeppei múltunk, büszkék vagyunk rá hogy hajdan mi is hunok voltunk. Igen kegyetlenek, bátrak és kemények, amerre csak jártunk, ott kihaltak már a legkisebb remények. Ha másra nem, hát egymásra törtünk, már csak virtusból is, barbár kedvtelésbõl embereket öltünk, retteget is tõlünk sok nemzet és Róma, "A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket" ekként imádkozott egész Európa. Ezer évig, mintha mi sem történt volna, ma is csak uszulunk folyton gyûlölködünk egymást letiporva. Amíg más nemzetek kézen fogva járnak, és ha gondjuk támad, tiszta szívvel egymásért kiállnak, mi meg mint, a sztyeppén íjunkat feszítve, ellenséget sejtünk fennhangon kiáltva, be vagyunk kerítve. Magyarok, véreim Szent Istvánnak népe, észhez kéne immár térni, más népekkel és magunkkal megbékélni végre. Van egy csodás közös hazánk, neve Európa, õsi föld ez, sok nép lakja, mindenkivel legyél magyar jóba. Hagyd a múltat sérelmeket magad mögött végre, ezred éve élsz e helyen, éppen ezért, hálás szívvel tekints fel az égre.

Pilisszántó, 2009. április 8.

A Hosszú hegy mögül kikandikál a nap, és a virágzó fák szirmai isszák a fényeket, még hûvös a tavaszi virágillatos levegõ, de a friss szellõ csókjától mámoros, remegõ gyümölcsfák már várják a zümmögõ méheket.

A felkelõ nap fényétõl szinte lángra lobban egy-egy színpompás virágzó díszbokor, a virágok kelyhei csábítóan nyílnak, illatukkal érzem, hogy engem is hívnak, azt súgják, felejtsd a bút, és ne legyél oly komor.

Ilyenkor minden gondom elillan, valami villan, és elönt a fényes derû, feledem minden eddigi harcom, tavasz illatától földerül az arcom, s lelkemben megszólal egy mélyhegedû.

Piliszántó, 2009. április 28.

Emlékeim közül a messzeség ködébõl hirtelen kifénylik a távoli múlt, azt hittem, mind ez talán meg sem történt, vagy a feledésnek mély kútjába hullt. De látom és hallom harsog a réztrombita, pufog a nagydob, verik ám keményen, rikolt a klarinét, zokog a fuvola, és vörös zászló leng fönt a gyárkéményen.

Zenés ébresztõre eszmélt föl a város, ünnepelni készült a sok proletár, kint az erdõszélen, s a zöldellõ réten ünneplõ emberek egész hada vár. Nagy kondérban fõtt az ízes birkapörkölt, férfiak kezében volt a fakanál, és a kondér körül száját nyalogató sok kíváncsi gyermek egész hada várt.

Asszonyok nagy mellén álomba szenderült piros pozsgásarcú kövér csecsemõk, ma csak ünnepelnek mind a feleségek, nem várják õket a nagy fatekenõk. Repül a körhinta, sikongnak a lányok, Hilincz néni fújja a réztrombitát, hátán döng a nagydob, cintányér a lábán, lágy szellõ kócolja õszülõ haját.

Aranyló söröktõl sok a becsípett ember, hangosan óbégat egy cigány körül, kinek hegedûje hamisan cifrázza, de ez nem bánt senkit, mindenki örül. Zöld bokrok tövében részegek okádnak, nékik ez az ünnep, feledik a bút, így múlt el a nagy nap, s azt hitték szegények, a kommunizmushoz vezet el az út.

Piliszántó, 2009. május 3.

Barátom, ki rám találtál jó hatvanegy év után, föl sem ismertük egymást, csak mosolyogtunk bután. Beszélgettünk, míg fürödtünk, errõl-arról keveset, Dagály fürdõben pancsoltunk, hol az eset megesett.

És egyszer csak rám kérdeztél, mit dolgoztam évekig? Én elmondtam, hogy mi voltam és azt mondtad, hát ilyen nem létezik. Gyermekkorú kispajtásom volt a Perluszék fia, nem ismerte véletlenül, táncmûvész lett úgy biz-a.

Én meg néztem hüledezve, s azon törtem a fejem, megmondjam-e, hogy ki vagyok, mert nem tudtam, ki ül szembe én velem. Végül elnevettem magam és megmondtam a nevemet, én meg Bari Lali vagyok! Ó, de sokat játszottam én te veled.

Egymás vállát veregetve majdnem elsírtam magam, ezt nevezik véletlennek, egyáltalán, hogy ha van. És ez óta hívjuk egymást, s találkozunk néha nap, amióta ez megtörtént, mint ha fényesebben sütne fejünkre a nap.

Pilisszántó, 2009. május 21.

Még, hogy én ne lennék magyar? Hát ki lenne, ha nem én. Itt születtem Budapesten Európa kellõs közepén.

Ki meri kétségbe vonni hazafias magyarságom? Álljon elém, ha van mersze, azon nyomban nyakon vágom.

Tán, mert nem döngetem mellem két ököllel és naponta? De én tudom, hogy mit jelent a népemnek Nagyszalonta!

Magyarkodó melldöngetõk nézzetek már körbe végre, ettõl nem lesz jobb a sorsunk hiába néztek az égre.

Pilisszántó, 2009. május 27.

szonett](#)

Oly könyörtelenül elszáguld az élet, lejár életemnek kiszabott órája, többé nem láthatom milyen szép a kék ég, vagy a zöld mezõknek tündöklõ flórája. Nyári hajnalokon nem hallhatom többé a fülemüléknek csodálatos énekét, és ha betemetnek hûs, nedves agyaggal, eggyé válva majd az õsanyaggal nem érzékelem, hogy mily mély a sötét. Körbezár a súlyos hangtalan magány, évmilliók múlnak és csillagok hullnak, de ha szerencsém lesz fényévekre tán, mint egy fényes csillag felragyogok újra egy szépséges meleg nyári éjszakán.

Pilisszántó, 2009. június 8.

szonett](#)

A minap láttam nagy megdöbbenéssel, hogy egy mátyásmadár megölt egy verebet. Hogy miért tette, nem tudom felfogni ésszel, talán, mert nem szereti a szürke színt, mivel az õ szárnyán világító kék virít. Szegény szürke kicsiny madárka meghalt, mert nem volt tolla szép színes, mássága volt tehát az átka, talán, ha színesebb lett volna szárnya, még élhetne, nem siratná most a párja. Lehet, hogy tõlünk tanult a mátyásmadár, megleste, mi nálunk a tender? Tele van más fajtákkal a nagy határ, gondolta, úgy teszek én is, mint az ember.

Pilisszántó, 2009. június 12.

Ó Istenem minden úgy megy, mint Horthyék idején, amikor is sok volt a folt a proliknak tüdején.

Ma is terjed a gümõkor, Borsodban és Zalában, dúl a szörnyû nincstelenség e szomorú hazában.

Nagy nyomorban él sok ember, és éhbérért dolgozik, megszólalni szinte nem mer, már nem is gondolkozik,

Nagyon mély a nyomor kútja, félti a munkahelyét, kocsmába vezet az útja, majd jól elveri nejét.

Kevés pénzét mind elissza, mondván, felejti a bút, néki senki meg nem mondja, hová vezet ez az út.

Reményt vesztett embereknek az élete mit sem ér, fizetését, ha megkapja, kuncog zsebében a bér.

Éhhalálhoz sok ez a pénz, az élethez meg kevés, lopjál, csaljál, mint a többi, akkor biztos, hogy megélsz.

Így dalolnak a forintok mely a markukból kihullt, hetvenöt év távlatából így köszön vissza a múlt.

Pilisszántó, 2009. június 28.

Telnek, múlnak az évek, lelkemben elhal az ének, az életet igenlõ szép dalok. Sajnos csalódtam az emberek zömében, sokszor úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Szerettem az embereket és lelkem örült, ha láttam, hogy egymással békében élnek, de mára sajnos minden összeomlott, és azt látom, hogy igen sokan félnek. Ránk borult egy rút fekete felleg, megmérgezve a közszellemet, savanyúvá váltunk akár a vadalma, elrontották vidám, derûs kedvemet. Emberek! Kétségbe esve hozzátok kiáltok a fasizmus szelleme rosszabb, mint az átok.

Pilisszántó, 2009. július 2.

Ó szívbéli jó pajtásaim, gondoltátok volna-e, hogy hatvan év múltával egy asztalnál ülünk, s férfikönnyet ejtve egymásnak örülünk, felidézve gyermekkorunk szép emlékeit, örömünkben az arcunkon rózsapír virít. Gondoltátok volna-e, ó szívbéli jó pajtásaim, hogy még egyáltalán élünk? Hosszú utat jártunk, s olyan jó, hogy megint egymásra találtunk. Bár ritkuló hajjal, pocakot eresztve, élvezzük a lét örömét, nagyokat nevetve. S ha már e kegy egyáltalán megadatott nékünk, ne gondoljunk semmit a világ bajával, bajból volt elegünk, sokszor volt melegünk, legyen meg a világ csak saját magával.

Pilisszántó, 2009. július 17.

Pár hónapja múltam én hetvenkét éves, ha költõ ennyit él, az már kissé kétes, mert nálunk a költõk sajnos korán halnak, tüzük lángja perzsel, s vége lesz a dalnak.

De volt egy kivétel, és ez Arany János, õ csak csendben izzott, mint egy õsi táltos, és fénylõ fároszként mutatta az utat, igaz magyarságból ma is példát mutat.

Kivételes kort élt õ a költõk között, költõ óriás lett, bár soh'sem öklözött, varázslatos szókincs, amit reánk hagyott, szerényen, csendben élt, így alkotva nagyot.

Csak alkotott csendben, gyarapítva nyelvünk, ma is erre kéne nékünk büszkék lennünk, hogy egyszerû szóval közérthetõ módon, szóljunk a nemzethez, nem igaz, hogy ódon,

nem igaz, hogy avit Arany János nyelve csak sok kritikusunk kissé el van telve. Pedig õ a forrás, õ belõle élünk, soha nem lesz avit, ettõl nem kell félnünk.

Érzem, hogy öregszem, néha elmélázok, múlt ködében járva, megborzongva fázok, de Arany szavait használom naponta éppen ezért szent hely nékem Nagyszalonta.

Pilisszántó, 2009. július 27.

szonett](#)

Álmodok, csak álmodok, és a színes álmaimban egyfolytában táncolok. Testem könnyû, mint a pille, ugrok, forgok könnyedén, nem fáradok, csak élvezem, csak élvezem szörnyen én. A testemnek nincsen súlya, megszûnt a gravitáció, úgy röpködök, mint a pille, s tombol az ováció. Ám, ha reggel fölébredek, szomorúan konstatálom, mit átéltem, nem valóság, csupán álom.

Pilisszántó, 2009. július 31.

Ó, jaj! Meghalt anyám, megölték a kincsem nézzétek nékem is mily véres az ingem. Engem is meglõttek serétes puskával, én is majd meg haltam együtt az anyámmal. Jaj, anyám! Megöltek, hogy miért, nem értem. Egyedül maradtam, nélküled kell élnem, bár meghaltam volna véled együtt anyám, nem akarok élni én már egyáltalán. ,Félelem szorítja gyermeki szívemet, soha nem mosom ki véres gyolcs ingemet, így foglak gyászolni ország, világ elõtt, átkom kíséri azt, aki téged lelõtt. Megölt csupán azért, mert roma a véred, fajtánkhoz hû voltál, hát ez lett a béred. Véred nem csak hozzám, egy országhoz kiált, állítsátok meg hát a sátánnak fiát! Siratom anyácskám, sírjatok hát velem. Talán így nyugalmam egyszer majd meglelem, feledni nem tudom, és nem is akarom, véres gyolcsingemmel szemét letakarom.

Pilisszántó, 2009. augusztus 5.

Mint egy nagy vészmadár kiterjesztett szárnnyal, száll felettünk egy rút fekete felleg, riogva fenyeget, feldúlja a lelkeket, sugárzik belõle a fasiszta jelleg.

Ti, kik nem csak írni, de beszélni is tudtok, most hallgattok cinkosan és némán, szemlesütve szemérmesen toporogtok, nem mozdultok, álldogáltok bénán.

Értelmiség! Halljátok meg, lépni kéne emelt fõvel ki az útra, ki a térre, ha kell öklötöket rázva, ezer torokból kiáltva, ne tovább! "Mert vétkesek közt cinkos, aki néma" írta Babits jó lenne, ha e szavakra gondolnátok néha.

Pilisszántó, 2009. szeptember 18.

Nézem a televíziót, ezt a varázsdobozt, ami mostanában nékem gondot okoz. Mely villódzó fényes ablak a világra, rabul ejt mindenkit, aki egyszer látta.

Látok tengereket, munkába sietõ fáradt embereket, bankrablást, cunamit, hogy robbant fel a dinamit, a Föld túlsó felén hogy tört ki egy vulkán, melyik bringás gyõzött a spanyol Vueltán. Látom a tengerek mélyét, távoli galaxisok fényét, Éhezõ csecsemõt, és közönyös gazdagot, piromán gazembert, ki felgyújt egy asztagot, leégett istállót, szénné égett lovat, nyílt pályán elütött egy embert a vonat. Korrupt, buta politikust, aki rajta vesztett, hiába hányta magára bõszen a keresztet, mindent látok, ami történt a világon, azt is látom, ha egy kis méh mászik a virágon, autók ütköznek, lángolnak a sztrádán, turisták utaznak az elefántok hátán, csõdbe ment gyárakat és öngyilkos bankárt, hamis csempész cuccal teletömött hangárt, szóval, mindent látok, szörnyût és szépséget, pont ez támaszt bennem iszonyú kétséget, hogy kell ez nekünk, muszáj mindent tudni? Jobb lenne, ha hagynák képzeletünk futni. És nem tömnék agyunk mindenféle hírrel, idétlen klippekkel, amit a szem nem bír el. De a varázsdoboz sajnos függõvé tesz, már rabjává váltunk, leszögez a székhez, és bámuljuk folyton, bár tudjuk, nem kéne, nem mondunk le róla, a fene beléje. Sokszor megfogadtam, nem nézem! Hiába. Mindig visszacsábít a média világa.

Pilisszántó, 2009. szeptember 22.

Egy ártatlan gyermek mosoly, az, ami még földerít, ha egy tündér szöszi kislány reám nevet, az én lelkem kivirít. Elszáll minden gond, mi aggaszt, nem korlátoz semmi ballaszt, könnyûvé válik a létem, olyan jó, hogy ezt megértem. Gyöngy fogsora fénylõn villan, göndör haja, szeme kékje elvarázsol, mint a tavasz, hasonlít a fénylõ égre, illatárban úszó rétre, virágzó cseresznyefára, halványlila mandulára, boldoggá tett engem mára.

Pilisszántó, 2009. szeptember 28.

Hajnalonként a völgyekben halványkékes köd dereng, néhol talaj menti fagy van, és az ember csodálkozva elmereng, hogy már vége lett a nyárnak, mint egy álom, tovaszállt, szinte varázsszóra történt, s a vidám nyár búra vált. Sárgulni kezd már az erdõ, pilleszárnyán hull a lomb, halk nesszel a földre ülnek, sárga lesz tõlük a domb. Hûvös szél fúj, olykor meleg, lám, az élet ilyen kerek.

Pilisszántó, 2009. október 7.

szonett](#)

Óh! Azok a tengerkékek, sárgás homok partszegélyek, fehér fodros türkiz hullám, permetével hûti orcám. Mintha valóra válna az álmom, kókuszdió ring a fákon, pálmafák közt motoz a szél, régi szerelmekrõl mesél. Itt csodát láthat az ember, borszínûvé vált a tenger, lassan alámerül a nap, és a tenger is csókot kap, bíbor színû furcsa álom, errõl álmodtam a nyáron.

Pilisszántó, 2009. október 20.

Egyszer már Krakkóban láttam mikor régen arra jártam. Fiatal nõ tiszta fényben hermelinnel a kezében, a kézfeje, mint egy álom, úgy pihen a szõrmeágyon. Varázslatos színes játék, hol van a fény, hol az árnyék? Megfejteni képtelenség, és a ködös végtelenség mely a tájat lengi át, oly színû, mint az achát.

Tompa fényû lágy szfumáto, Leonardo mindent látó két szeme, és a híres bal keze festette meg ezt a képet, nem csak engem, egy világot megigézett.

Pilisszántó, 2009. november 26.

Mint az õzbarna õsz meleg színû álom, zizegõ avar közt az utamat járom. A tüdõm megtelik fanyar illatával és a fáknak törzse tele van mohával. Lombtalan ágak közt halkan dúdol a szél, titkokat suttognak, közeleg már a tél. Reggelenként látom deresek már a fák, tóparton horgász áll, üresen csüng a szák.

És fönt a hegytetõn, min ha ünnep lenne, a hegy felhõkalapját a fejére tette. Kicsit félre csapva, úgy mondván kacéran, hisz a bodros felhõ ugyan is azért van. És csodálja magát lent a tó tükrében, de a goromba szél rámordult dühében, majd nagyot tüsszentve lefújta kalapját, így a hiú hegynek elrontotta napját.

Pilisszántó, 2009. december 5.

Hajdan amikor az ember még csupán az egyik faj volt az állatok között, hogy meg tudjon élni, hordákat alkotva nagy barlangok mélyén összeköltözött. És a fényes tüzet, mit az égtõl kaptak, félve körbejárták, közösen vigyázták és már nem is fáztak, falkába vadásztak, izmos kezeikkel nagy botokat ráztak.

Közösen gyûrték le a kardfogú tigrist, mivel gyengék voltak, csak így tudtak gyõzni, bár nyers húst zabáltak, de emberré váltak, mert a tûz lángjánál meg tanultak fõzni. Majd akadt közöttük egy korszakos zseni, aki föltalálta a messze hordó nyilat, és ez a találmány elterjedt a Földön, távolról gyilkolni, ez lett a nagy divat.

Más ember meg rájött, hogy az állat prémje befelé fordítva milyen jó lesz télre, a testre csavarva milyen puha meleg, többé már nem fáztak, fújhattak a szelek. S a homo sapiens lassan sokasodni kezdett, sorban leigázott minden állatot, csodafegyverével s esze erejével, amire fájt foga, mindent megkapott.

Kialakult lassan a magán tulajdon, egy értékes prémért, vagy egy jó kõkésért egymást irtották már az õsemberek, lásd a világ így lett gömbölyû - kerek. Nem sokat változtunk év milliók óta, csak vadabbak lettünk és kegyetlenek, mindent elpusztítunk, hogy ha kedvünk tartja, mert kezünkben vannak a lõfegyverek.

Óh! Vajon megérem, hogy vége lesz egyszer, észhez tér az ember, ez a fõ predátor? És aki nem akar már ölni, mások vagyonára törni, az lesz a hõs, az lesz igazán a bátor.

Pilisszántó, 2009. december 13.

Piros sapkás fakopács, röptét nem gátolja rács, szabadon száll, mint a szél, bár meggyötri õt a tél.

Ha az etetõnkre száll, mindig friss diót talál, üllõnek használ egy ágat, és serényen kalapálgat.

Élvezettel nézzük õt, kalapja s a farka rõt, boldoggá tesz, hogyha nézem, e kis verssel megidézem.

Pilisszántó, 2009. december 17.

Hideg van, és süvölt a fagyos szél, dühösen rázza a lombtalan fákat, csikorog a friss hó csizmám talpa alatt, mélyebbre húzom a fejemre kucsmámat. Fagyos hókristályok röpködnek a szélben, szemem könnybe lábad, orrom is veres, bodros párafelhõt fújok ki a számon, mint egy nagy szánt húzó trappoló deres. Hetven éven túl már nem rajong az ember a zimankós télért úgy, mint hajdanán, beszûkült erekkel megküzd a telekkel és a nyárról mereng minden délután. A jó meleg nyárról, mikor kint a kertben egy árnyas fa alatt szundikálhat csendben.

Pilisszántó, 2009. december 17.

szonett](#)

Óh, Katókám, ó Kató, talán már föl sem fogható hogy három év híján már ötven éve együtt élünk összekötve akár a búzakéve és fogjuk egymás kezét erõsen, rendesen, így éljük életünket ma is szerényen csendesen. Az idõ úgy elszállt, hogy szinte észre sem vettük, aki nem hitt szerelmünkben, azt mi kinevettük. Mint a tölgy, mely nem növeszti már az ágát, együtt leltük meg a szépkoruak társaságát. És ha kissé remegõ kezemmel megfogom a kezedet, érzem, hogy rajzolódik ki rajta a lüktetõ erezet, ma is érzem illatod, mely olyan, mint a nyári hárs, és amit most itt leírtam, hidd el nékem semmi más, mint egy kissé ügyetlen öreges szerelmi vallomás.

Pilisszántó, 2010. január 19.

Én bizony már jó pár éve, nem igen vágyom a télre, hófúvásra, fagyos szélre.

Inkább bizony délre mennék, sok déligyümölcsöt ennék, langy tengerekben fürödnék.

Napsütötte barna bõrrel, hazajönnék repülõvel, nem törõdve a jövõvel.

Remélve a tél elmúlik, a táj napsütésben úszik, és a hideg is elkúszik.

Én mindig nyarat szeretnék, fákról friss gyümölcsöt szednék, s a zöld fûben gondtalanul elhevernék.

Pilisszántó, 2010. január 27.

Az Úr midõn végre lett egy szabad perce, lenézett a Földre, s elborzadva látta, hogy fõ teremtménye, kit embernek hívott, fertelmes bûnök közt vitus táncát járta. És ezért rettentõ nagy haragra gerjedt, fujtatott dühében, szeme vérben forgott, "Mit mûvelsz te ember?" Ordított keményen és rázta az öklét, a foga csikorgott.

"Többet kaptál tõlem, mint a többi állat, hagytam sokasodni fajtádat te dõre, esze, mint a tenger, még is bûnben fetreng, mindegy, hogy fekete, vagy fehér a bõre." Így szólt az úr, s döntött, hogy kiírtja népét mert nem méltó arra, hogy a földön éljen, hatalmas kezével megrázta az eget, dörgött és villámlott, hogy az ember féljen.

Vízözönt bocsájtok az emberiségre, belefojtom õket akár mind egy szálig, ember, állat növény pusztuljon a földrõl, és a föld majd újra lakatlanná válik. Ám talált valakit, kit Noénak hívtak, aki imádta õt, és félte haragját, szorgosan dolgozott betartva a törvényt, jámbor életet élt, így töltve a napját.

Elpusztítok mindent, mit eddig teremték, de Noét s családját meghagyom írmagnak, parancsolom néki, építsen egy bárkát, miben állatokkal majd együtt lakhatnak. Így gondolta az Úr, s le is szólt a földre, és Noé meghallva az Úrnak parancsát, neki fogott tüstént, hogy bárkát építsen ácsolt és kopácsolt jól feltörve markát.

S amikor elkészült a hatalmas hajó, megtölték búzával, gyümölccsel és mézzel, Noé s minden állat, ami élt a földön, Istennek szavára szembenéz a vésszel. Dörgött és villámlott, õrjöngõ vihar dúlt, majd megeredtek az ég csatornái, áradtak a folyók, kiöntött a tenger, olvadtak a hegyek fehér hó sipkái.

Negyven nap és éjjel zuhogott az esõ, a szennyes ár pedig elönté a földet. Uram! Hagyd már abba. Így könyörgött Noé, aki élt e földön azt már mind megölted. És az Úr meghallván Noé könyörgését, maga is elborzadt mit tett vak dühében, megálljt parancsolt a szörnyû áradatnak, s elpirult az arca nagy-nagy szégyenében.

Én is oly ostoba lennék, mint az ember? Így morfondírozott magába fordulva, bár már nem zuhogott a víz szakadatlan, de azért a mennybolt még be volt borulva. És egy szürke napon megreccsent a bárka, remegve csikorgott minden eresztéke megfeneklett talán? Reménykedett Noé, lehet, hogy ránk talál az isteni béke?

Amikor a felhõk oszladozni kezdtek, a napnak sugara átvillant egy résen, Noé úgy gondolta, madarakat röptet remélve, hogy most már túl van a nagy vészen. Egy fekete hollót, majd egy szép galambot az égre bocsájtott, de õk visszatértek, mivel nem találtak talpalatnyi helyt sem, ahol biztonságban megpihenhetnének.

És a bárka egyszer csak billegni kezdett, Fennakadt valami igen furcsa dolgon, a víz pedig apadt, apadt szakadatlan, és a hajó megült egy kicsinyke dombon. A magas Ararát csúcsa volt e kis domb, Noé pedig kicsit késõbb vette észre, hogy a nagy hegy csúcsán akadt fent a bárka, és könnybe lábadt szemmel nézett fel az égre.

Pár hét elmúltával új madarat röptet, fehér tollú gatyás gyönyörû galambot, amikor visszatért, csõre között tartott olajfáról lecsippentett szép örökzöld lombot. Noé és fiai, s azoknak családja mind térdre borulva imádsághoz látott, s az Ararát fölött egy színes szivárvány jelezte, hogy Isten végül megbocsájtott.

És ma, Noé után sok-sok ezer évvel, bûnt, bûnre halmozott föl az emberiség, félõ, netán ott fent megunja az Isten, s újból azt ordítja, "Most már ebbõl elég!" Tán már el is kezdte büntetni az embert, a sarki jégmezõk olvadozni kezdtek, szerte a világon viharok, cunamik, emberek ezrei már is odavesztek.

A vízözön lehet, talán csak legenda. Egy gyönyörû mese, mit elhisz sok ember, de ma már azt tudjuk, hogy ha nem vigyázunk, elõbb utóbb újra kiárad a tenger. A nagy kérdés, csak az, lesz-e egy új Noé ki megmenti újra az emberiséget, és egy égi bárkán napszeleknek szárnyán meghódítjuk-e majd a Világmindenséget.

Pilisszántó, 2010. február 4.

szonett](#)

Egyesek azt mondják, melegszik a Földünk, de én ebbõl eddig semmit sem érzek, február közepén kegyetlen hideg van, és csak havat látok bármerre is nézek. Dermesztõ hideg szél süvölt a tar fák közt, hó falakat épít elzárva sok utat, és az utak mellett az útjelzõ tábla hóval betemetve semerre sem mutat. Fehér sivataggá változott a világ, ember, gép és állat egyre küzd a téllel, dideregnek a fák és a hó csak szakad, de semmi nem bír el a hatalmas széllel. Van ki a klímaváltozás oka után kutat, ez alatt pedig a nagy hó befújta az utat.

Pilisszántó, 2010. február 14.

Egy nagy mafla filiszteus, kinek neve Góliát volt, egyfolytában csak gúnyolta a zsidókat és Ábrahámot. És nem akadt egy zsidó sem, ki szembeszállt volna véle, csak hallgattak szemlesütve, bár sokuknak forrt a vére.

Ám elõállt egy kis kamasz, alig múlt tizenhat éves, Dávid volt e pásztorfiú, vak dühétõl szeme véres. Góliát nevetve nézte, az izgága kis bolondot, nagyot dobbantva lábával szörnyû durvaságot mondott.

De a fiú meg sem rezdült, bátran szembe nézett véle, elõkapta parittyáját, s jó nagykövet tett beléje. Engem Istenem vezérel, a szent örökkévaló, bár lehetsz te óriás is, és erõs akár egy harci ló.

Én még is legyõzlek téged, mert Istenem így akarja, általam súlyt rád az Isten, szörnyûséges nagy haragja. Így kiáltott Dávid büszkén, s megpörgette parittyáját, nagy sebesen repült a kõ, és betörte a behemót koponyáját.

Az óriás nyomban meghalt, a hatalmas nagy ütéstõl elesett, szétloccsant a koponyája, soha többet zsidót ki nem nevetett. És az Úr ott fent az égben Dávid bûnét megbocsájtja, és jutalmul így lett késõbb a zsidó nép nagy királya.

Pilisszántó, 2010. február 21.

Mint egy vad ló, kinek szájában még nem volt zabla, úgy száguld az idõ, s közeledik a vég. Megállíthatatlan, egyre gyorsabb vágta, és csak gyarapodik éveimnek száma.

Az, hogy ennyit éltem, nem vagyok meghatva, ennyi kijár nékem, ezt tudom már régen. Az életem szép volt, s már el vagyok szánva, ha kell, meg is halhatok esetleg már máma.

Bennem félelemnek egy szikrája sincsen, mert ki megszületett, annak meg kell halni. Így kerek a világ, az élet foga rág, lehet, hogy síromon kinõ majd egy virág.

S ha csak ennyi hasznom lenne itt e földön, hogy tápul szolgáltam egy szép kis virágnak, már ez is megérte azt, hogy megszülettem, és hogy egy szép virág nyílott ki felettem.

Pilisszántó, 2010. március 8.

Hosszantartó, hideg az idei tél, szikráznak a csillagok a fagyos éjszakában, ámulattal nézem a fényes Oriont, s oly jó üldögélni a meleg szobámban. De elmémbe villan, hogy hány ember fázhat, akiknek nincs semmi menedéke, s a fûtött szobámból kinézve az éjbe, megszûnt lelkemnek nyugalma és a béke, a béke, mely körülvett, s elringatott, e varázslatos szikrázó téli éjszakában éreztem, hogy lelkem meg nem nyugszik, és könnyem kicsordult a meleg szobában. Ó, megfagyott lelkek, értetek sír lelkem, kísértsetek a jéghideg bús temetõkertben.

Pilisszántó, 2010. március 9.

Hetvenhárom éves lettem, kenyerem javát megettem, volt sikerem, volt bukásom, meg egy csomó rossz szokásom. Naiv voltam és hiszékeny, sokszor pedig túl érzékeny, de féltékeny sosem voltam, hogy ha hagyták, én táncoltam.

Igen sok sikert megértem, szerepeket sosem kértem, tehetségem kiviláglott, be is jártam a világot. A tánc mellett szobrászkodtam, festettem, és korongoztam, jó pár éve verset írok, fára mászni már nem bírok.

Bár még néha megpróbálom, veszekszik velem a párom, ? inkább sétálj, járd az erdõt, múltkor is a létrád feldõlt, megérthetnéd vénségedre, inkább ülj a fenekedre, mint sem, hogy a fára másszál. Kéne tán egy törött lábszár? ?

Így korhol életem párja, zúdul rám a szavak árja, én megadom magam csendben, napozgatok kint a kertben. Öreg napjaim így telnek, kik keresnek, õk meglelnek, és ha magammal nem bírok, kint a kertben verset írok.

Pilisszántó, 2010. március 16.

Magas hegyek között a vad Szerbiában ahol a halál szörnyû szele járt, követ tört a költõ fagyban, szélben, sárban.

És nem vette észre, ó jaj a szegény, hogy háta mögött már nem angyal állt, hanem egy ostoba bõsz keretlegény.

Magyar volt az õrszem és mindenható, élet-halál ura, számára a költõ nem volt más, csak egy zsidó rímfaragó.

A tábor, melyben éltek, szögesdrótok között hófúvásban, szélben lábra kelt a télben, halálmenetként, de még is hazaköltözött.

És a menet õre már éppen a cél elõtt sok megkínzott és megfáradt foglyot Abda határában egyszerûen, simán fõbe lõtt.

Így ölt meg egy magyar költõt ó jaj a tudatlan hiába volt régen, tette örök szégyen, és így lett Radnóti végleg halhatatlan.

Pilisszántó, 2010. április 16.

Tavasz van, mint akkor hatvanhat éve, és akkor is virágillattól volt terhes a lég, emberek ezrei megriadva álltak kiket megalázva szûk gettókba zártak.

Ruhájukon billog, sárga dávídcsillag, s a derék magyarok szidták a zsidókat, kárörvendve nézték, nem volt bennük részvét, keresztény létükre az Istent se félték.

Így indult a 'soah' büszke magyar honban, és a vak gyûlölet áttört minden gátat, a feketeinges vad nyilas legények kéjelegve öltek, nem voltak remények.

Hatszázezer magyar zsidó indult a halálba, szegények, gazdagok, mûvészek, orvosok, mint a vágómarhák vagonokba zárva, mélabúsan, majd sikongva a halálra várva.

Rájuk emlékezünk, kiknek lelke elszállt, füst és szürke hamu maradt csak utánuk, kik életben maradtak, létük már nem lett szebb, minden perc mit élnek, örök szívbe vert seb.

Pilisszántó, 2010. április 24.

szonett](#)

Vígtavaszom szertefoszlott, reményeim messze szálltak, mint a pitypangok a szélben megfoghatatlanná váltak. Már nincs bennem annyi erõ, már nem tenném kezem tûzbe, hogy egy ifjonti eszményért vérem megint újra ûzne. Halk és bölcs belenyugvással szemlélem a holnapot, mert tudom, hogy én nekem már életemben nem osztanak új lapot. Ma már nincsen mit remélnem, épp elég lesz csak megélnem.

Pilisszántó, 2010. április 29.

szonett](#)

Költõk özveggyé vált szerelmes múzsái halk szavú, figyelmes gondos feleségek, férji hûtlenséget mindig megbocsájtók, ti jövõbe látó újkori Eratók, akik vállaltátok a bús özvegységet, és nem kerestétek más férfi szerelmét, testetek, lelketek már nem ismer mámort, mert elkerültétek a szerelmes Ámort. A törékeny hitves, szép Gyarmati Fanni, mint egy antik párka halálára várva Radnóti emlékét a szívébe zárta, és örökkön örökké jóval túl a léten, egymás kezét fogva majd együtt sétálnak egy gyönyörûn virágzó túlvilági réten.

Pilisszántó, 2010. május 8.

szonett](#)

Május van, és mégis mintha õszi esõ áztatná e szomorú földet, legalább is én így látom, és már várom a harsogó napsütötte zöldet. Elázott, fakó, rozsdás orgonák és tulipánok, hamuszürke gomoly fellegek, melybõl csak hull az égnek hûvös könnye, illat nélküli szellõk lengenek. Óh, ti régi szikrázó meleg májusok, merre jártok, merre tûntetek, ekkorát változott volna-e cudar világ lehet, hogy virágot én már sosem ültetek? Lehet, csak én vagyok ilyen méla hangulatban, miközben a hûvös esõ ömlik szakadatlan.

Pilisszántó, 2010. május 12.

Áradnak a folyók, a táj, mint a tenger, riadva menekül számtalan sok ember, a háztetõk úsznak, mint megannyi bárka, összeomló házak merülnek az árba. A rohanó vízben vitorlázó ágyak, remények és álmok mind-mind messze szállnak és a sûrû esõ ömlik szakadatlan, megcsúszott hegyoldal, feneketlen katlan. Szél szaggatja tõstül a hatalmas fákat, és megtizedeli a költõ gólyákat. Emberek, állatok küzdenek az árral, az õsi Budán is megrepedt a várfal. Elúszott a múltja számtalan embernek, nyakig érõ vízben nézi, mit menthet meg, van, ki elmerült a feneketlen vízben, kötéllel húzták ki, már nem is egy ízben. Még is lankadatlan odaáll a gátra, homokzsákot emel, soha nem megy hátra. Újból reménykedik, már ilyen az ember, föláll, ha át is megy rajta az úthenger, nem azt kérdi, ezért vajon mit fog kapni, a nagy kérdés az lesz, hogy majd hol fog lakni? Lesz-e majd egy vacok, hol ágyát megvesse, esetleg családját netán megetesse. Mélységesen mély lesz a nyomornak kútja, vajon hova vezet sok nincstelen útja?

Pilisszántó, 2010. június 30.

Nem rég még zúgott a szél, és ömlött az esõ, tövestõl tépte ki a hatalmas fákat, mint egy vad óriás, kinek esze bomlott, tombolva rombolt le számtalan sok házat.

Amerre csak néztem, a szürke ég alatt, jajongott a természet, állat, növény, ember, áradtak a vizek, mindent sodort az ár, Már az egész ország oly volt, mint a tenger.

Jég verte gyümölcsfák megtépázva álltak, oda lett a termés, s az ország kenyere, a lombtalan ágak zokogtak a szélben, hiába lett kérges sok gazda tenyere.

És, mintha az Isten gondolt volna egyet, forró lehelettel szárítja a földet, az izzó napkorong lángol fönt az égen, és sorra felperzsel minden féle zöldet.

Ami még megmaradt a szörnyû ár után, száraz kóróvá lett, sír a földnek népe, a nagyvárosokban megolvadt az aszfalt, és nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége.

Már a rigók, csízek, pintyek sem dalolnak, hallgatásuk fájó, néma lett a kertem, illata sincs már a sok tikkadt virágnak, ettõl oly szomorú másként vidám lelkem.

Mint az ország, minden oly megosztott, vad viharos napok, tüzes forró hetek tûrnöm kell, bírnom kell, állni kell a próbát, mert ellene sajnos semmit nem tehetek.

Pilisszántó, 2010. július 17.

szonett](#)

Az uborka, ha kovászos, sós-savanyú, borsos, kapros, babérlevél kell még bele, és ha már a gyomrod tele, emésztéshez igen hasznos. Jégbe hûtve forró nyáron, egy víg parti grillezéshez ennél jobbat nem kívánhatsz, csak az uborkára vágyhatsz, nem is kell más az evéshez. És a sör, mely jár utána, borostyán szín, fehér habbal, érzem ízét keser édes, és csak innám éjjel nappal.

Pilisszántó, 2010. július 29.

Ó, kedves nõvérem tudom, látni foglak, úgy, mint fénylõ csillag, ki az égen ballag, és fénylõ szemeddel rám nézel talán majd egy derült meleg

Pilisszántó, 2010. szeptember 14.

szonett](#)

Az a zengzetes hang, mely belõle áradt, férfias, még is lágy, mint a barna bánat. Tömör, érces hangja betölté a termet, átölelt, fölemelt, mint a harang zengett, lelket melengetõn, puhán, mint a bársony, gördült át a hangos zenekari árkon. A halála fájó, szomorú, szomorú koporsóját fedi sok virág koszorú.

Pilisszántó, 2010. október 2.

szonett](#)

A lélek áradásának boldogsága fölemel és magával ragad, vallásos áhítat az, amit megélek, bár nem vagyok hívõ, de még is remélek, mert nem hiszem, hogy az ember oly galád, hogy megnyomorítaná önmagát. Ha kell, önmaga ellen is föllázad, talán van bennünk ennyi alázat. A földünkön már mindent leigáztunk, mi lettünk, és vagyunk a nagyvilág ura. Elég volt! Ne tovább! Valami jót is tenni kéne, mert pusztítjuk földünket sok-sok ezer éve. Kapaszkodjunk össze erõsen, szorosan, éljünk szerényebben, bölcsebben, okosan.

Pilisszántó, 2010. október 6.

Oly gyönyörû voltál, mint a tearózsa, a természet néked nem maradt adósa. Tengerkék szemeid szelíd fényessége, ajkad formás íve, arcod ékessége, aranyszínû hajad, mint egy hûvös hullám, évtizedek múltán érzem, visszahull rám.

Pilisszántó, 2010. október 21.

Óh, a híres keresztszemes, melyben egy nép lelke rejlik, virágminták és madarak sok-sok változata sejlik. Fehér vászon, színes fonál, tûvel szorgos ügyes kézzel, öltést öltve egymás után ezzel semmi más nem ér fel. Oly gyönyörû, mint az élet, változatos, színes gazdag, és a keresztszemes minták sorakoznak, mint az asztag. Annak kezét Isten áldja, ki, e hímzést kitalálta.

Pilisszántó, 2010. október 22.

Bari Lajos és dr. Pella László barátomnak](#)

Egyetemünk volt a város Ózd, feketegyémánt volt nekünk, sok ezer karátos igazi nagy érték, ettõl lett varázsos a mi életünk. Kormos felhõk tornyosultak fölöttünk a magas égben, a gyár fölött kavarogva vasérc pora szállt a légben.

Kolóniák rõt vörös porában tanultuk meg mi, az életet. Ez volt a mi nagy találkozásunk, erõnk ebbõl az anyagból vétetett. Itt tanultunk meg küzdeni és, ha néha vesztésre is álltunk, apáinktól azt is megtanultuk, igazunkért miként kell kiállnunk.

Hátrányunkból elõny lett, s erény, és a remény adott nekünk erõt, hogy holnapra többet tudjunk, mint mit tudtunk tegnap délelõtt. Pella Laci tábornok lett, Bari Lali külkereskedõ, jómagam meg mûvész lettem, nincsen ebben semmi meglepõ.

De Ózdon már nincs gyár, se füst, csak egy rozsdás vas halom, nyomor, rémítõ szegénység, és lopásra, bûnözésre alkalom. Lelkünk sír a rombolástól, pedig milyen dicsõ volt a múlt, mit eleink létrehoztak, minden darabokra hullt.

Rima-Murány, Salgótarján Vasmû Részvény Társaság, martinkemencéknek sora, amit reves rozsda rág. Nem dohognak már a gépek, a kohó is halott óriás, nagy kár érte lelkünk s nemzetünket, ez nem is lehet vitás.

Rombolni könnyû, építeni nehéz, mindig akadnak emberek, akiket elhagy a józanész.

Pilisszántó, 2011. január 21.

Ahogy múlnak az évek fölöttem, egyre jobban zúgnak lelkem harangjai. Megrendítõ, egyre több a halott körülöttem, lassan így õrölnek Istennek malmai.

Oly sok jó barátom teste, lelke elszállt, én meg itt maradtam fájón, egyedül, mint egy korhadó fa, ami meddõvé vált, s száraz ágai közt bús szél hegedül.

Nagyon fájó nékem e szólószonáta, csendben elsiratom jó barátaim, könnyeimet rejtve elbújok szobámba, és így telnek fájón öreg napjaim.

Nem nyílik már virág nékem kint a réten, csupán száraz kórót rázogat a szél, talán látjuk egymást egyszer túl a léten, már a szél is nékem csak errõl beszél.

Pilisszántó, 2011. február 27.

Ha a férfi megöregszik

A férfinak örök vágya, hogy szeretne fiatal maradni, az életben és a nõknél egyfolytában diadalt aratni. Meddõ csatát vív naponta, ám de még is megöregszik, növekvõ pocakját nézve, önmagával is verekszik. Tükörbe néz, és azt látja, táska nõ a szeme alatt, tar fejérõl jó pár éve, elveszített minden hajat.

Bár a nõk már rá se néznek, fiatalabb srácra várnak, de azért õ bízva bízik, hogy tárgya lesz majd a vágynak. Nyomul rendületlenül elõre, kellemetlen kullancsfajta, és nem látja szegény dõre, hogy a nõk nevetnek rajta. Kibeszélik, kipletykálják, lefitymálják fonnyadt testét, és már nem az õ karjában töltik el a kéjes estét.

Ha a nõ is megöregszik

A nõnek is örök vágya, hogy szeretne fiatal maradni, az életben s férfiak közt, egyfolytában diadalt aratni. De az idõ oly kegyetlen, nyomot hagy a karcsú testén, harmincöt év elmúltával ezen búsul minden estén. Tükörbe nézve azt látja, szeme körül már sok ránc van, nem segít a Hélia D, hiába keni elszántan.

Csípõje is szélesebb lett, formás melle már a múlté, szoknyája mellett szaladgál három kicsi csinos purdé. Úgy érzi, a férje unja, ezen pityereg naponta, jó, ha férje ágyba viszi egyetlen egyszer havonta. Álmaiban igen gyakran egy jóképû srácra vágyik, aki a karjába véve, el is viszi a nászágyig.

Pilisszántó, 2011. március 7.

Japán, ez a szép távoli ország varázslatos, rejtélyes sziget, mint színpompás pillangó, akiket hív egy virágzó liget, készültek a számukra oly kedves virágillatoktól terhes korai tavaszra.

Az emberek arcán derû tükrözõdött, udvarias és diszkrét félmosoly, ami végig kíséri egész életüket, bár a múltjuk nehéz volt és komor. Várták a cseresznyefák derûs ünnepét, és a jövõt nem látta senki sem.

Mandulaszemû törékeny asszonyok cseresznye ajkú pufók csecsemõk, sütkéreztek a szent nap sugarában, kéz a kézben sétáltak a fiatal szeretõk, mikor iszonyú erõvel megremegett a föld, és a haragos zöld tenger hullámzani kezdett.

A házak, mint a kártyavárak, összedõltek, tüzek gyúltak, és a rémült embertömeg fiatal és öreg, riadva menekültek, mások meg dermedten álltak, mint a cövek és megnyílt lábuk alatt az imbolygó talaj, követte ezt egy nagy moraj, a Föld jaj szava.

Soha nem tapasztalt iszonyatos erõ, rázta, tépte, zúzta Japán õsi földjét, mint megvadult Kami, szellemisten, fölül múlta minden eddigi elõdjét, majd jött a cunami, szörnyû tengerár, iszonyatos nagy a kár minden felé.

Égõ házak úsztak a szennyes árban, halottak ezrei sodródtak mindenütt, tébolyult emberek a csodára vártak, ami eddig volt, az mind elmerült, csak rom, és fájó gyász maradt amerre az õrjöngõ áradat elhaladt.

Pilisszántó, 2011. március 23.

Oly jó volna gondtalanul és békében élni, hogy ne kelljen a haláltól, s a nyomortól félni. Mert a nyomor és a halál egy tõrõl fakadnak, szétrombolja tested, lelked, ne higgy a szavaknak.

Mert a szavak messze szállnak, mint egy röpke álom, vagy bódító virágillat szél szárnyán a nyáron. A valóság, csak az számít. És ha nincs mit enni, lopni kényszerül a szegény, mást már nem tud tenni.

Dolgozna õ, de nincs munka, térdig járta lábát, álldogál a kocsma elõtt, falnak vetve hátát, sem ételre, sem italra nincs már semmi pénze, egy reménye, hogy az Isten észreveszi végre.

Pilisszántó, 2011. április 7.

szonett](#)

Mátyás templom harangjai visszajöttek, zengnek, bongnak, testem mélyén zsigereim e hangokra megborzongnak. A harangok érces hangja átjárja a testem, lelkem, én nem vagyok Istenhívõ, még is le kell térdepelnem. E harangok hangja nélkül szegényebb lenne az élet, sok emberért kongattak már akikbõl elszállt a lélek. Én õ értük imádkozom nemsokára majd velük is találkozom.

Pilisszántó, 2011. április 27.

Virágba borult a kertem, alma, körte aranyág, a jó öreg cseresznyefa roskadozik, annyi rajta a virág. Zümmögnek a szorgos méhek a virágzó fák körül, sárga csíkos mezük villan, és a kedvem földerül. Jó termést ígér az idõ a bús hosszú tél után, süttetem magam a nappal ezen a szép délután. Átölelt egy illatfelhõ, arcon csókolt hírtelen, muszlin ruhája meglibbent és tovább szállt nesztelen lágy szellõvel víg táncot lejt a virágzó rét felett, azt üzenve mindenkinek, hogy eljött a kikelet.

Pilisszántó, 2011. április 25.

A tündöklõ nap magasan jár fönn az égen, szívrepesve erre vártam már oly régen a fény az, ami már nagyon, ó de hogy hiányzott, hosszú fagyos volt a tél, az ablak kivirágzott.

Virított a jégvirág, az orrom sokszor volt veres, és a tar fák ágai sok héten át volt deres. Bodros párát fújt a ló, míg a hóban caplatott, ólomszürke volt az ég is, nem nyitottunk ablakot.

És most végre itt a nyár, eláraszt a fényözön, illatos virágok nyílnak, elillant bú, és közöny. Újra élek és remélek, a hideg tél már mögöttem, fájó, hogy lejár az idõm, s kenyerem javát megettem.

Pilisszántó, 2011. május 22.

Ó, csodás akácok, méz illatú szép fürtõs virágok, melyek körül szorgos méhek halkan döngicsélnek, potrohukat meg-megrázva, virágport cserélnek, és kitartón, mámorosan gyûjtik már a nektárt, aranyszínû akácmézzel töltve meg a kaptárt. A bodza bokroknak kerek ernyõs nagy virága, fehér csipketányér lágy szellõktõl vígan bólogat, fanyar illatát széthintve hívja a rovarokat. Az olajfák illata is, mint lágy puha bársony, akácokkal összesimul és átlibben e gyönyörû tájon. A faluban illatárban úsznak kertek, és hegyek, azt már tudom, hogy én innen sehová el nem megyek. Virágillat, víg madárdal, lágyan átölel a zöld, ha meghalok, itt temetnek, végsõ otthonom e föld.

2011. május 31.

paraszt szonett](#)

Tótok közé keveredtem, pedig nem is verekedtem, lapát tenyerû nagy tótok szelíd lelkû behemótok, befogadtak, mellém álltak, ha ünnep van, trombitálnak. Vígan szól a szlovák polka, sok férfinek nagy a torka, sört vedelnek liter számra, kocsmákban meg nõ a számla, fáj is másnapra a fejük, mert jól fej beverte nejük. Így lett vége a búcsúnak, Macskajajos háborúnak.

Pilisszántó, 2011. június 17.

Manapság ahogy kitágul a világûr egyre jobban, a szívem is nagyon sokszor egyre hevesebben dobban. Igen sûrûn ámuldozva a levegõt kapkodom, új csodákat látva mindig a combomat csapkodom. ? Nahát, nem is hittem volna, hogy ilyen is létezik, remélve, hogy amit láttam, azt mások is élvezik. Galileo Galilei ó, ha ezt láthatta volna, Isten szolgáival talán nem lett volna semmi dolga. Mert kiderült, hogy a Födünk a Tejútnak peremén a Naprendszerünkkel együtt csupán apró tünemény. Ezermillió galaxis lázasan körbeforog, fényesen virít az ûrben a sok spirális korong. Tágul a Világmindenség, rohan a nagy semmiségbe, én meg oly kíváncsi vagyok, vajon hol lehet a vége?

Pilisszántó, 2011. június 22.

szonett](#)

Még szerencse, hogy az ember megtanult feledni, mert oly sok bûnt követ el élete során, hogy azt nem bocsájthatja meg soha senki, sem Mózes Öt könyve, sem a szent Korán. Csak a feledés az egyetlen megoldás, mert amíg emlékszünk, él a bûntudat, csak a lelkünkbõl jöhet a végsõ megváltás a bûntudat az, mi megmutatja a helyes utat. Lelkiismerete csak az embernek van, más állatfaj e kínt nem ismerheti, talán ez segít majd, nem pedig egy szent tan, ami a sok embert a bûnbeeséstõl eltérítheti. Én bízom a nagy szent lelkiismeretben, bár titkon sok ember gyilkos késeket fen.

Pilisszántó, 2011. július 11.

Én, ki mindig humanista voltam, és az emberekrõl boldogan daloltam, okosnak, ügyesnek, szépnek láttam õket, kivált kép a karcsú hosszúlábú nõket. Ám, ahogy az évek fájón egyre múlnak, lelkemnek szikrái szép lassan kihunynak, elõbb értetlenség, késõbb sivár közöny lett urrá lelkemen ma már nem öklözöm. Nem küzdök harcosan tovább már a jóért, azt várom, hogy mikor küldik rám a hóhért, mert én sosem fogok hamis nótát fújni, vagy kiállok bátran, vagy el fogok bújni. Lantom hamis hangot nem tud intonálni hamis ösvényeken semmi kedvem járni.

Pilisszántó, 2011. július 14.

Már az életében csodás Villi volt tündöklõ égi fény, és, hogy újra láthassam, nincsen rá remény, eltávozott közülünk lágyan, könnyedén.

Talán még boldog is volt, én nagyon remélem, biztosan táncolva távozott, mert az élete a tánc volt, nála ez volt a megszokott, mikor elillant közülünk, a Hold fénye is megkopott.

Sejtelmes lidércfény hûs lehelet lengett a párás rét felett, és egyszer csak hirtelen azt éreztem én, hogy angyal szállt felettem lágyan, könnyedén.

Pilisszántó, 2011. július 18.

Tikkad a föld, és esõért könyörög a gyümölcs is aszalódva nyöszörög a tüzesen lángoló nyárban.

Hõgutától elpusztult fák törzsein már csak a szú rág, de jó lenne caplatni a sárban.

Pár nap múltán viharos szél szörnyû nagy károkról beszél, villámcsapás kárt tett jó sok házban.

Az idõ meg egyre csak hûl, fázom, ökleimet az ég felé rázom, én meg inkább a melegre vágyom.

A Pilisnek pedig a legtetején annyi fok van, mint november elején.

Pilisszántó, 2011. július 23.

Dél- somogyi falucskában él egy híres gólyapár, Chuck, Ludmilla Afrikából minden évben haza jár. Fészkük ismert világszerte, sok-sok ember nézi õket, Japánon át Kanadáig felvidítja a természet kedvelõket.

A Grafomán Gólyalesõk híressé tették Darányt, évrõl- évre összegyûlnek, ide várnak sok gólyalesõ vagányt. Egy ismeretlen falucskából Hungarikum lett hamar, de igen sok gólyalesõt sajnos nagyon is zavar,

hogy a nyári falunapon a petárdák durva hangja a gólyákat minden évben megijeszti, s elzavarja. Ha a gólyák nem lennének, mit se tudnának Darányról, nem, hogy még ide jönnének Japánból, vagy Kanadából.

Megérthetné végre már a falu népe, hogy csak is a gólyák miatt kerültek fel a "térképre".

Pilisszántó, 2011. augusztus 6.

A tó tükre fölött lágyan hömpölyög az opálszínû pára, melyben megtörik a fény, és talán van némi remény, hogy a nap sugára eléri a Földet végre, valahára.

Az ónszínû tó mozdulatlan, szinte élettelen, a hajók árbocain a csengõk sem szólnak szüntelen, mert szélcsend van és hideg, a nyaralók fáznak, nyakig felöltözve a vízparton állnak.

Sóhajtozva nézik az eget, a széllel versenyt futó szürke fellegeket, melyekbõl az esõnek lába lóg, a nyaralásnak úgy látszik az idén már vége, és haza indulnak a bús nyaralók.

Pilisszántó, 2011. augusztus 17.

szonett](#)

Szörnyû világot élünk, mindenütt erõszak és fájdalom, ahol tehetjük, gyilkoljuk egymást, és azt lessük, van-e rá alkalom. Amíg primitív volt az ember, csupán bunkóval öldökölt, de manapság szörnyû fegyverekkel leszámol férfiakkal, nõkkel, gyermekekkel. Sok embert a tette meg sem rendit, nem érez mást csupán közönyt, lelkének nemhogy húrja lenne, de lelke sincs, mi megrendülne benne. Kéjjel öl az ember, mint nem is oly régen, nem tanultunk semmit, és ez bûn, nem szégyen.

Pilisszántó, 2011. augusztus 26.

Mint burjánzó rák az élõ testben, egyre jobban, sebesebben terjed a nyomor, és a nagy városok komor málló falai között sajnos megütközött a nincstelenek serege azokkal, akiknek elege lett a rongyosokból. A nemzet most eszmél a sokkból, hova jutottunk, sajnos nem elég jól futottunk, és utol ért a krízis, szárazság, árvíz is, meg a gazdasági válság és most nagy az álság, mindenki magyarázkodik. Sok ember zokogva rázkódik, megy a kilakoltatás, egy percig nem vitás, ezrek óbégatva sírnak, és ha bárhova is írnak, minden ugyan így marad, nálunk az élet így halad, csak nõ a nyomor, egyre üresebb lesz igen sok gyomor, és ez fájó nagyon. Egyeseknek meg nõ a vagyon, és sokan éhezve élnek a jövõtõl igen csak félnek, és már semmit sem remélnek.

Pilisszántó, 2011. augusztus 31.

szonett](#)

Elõttem már keskenyé vált az út, száraz kórók nõnek a mély árokparton, de még lépkedek én kissé tétovázva, mert már szürkülni kezd, közeleg az alkony. A beszûkült ösvény, melyen járhatok még, tele van görönggyel, opál félhomály van, furcsa szellemárnyak tûnnek fel az úton, valami nincs rendben ebben a világban. Már régóta tépi lelkemet a kétely, hogy a régi métely, mit feledni véltünk, évtizedeken át szép csendben fertõzött, pedig úgy tûnt elmúlt, még is vele éltünk. Az élettõl én már oly sokat nem várok, bármily öreg lettem, még is kiabálok.

Pilisszántó, 2011. szeptember 6.

Beköszöntött az õsz viharos szelekkel, és sok szegény ember bedõlt hitelekkel reményt vesztve várja a zimankós telet, mivel feje felõl elárverezték a fedelet. Nem, hogy háza, de már vacka sincsen, keze nem hagy nyomot már a rézkilincsen, amit olyan sokszor gonddal fényesített, de már asztala sincs, amin megteríthet. Mint a kóbor állat félig eszét vesztve, céltalanul mászkál szemét kimeresztve, nincsen már családja, nincs már felesége, kutyáknak kivetett konc az elesége. És léptei döngnek már a fagyos télnek, családok ezrei majd az utcán élnek.

Pilisszántó, 2011. szeptember 18.

Tündökletes szeptembervég, langy meleg, melengeti öreg testem, sárgállik a birsalma is, szép kerek. Rozsdásodik már az erdõ, óh de szép, szarvasbõgés idehallik, agancsával sok-sok bokrot összetép. Még vigad az erdõnépe, szép az õsz, de már néha fegyver dörren, és elterül az avaron egy pár kapitális õz. Én meg elsiratom õket, a lelkemnek fáj nagyon, mért jó az, ha ölik õket, mert az ember már csak olyan, öl, ha van rá alkalom. Úgy érzi, ez az õ joga, mert neki a préda kell, ostorozhatod szokását, már sohasem adja fel.

Pilisszántó, 2011. szeptember 25.

Már érik a dió, feszes burka pattan, egy-egy rozsdás labda lehullik a földre, és a szomjas méhek döngnek lankadatlan.

Fönt a fényes égen a nap tüzesen lángol, ontja még melegét mutatva erejét, de azért már érzem, búcsúzik a nyártól.

Mint a fáradt ember ki pihenni készül, kissé elbágyadva mindent mit megérlelt már a télre hagyva mély álomba szédül.

Esõkönnyet hullajt az ég óceánja, majd fehér gyászleplet terít a világra.

Pilisszántó, 2011. szeptember 29.

Sokan mondták nékem, hogy miért parázok miért kiabálok immár évek óta, hiszen úgy sem képes semmi rosszat tenni egy pár hangoskodó õrült idióta.

És lásd hová jutottunk? Ordas eszmék árja, már mindent beborít, újra szárba szökkent, vészt jóslón fenyeget felnõttet, gyereket, úgy látszik az idõ már megint kizökkent.

Pilisszántó, 2011. október 13.

Az októberi napnak aranyló sugára, a pirosoló vadszõlõn át fényt varázsolt a szobám falára.

De micsoda fény ez? Mint folyékony arany úgy csordul a falon, és ettõl lett minden olyan bizonytalan.

A tárgyak körvonala szétmállott a légben, szinte szertefoszlott, csak apró porszemek táncoltak a fényben.

Egyszerre csak váratlanul meg is szûnt a varázs, szürke felhõfoszlány kúszott a nap elé, és kihûlt a fénylõ parázs.

Oly szomorú lett hirtelen ez a csodás reggel, mint amikor a hadvezér letaroltat mindent egy barbár sereggel.

Pilisszántó, 2011. október 17.

Duna partján bronzba öntve ül a költõ kifûzött cipõvel, zakója a földre dobva, nem törõdve semmit az idõvel.

Elnézi a hullámokon, miként úszik el a dinnyehéj, jelenbõl a múltat kutatja tekintete, mint a barna éj.

Mindkét karja a térdén pihen, kézfeje fáradtan csüng alá, múltunkba nézve a jövõnkbe lát, intve azt, ki más vérét ontaná.

Óvni próbálta nemzetünket, de õt nem óvta senki sem, fázott, éhezett pénztelen volt, sokszor nem tudott enni sem.

És még is áttörve minden gátat, zsenije ismert lett a világ elõtt, versei immár dübörögve szállnak elõttük minden fal ledõlt.

Emlékmûvét most megalázva számûzni készül sok ostoba. Emberek, magyarok! Álljunk ki érte, ne hagyjuk elvinni sehova.

Dunára nézõ bronz alakja jelképként óvja nemzetünket, mint szeretõ idõsebb testvér vezessen és fogja kezeinket.

Pilisszántó, 2011. október 26.

A nagy diófám a ház elõtt aranysárga lett délelõtt, levelét fosztja az õszi szél, ami hirtelen szárnyra kél. Aranyesõ hull szüntelen, a diófám lassan meztelen, põrére vetkezik szegény eljött az õsz és nincs remény. Halála elõtt, óh de jó lehullik róla sok dió, megtette azt, mit tenni kell, ha már amúgy is menni kell, bátor, a haláltól mit se fél, jövõre kizöldül, s újra él.

Pilisszántó, 2011. október 27.

Én magányos költõ vagyok, nincs baráti társaságom, egy barátom van igazán, többre nagyon nem is vágyom. Soha nem tudtam szépelegni, ihletet percekre várni, hosszú életemnek során megtanultam két lábbal a földön járni. Ott, ahol én nevelkedtem, igazmondás volt a mérce, tudtam, hogy fáradság nélkül nem juthatok fel a bércre. Ezért elszántan tanultam, nem tagadva meg a múltam.

Pilisszántó, 2011. november 2.

szonett](#)

Ó, ha a szíveteket megrendítené a sok kiáltás mely, mint riadt madár az ajkakról felröppen, az a kevés ember, kit nem kínoz a nyomornak terhe, elnémul egy percre, azután tétován megdöbben. Hogy lehetséges ez itt e kies hazánkban, ott hol dúskálhatna a nép minden földi jóban, gyermekek éheznek, miközben gazdagok léteznek, és az utcán hálnak télen fagyban, hóban. A sok színes álmunk, mit remélni s elérni véltünk, tûnõ délibábként megcsalt, mára szertefoszlott, a demokráciának szép virágos kertje elvadult, gazos lett, húsz év alatt sajnos mindenünk elkoszlott. Hogy juthattunk el idáig?! Átkoznak majd unokáink, és ha ezt szemünkre vetik, teljes joggal megtehetik.

Pilisszántó, 2011. november 9.

Rossz álmok gyötörnek éjszakánként, izzadva forgolódok szüntelen, testem is, lelkem is megtöretve szellemem pihenni képtelen.

Fáradtan ébredek reggelente, álmaim nappal is elkísérnek, átérzem az emberek minden kínját, gondjaink lassan az égig érnek.

Annak ki éhezik, hiába mondják, hogy rabolni, lopni nem szabad, pláne, ha lakását dobra verték, vagy gyermeke netán éhen marad.

Sok ember dolgozna, de munka nincs, emelne telt zsákot mázsaszámra, tervezne házat és gyárakat, vagy fém alkatrészeket kreálna.

Sütne kenyeret, zsemlét, kalácsot melynek illata csiklandozná orrát, mindent vállalna, mindent megtenne, csakhogy jobbá tehetné a sorsát.

De sajnos úgy érzi, minden hiába, lelkébõl elillant, kiveszett a hit, elindul tétován egy másik világba, mert már elvesztette mindenit.

Fájó szívvel eldobva múltját, tétován egy új hazát keres, kétségbe esve keresi az útját, haragtól az arca vérveres.

Pilisszántó, 2011. november 21.

Eljött a fél tehetségek kora, ennél szörnyûbb nem is létezik. Csupán akarni kell, de nagyon erõsen, törtetésedet nem fékezik. Nem baj, ha nincsen tehetséged, fontos, hogy nagy legyen egód, mások kárára is teret kapsz, biztos, hogy holnap lesz melód. Csinálhatsz szörnyû marhaságot, jó ízlést romboló valamit, rengeteg pénzbe kerül az álmod és mindig fogsz találni valakit, "van benne valami" ezt mondja sokszor ez fájóbb, mintha rajtam csattanna az ostor.

Pilisszántó, 2011. november 23.

Már búcsúzni készülõdök, pedig oly szép volt az élet, mint a téli éjszakákon, az Orion, ahogy fénylett. A szikrázó égi vándor mikor átvonul az égen, és hajnalra köddé foszlik, ez lesz a sorsom is nékem. Ha elmegyek, eggyé válok mindenféle õsanyaggal, lebegek az éteren át hidrogénnel, szénnel, vassal. És, ha netán visszatérek, majd egy téli éjszakán, megsimogatom a földet és átölelem lazán. Szenvedéllyel megcsókolom akár egy szép csinos hölgyet, szikrázó fénnyel borítva be az Eget és a Földet.

Pilisszántó, 2011. november 30.

Adódömping, adóráta, akár a nemzeti vágta, végig száguld az országon, mindenkit a víz alá nyom. És, ha tán levegõt veszel, akkor adócsaló leszel, megbüntetnek, megaláznak, nadrágodból is kiráznak.

Megadóztatott fõutak, utána jönnek a kutak, kémények és ablakok, fehér bottal tapogató félvakok, kutyát tartók, pesti prostik, az is fizet, ki megbotlik, fizet a pék, fizet az ács, ha nem fizet, jöhet a rács.

Fizetõssé válik minden, szinte minden féle szinten. Ha dolgozol, nem fizetnek, jó ha eléd koncot vetnek. Ez lett az egykulcsos adó, bár mit mondasz nem mérvadó, ha megmukkansz, Orbán rád szól, még a végén rá is fázol.

Pilisszántó, 2011. december 8.

Egy napja elmúlt Vízkereszt, és a fenyõfánk még mindig áll. Csillogón ékes, és díszesen fénnyel tölti meg szobánk.

Fenyõillat lenge árja oly lágy és megnyugtató, kemény teleket idézõ bár még nem esett a hó.

Furcsa, mert itt a hegyekben sokszor igen zord a tél, és sok szerencsétlen ember enyhébb napokat remél.

Ám, most, mintha a jóisten meghallgatta volna õket, messze ûzte a fagyokat, nem borítja fehér hó a háztetõket.

Pilisszántó, 2012. január 7.

szonett](#)

Amerre csak nézek, kontárok mindenütt, amatõr barkácsolók, statiszták lázadása, akik nem képesek semmire, csak a segnyalásra. Így néz ki manapság a szellemi elit tábora, tombol a megvadult politikusok mámora. És a fenséges nép, nép az istenadta, ami jó volt régen, gyorsan azt is letagadta, de már furdalja oldalukat a lelkiismeret, kárörvendõn ezért már senki sem nevet, és szép lassan rájött a sok átvert balga, hogy ma már mindenki nyakig ül a szarba. Lehet politikus, dús gazdag, vagy szegény, mára szertefoszlott mindenféle remény minden olyan, mint egy silány ponyvaregény.

Pilisszántó, 2012. január 29.

Úgy tûnik, hogy a hír mindenek felett, egyszerre beborít földet és eget, elsöpör mindent, mint egy tengerár, azon törjük agyunkat, hogy holnap mi vár. Kis bolygó közelít, felrobban a Nap, vagy a házunk alatt süllyed az alap? Ám, de az is lehet, jön a búbópestis, áldozattá válhat akár Budapest is. Visszafelé kezd el folyni a Duna, és Budán kipusztul minden fauna. Rettegünk, de még is új hírekre vágyunk, bámuljuk a TV-t és üres az ágyunk, mert már az asszony is szeretkezés helyett, hírt akar hallgatni, tán már nem is veled. Idáig jutottunk, csak tudnám miért, mért akar az ember látni ennyi vért, ennyi szörnyûséget, rémisztõ nyomort, felkoncolt tetemet, kifordult gyomort? Bár hogy gondolkodom, nem tudom a választ, de azt tudom, a hír mindenkit eláraszt.

Pilisszántó, 2012. január30.

Fáj a csípõm, öreg lettem, hetvennégy évet megettem, igaz, csontom nem törött, még járok a föld fölött. Ám, amikor jön a hideg, megfájdul bennem az ideg, csúnyán fáj és átsugárzik, csontjaimban kúszik-mászik. Pár éve még vígan jártam, nagy vidáman fára másztam, le is estem egyszer róla, nem hallgattam a szép szóra. De nem törött semmi csontom, becsületszavamra mondom, pedig igen nagyot estem, bele remegett a testem. Bár hetvenen már túl voltam, egyetlen jajszót sem szóltam, bezzeg ma már fáj a lábam, fáj a csípõm meg a vállam, öreg nyûgös ember lettem eljárt az idõ felettem.

Pilisszántó, 2012. február 3.

József Attila apja, szappanfõzõ született néhai József Áron, családját nyomorban hagyva, áthajózott az Atlanti óceánon. Nem lehet tudni, mi lett belõle, proletár-e, vagy esetleg nagykövet, de az is lehet, hogy aranyat ásott, vagy bányászott fehér mészkövet.

A három gyermekes asszony, vergõdve élt a lét peremén, kevés étel is csak akkor jutott, ha maradékot kaptak a hét elején. Vasárnapról maradt pár falatot így hétfõn volt az ünnep náluk, és ha nem lettek volna "nagyságosék" bizony felkopott volna az álluk.

Így éltek szegények napról-napra, a mama, mint házi mosónõ robotolt, a gyermek Attila a cukorkát csak nézte, túl drága volt nékik a sarki bolt. Elsõ versét is a cukorkákról írta, tíz éves lehetett az istenadta, és ha tûzifát kellett lopnia a télen, azt bátran és ügyesen letagadta.

A mama is hamar elhagyta õket, a lelke is elszállt a gomolygó gõzzel, keményen küzdött a dagadó ruhákkal, de már nem bírt a vizes lepedõkkel. A mama hiánya, kozmikus magánya Attilának lelkét csúnyán meggyötörte, és csak azt kérdezte konokul magában, mért fogyott el minden levegõ körötte.

"Semmi ágán ül szívem" írta fájón, és már semmit, de semmit nem remélt, sem sikert, sem igazi családot, bár még lélegzett, már nem élt. Talán önkezével vetett véget életének, vagy vonatbalesetet szenvedett, mikor a balatonszárszói állomáson a mozgó vonat kereke alá esett?

Ez örök kérdés marad elõttünk, meghalt, de a lelke ma is él, itt kószál szelleme ma is közöttünk, akár a langyos bús õszi szél.

Pilisszántó, 2012. február 6.

Az éhségtõl fájó gyomor igen cudar fegyver ám, mert ki éhes, nem mérlegel, támad reggel, délután. Dózsa húsát is felfalták éhes alvezérei, pedig hû társai voltak Erdélybõl jött vérei.

Ne feledjétek a múltat gõgös nagyképû urak, az országban minden felõl Pestre visznek az utak. És, ha az éhségtõl hajtva egyszer fellázad a nép, szörnyû napok következnek, és nem marad semmi ép.

Kik vétkeztek, bánni fogják mindegy lesz, ki hol lakik, semmi nem marad utánuk csak összetört csontjaik. A föllázadt nép kegyetlen, tudjuk ezt már Dózsa óta, ezt nem veszi figyelembe egy pár õrült idióta.

Pilisszántó, 2012. február 19.

Hetvenöt évet megéltem, az életet tán már értem, a múltamat tisztán látom, de a jövõt már nem várom. Úgy is eljön az magától életrõl szól vagy halálról, hetvenen túl már az ember nagy terveket szõni nem mer.

Örülni kell csak avégett, hogy ily hosszú lett az élet, kenyerem javát megettem, éltem, láttam és szerettem. A legnagyobb, amit tettem, életeket teremtettem, és mindent megtettem értük, életembõl lett a létük.

Ezzel be is telt a sorsom, évtizedek terhét hordom, kissé már megfáradt testtel az ember sok mindent resttel. Agyad kihagy, hibát vétesz, hozzá jön a diabétesz, meg a magas vérnyomás is, bár azt mondják, ez normális.

Úgy szeretnék még fitt lenni, vidám bukfenceket vetni, anélkül, hogy fájna testem, megpróbáltam, hanyatestem.

Pilisszántó, 2012. február 23.

szonett](#)

Óh apám, de jó, hogy néked nem kell azt megélned, amit minekünk most sajnos meg kell élnünk, hogy tar fejû újnáci legények primitívek, durvák és kemények verik talpukat az utcák kövén, melytõl összeszorul az emberek gyomra, nem rég milliókat gyilkoltak halomra. Ébresztõ emberek, szörnyû idõ közeleg! Primitív izomagy, és sok jogász dendi közös útra leltek, ez a mai trendi. Ha a primitívség összefog az ésszel, az már bizony felér egy országos vésszel.

Pilisszántó, 2012. március 7.

Fáradt, szürke útszéli fák, félig holtan vegetálnak, nem kering bennük az élet, vidám, új tavaszra várnak.

Jeget törõ langyos szélre, ami meg ráz minden ágat, hamar kedvû kis csikóként hegyen-völgyön vígan vágtat.

Huncut kedvétõl a föld is nagyot sóhajtva felébred, és kéjesen nyújtózkodva bár még bágyadt, újra éled.

Lila pelyhes szép kökörcsin bólogat a könnyû szélben, harangoknak kondulását a szél viszi át a légen.

Hegy oldalán, kertek mélyén furcsa kettõs visszhang támad, és ez a hang csodát téve újra éleszti a fákat.

Pilisszántó, 2012. március 9.

Kigyúltak az esti fények, a Duna két oldalán, és a folyón úgy táncolnak, mint a nap a rézedényeknek falán. Hintáznak a hullámokon az illatos enyhe szélben, de nem tudni, hogy mi zajlik oda lent a hûvös mélyben. Varázslatos fénylõ felszín, ami csobogva fecseg, de a hûvös felszín alatt szörnyû bûn titka lebeg. El nem évülhetõ bûnök, meg nem bocsájtható tettek, Dunába lõtt mártír zsidók, ártatlanok, még is áldozatok lettek. És a Duna úgy, mint régen, most is lustán andalog, elmosván a bûnös múltat, de azért én azt is érzem, hogy a bûnös lét dadog, hogy a bûnös lét dadog.

Pilisszántó, 2012. március 18.

Kis nép vagyunk, de nagyok a nemzetek között. Ennyi csodás fényes elmét soha eddig még egy ország a világon el nem üldözött. Mivel nem voltak oly szürkék, mint az átlag, nekimentek a féltékenység vak falának. Rájuk zúdult vad rágalmak szitkok árja, hiszen zsidók, nem magyarok, sok ostoba így acsarog, hát nyugodtan verjük õket, egy sincs köztük, aki árja. Tizenhárom Nobel-díjas lett belõlük egyhamar, és ma büszkék vagyunk rájuk, a múlt senkit nem zavar, hozzájuk jön Neumann János, Szilárd Leó, Kertész Ákos, akár hogy is ez a névsor én szerintem kissé mákos. Ráadásként egy pár zenész, Czifra, Schiffer, Bartók Béla, ez az ország nem csak balga, hanem erkölcstelen céda.

Pilisszántó, 2012.március 26.

Húsvét elõtt a böjti szél, mint a ragadozó madár, ráveti magát mindenre, ami csak az útjában áll.

Nagy diófám szürke törzse, mintha lassan zöldé válna, lombtalan ágait a szél igen durván megtépázza.

Nyöszörög az öreg harcos, bátran szembeszáll a széllel, törzse hajlik jobbra-balra,

• megbirkóztam már a téllel.

• Megbirkóztam a nyárral is, pedig nagyon eltikkadtam meglocsolták törzsem tövét ezért hûvös árnyat adtam

És termettem sok-sok diót, az emberek örömére, így szólt a fám igen bölcsen, rápirítván a vad szélre.

Pilisszántó, 2012. március 27.

Megméretett és könnyûnek találtatott. Köztársaság nélküli elnökünk mára már halott. Silány minõségû, jellemtelen, kis pitiáner csaló, próbálta védeni a védhetetlent, de elbukott, így a jó. ? A kormány motorja akarok lenni mondta, nem a féke, ennek ellenére igen hamar felborult a széke. Hatalmasat esett, és csak lesett, az istenadta, akkorát durrant a salto mortale, hogy a világ is hallhatta.

Pilisszántó, 2012. március 30.

Ha az Univerzumnak korához mérjük földi életünket, szinte semmiségnek tûnik, és csak fogjuk a fejünket. Még is sok minden belefér öröm, küzdelem és bánat, és sok mindent meg sem értünk, bár van rá száz magyarázat. Egy anyag vagyunk a Földdel, delfinekkel, gyíkkal, sással, hidrogénnel, szénnel, vassal, és a kis katicabogárral. Egyek vagyunk mindhalálig, míg a világ szét nem mállik.

Pilisszántó, 2012. április 4.

unokám születésnapjára](#)

A kis Benesovits Nóra Boreális Auróra, világító égi fény, akarata az erény. Amit gondol, azt eléri, a természet csókját kéri.

Pilisszántó, 2012. április 6.

Nõvéremnek 80. születésnapjára](#)

Nem is tudom, miért fontos az embernek az, hogy mikor és miért születtünk, talán azért, hogy az élet kusza erdejében eligazodva egy biztos pontra leljünk. Nem tudjuk, hogy mettõl meddig tart a lét, ez adja meg életünknek búját, s örömét. Nyolcvan évet éltél, ez sok is, meg kevés, sok mindent megéltél fájdalmat, s örömet, bús özvegyként róttad a magányos köröket, de nézz körül, és láthatod, mily sikeres voltál, te magad vagy, az eleven élõ oltár, ki elõtt véreid meghatva most leborulnak, s hálaadó szavak az ajkakra tolulnak, mert néked köszönhetik azt, hogy élnek, és lelküknek húrjain most együtt zenélnek köszöntve téged, és azt a nyolcvan évet, melyet a mai nap végleg magad mögött hagyod és kívánjuk, még sokáig élvezd a felkelõ napot.

Pilisszántó, 2012. április 29.

Álmom pilleszárnyán olyan messze jártam, testem súlyát vesztve könnyedén csak szálltam, úgy, mint a sas fiók hegyek, völgyek felett, felülrõl szemléltem én az embereket, akik úgy futkostak, mint az apró hangyák, mikor a hangyabolyt riadtan elhagyják. Milyen nagy a világ, mily kicsiny az ember, és az ember erre már gondolni sem mer, mert a téves képzet, hogy õ a legnagyobb, elméjének mélyén szörnyû nyomot hagyott. Pedig oly törékeny a mi földi létünk, és a földünk ellen nagyon sokszor vétünk, összekoszoltuk már ezt a csodás bolygót, ejtettünk már errõl sok haragos zok szót, de a sok szónak is mindig egy a vége, soha nem jön el már az isteni béke, mint, amikor régen becsültük a létet, szerettük a fákat, s a zöldellõ rétet.

Pilisszántó, 2012. április 27.

szonett](#)

Széles tenyerû nagy tótok, falum béli behemótok, díszes stráfkocsira ültek, trombitáltak, hegedültek. Nagy vidáman muzsikáltak kapuk elõtt meg-megálltak, nem mentek el lógó orral, megkínálták õket borral. Még a polkát is eljárták, fürge lábakkal cifrázták, lányok táncoltak serényen, szoknyájuk libbent a légben. Élvezettel néztem õket, vidám színes ünneplõket.

Pilisszántó, 2012. május 1.

szonett](#)

Megfosztottak engem attól az örömtõl, hogy óvjam, szeressem imádott hazámat, már nem vagyok képes tûzbe menni érte, mert ami itt zajlik, az szörnyû gyalázat. Mintha a nemzetem amnéziás lenne. Végleg megbicsaklott a közös emlékezet, hisz nem is oly régen népünk egy részére bûnös módon orvul hogy emeltek kezet. És most újra tûrik sandán, félrenézve, a múltat idézõ vad gyûlölködést ahelyett, hogy a múlt fájdalmas sebére végre találnának enyhítõ kötést. De nem! Inkább tépik a még sajgó sebet, épp most neveztek el Horthyról egy teret.

Pilisszántó, 2012. május 8.

Illatárban úszó kertem, tele van madárral, csodás dalukat hallgatva, egy idõre megbékülök ezzel a világgal.

De csak igen kis idõre, amíg szól a dallam, ablakomat sarkig tárom, hogy a csodás fülemülét minél jobban halljam.

Önfeledt szerelmes dala engem elvarázsol, és valami nagyon szépet tanított meg nékem errõl a világról.

Pilisszántó, 2012. május 14.

Száraz az erdõ, tikkad a rét is, nem jön az esõ, az enyhet adó, szomjas a bodza, kókad a hérics, vékony volt télen a hótakaró.

Bõvizû forrás is mára a múlté, nem csobog vígan az ér kövein, szomjas a muflon, szomjas az õz is, nem nõnek gombák a fák tövein.

Reccsenve hullnak ágak a fákról, dong a darázs is az odva körül, harmatra vágynak, zümmögve szállnak, és ha találnak, a méh is örül.

Pilisszántó, 2012. május 30.

Ó kedvesem, gondoltad volna-e így ötven év után, hogy ide jutunk és nem lesz mit ennünk már holnap délután. Nem, mert mindkettõnk nyudgija mára lassan elkopott és nem elég arra, hogy úgy éljünk, ami megszokott.

Kiszolgáltatva élni nékem oly nehéz, és ha a zöld penész megjelenik majd az országunk körül, sok ember ennek nem örül, hogy szép csendben, de lassan rothadunk és újra párják vagyunk, bár uraink mellüket két kézzel döngetik kérdés az, meddig tehetik.

Meddig vívhatják Európával ádáz harcukat és azt a hatalmas nagy lyukat, melyet a nemzetünk hasába bebeszéltek, és folyvást csak türelmet kérnek. Meddig tûri el a korgógyomrú éhes nemzet ki utódokat már nem is nemzet, mert jövõképe ó jaj nincs az emberek zömének, nem vagyunk birtokában a bölcsek kövének.

Pilisszántó, 2012. május 31.

Jaj, elsirattunk egy jó barátot, két napja volt csak, tegnapelõtt, szellemi gyémánt hullott a mélybe, elméje nem villan, mint azelõtt.

Szarkazmus, dráma, szellemi fricska éltének ez volt az lételeme, ízlése mérce jövõnkre nézve, õ volt az Opera nagy gyermeke.

Õ volt a mester, a homo ludens, boldogan játszott egy életen át, sok ezren látták és megcsodálták táncmûvészetének mester fokát.

Kik ismerhették, és vele éltek, tudják mit vesztett a szellemi lét, hatalmas ûr tátong holta után, és lehet-e pótolni, most ez a tét.

Pilisszántó, 2012. május 25.

Csörömpölve lassan vonulnak az évek, nyikorognak, nyekeregnek, mint az illesztések, karcos nyomot hagyva önmaguk után, mi meg belenyugszunk egyhangún, bután.

Nem tehetünk másként, csendben hallgatunk, vagy morgunk magunkban, netán jajgatunk, de a jajszavunkra senki sem figyel, nem hisszük, hogy sorsunk bárkit érdekel.

Hetven év felett már szavunk mit sem ér, azt mondják, örüljön, aki ennyit élt. Örüljünk, ha jut még számunkra falat, és hogy létezhetünk még e nap alatt.

Az élethez nékünk már nincsen közünk, nemsokára úgy is csupán por leszünk.

Pilisszántó, 2012. június 18.

Ülünk a kanapén, a kutyám, meg én, magunkra maradtunk a hét közepén. Hatalmas fekete szelíd berni pásztor, imádom, szeretem elmondtam már százszor.

Oly hûséges hozzám és ragaszkodó, éltét adná értem és ez megható. Amerre lépkedek mindig jön utánam, hogyha bánat éri, vigaszt talál nálam.

Megsimogatom szép busa nagy fejét, elfoglalja rögtön a maga helyét, övé a kanapé nagyobbik fele, én meg csak kucorgok a fene bele.

Ó, de mit se számít, ha ez jó neki, szuszogjon mellettem, amíg teheti, mert már koros az én szõrõs gyermekem, addig kényeztetem, amíg tehetem.

Pilisszántó, 2012. június 24.

Tikkad az erdõ, sárgul a rét is, érik a búza, perzsel a nyár, vijjog a vércse fenn a magasban, szárnya kitárva prédára vár.

Ám lent a földön nem mozdul semmi, nincs pocok sem gyík, száraz a táj, éhes fiókák várják a zsákmányt hiába tátog a sok kicsi száj.

Éhesek õk is, mint oly sok gyermek, szerte hazánkban ez szomorú, gyomrukban éhség, szemükben kétség pusztulni fognak, ez iszonyú.

Pilisszántó, 2012. július 2.

Reng a föld, és erdõk égnek szerte a világban, árvíz tombol Ázsiában, Dél-Amerikában, Afrikában szomjúhoznak, pusztul ember, állat. Megsértettük tán a bolygót, s ezért reánk támad?

Egyre gõgösebb az ember, tán ez fáj a Földnek, azt mondogatja magának, hogy az embert öld meg. Ki nem tiszteli a Földünket, azt pusztulás várja, megsemmisít minden élõt a sós tenger árja.

Ember vigyázz! Ne provokáld ezt a csodás bolygót, óvjad inkább, mint anyánkat, tegyél érte sok jót, mert ha nagy haragra gerjed, szörnyeteggé válik, tüzet okádva felrobban és semmivé mállik.

Fénye villan és a hangja halvány rádió nesz, felszívódik majd az ûrben, s kozmikus szemét lesz.

Pilisszántó, 2012. július 19.

Ibéria, te büszke és szenvedélyes, földed most szörnyû lángokban áll, tomboló tûzvihar pusztítja néped, mindegy, hogy spanyol, vagy portugál.

Szenved az õslakó, szenved az idegen, lángok forró karja mindent átölel, üszkös erdõk, és felperzselt házak, amerre csak nézel, izzó láng lövell.

Sok ezer ember fuldokol a füstben, köhög, krákog és a szeme könnye hull, Ibéria földje most lángoló máglya új autodafé, mely tombol vadul.

Mint a régi máglya, melyen ember égett, és fekete füstje szállt az ég felé, így látja sok ember, megdöbbenve nézi de még azt nem érzi, hogy minek néz elé.

Pilisszántó, 2012. július 24.

Dávid unokámnak](#)

Istenem, de rég volt. Még is oly közel augusztus közepén mélykék volt az égbolt, vártuk az unokát talán ma jön el.

Te voltál az elsõ hármotok közül, még fiatal testem legbelsõ bugyrában minden sejtem tombolva örült.

Új Dávid született, igaz, hogy nem király, de szívemnek csücske õ, van, és lesz folytatás, megküzd a viharral õ is, akár a szép röptû sirály.

Pilisszántó, 2012. augusztus 15.

Mióta ember él e földgolyón, átlábolt hegyeken és folyón, osonva vadászott nesztelen, védtelen volt és meztelen. Ám agya éles volt, mint a tõr, ruhája lett a bõr, s a szõr, kövekbõl készített nyílhegyet, ezzel ölt mamutot, s egyebet, két keze ügyes lett és erõs, állatok között õ lett a hõs, a tûztõl, mit Istentõl kapott, ettõl nyert emberi alakot. Gondolkozott és tervezett, vadászó hordákat szervezett, kíváncsi volt és vándorolt, szentté vált nála már a holt, õseit gyászolta, s eltemette, emléküket már nem feledte.

Egyre fejlettebbé vált agyunk, így lettünk azzá, amik vagyunk.

Pilisszántó, 2012. augusztus 21.

Augusztusi éjszakákon mintha gyémánttüze égne, szikráznak az ezerfényû tündökletes csillagok, és ha felnézek az égre, úgy látom, hogy hunyorogva néznek rám a pislákoló szellõszárnyú angyalok. Sötét bársony puha éjben kint állok a langyos szélben és rájöttem, ó Istenem, milyen egyedül vagyok. Kollégáim már nem élnek, lelküket adták az égnek, lehet, talán, hogy az éjben földön túli messzeségben õk ragyognak, s integetnek felém úgy, mint csillagok. Talán még ki is nevetnek érte, amiért még itt vagyok.

Pilisszántó, 2012. augusztus 27.

Ó, hát elmúlt ez a nyár is, és nem volt vidám, mint régen, tikkasztó volt és perzselõ, felhõ sem volt az égen.

Sírt a föld, és jajgatott, esõért esdekelt mindhiába, ráncos lett, kiszáradt, megrepedt, melegebb volt, mint Afrikában.

Sírt a vidéki ember is, mert az esõ csak nem érkezett bûnhõdött talán még azért is, amit még dédapja vétkezett.

Szenvedett növény és az állat, szomjaztak õk is, mint a föld, elszáradt kóró lett a termés, sehol sem maradt semmi zöld.

Éhínség lesz ennek a vége, sok ember lesz, ki éhezik, a politikusok meg egyre hazudnak, tõlük segítség nem érkezik.

Tûrni kell, mondják, ez az élet, ezt visszhangozzák a strómanok, segíteni rajtunk már nem tud senki, esetleg talán a Busmanok.

Pilisszántó, 2012. augusztus 29.

Elmúlt a nyár, és amit ránk hagyott, olyan, mint egy gondatlan gazda, akire a háztetõ már rárogyott, és próbálja feldúcolni a roggyant tetõt, de már a házfal is sajnos bedõlt.

És felsikoltott a nemzeti nyomor! A hatalom pedig nem veszi észre, hogy lázadni készül sok éhezõ gyomor, szemükben vak düh, és félelem tüzel, ketyeg az óra, a lázadás esélye oly közel.

Uraim! Félek! Hatalmon lévõk ébredni kéne, mert a népharag mindent elsöpör, ha nem gondoltok az éhezõ népre, akiknek türelme elillan akár a füst, egy jelszót üvölt az utca népe azt, hogy üsd.

Pilisszántó, 2012. október 3.

Vöröslik a vadszõlõnek levele, sötétkék bogyó a termés, a rigóknak, cinegéknek igen finom csemege.

Házunk falát beborítják brokát cakkos levelek, zizegnek a hûvös szélben, közébújnak az átázott verebek.

Izzó vörös védõ sátor a keresztes póknak is, szép hálót szõtt két levél közt, És közepén ül ma is.

Sok életnek menedéket nyújt a rengeteg levél, míg nem egy-egy kósza szellõ hervadt szárukhoz nem ér.

És ilyenkor szárnyra kelnek lebegnek az õszi szélben, óriás rõt pillangókként eltûnnek a messzeségben.

Pilisszántó, 2012. október 27.

Oly szomorú a bús õszi kert, mikor már elhervadt a sok virág, a méhek sem zümmögnek szüntelen, és meztelenül állnak a szilvafák.

Esõtõl fénylenek a csupasz ágak, levél rajtuk már szinte nincs, de azért még a kedvenc fámon élénken világít a sárga birs.

Fürtjeit vesztett árva szõlõ lugasra formázott ágai pihenni vágynak, benne szunnyadnak a jövõ termésének színes álmai.

Csipkebogyók, mint vércseppek csüngenek a szúrós íves ágakon, dércsípte termés, a nemes rózsával nem is olyan nagyon távoli rokon.

Pihenni vágy már az õszi kertem sóhajtozva lassan álomba merül, hagyom megnyugodni, szundikáljon csendben, tavasszal majd úgy is jobb kedvre derül

Pilisszántó, 2012. november 5.

Mint az ópiumszívó, ki lassan kábán ébred, de már újra kotorászik a bûvös szer után, így ébredezik a magyar értelmiség is, önbizalmát vesztve, pirulva, tétován.

Mint ha látni vélné mily súlyosat vétett, de vétkét elismerni még nem elég merész, egyik részük ágál, másik mellébeszél, mintha elhagyta volna õket a józanész.

Olyanok, mint a nõ, kit megerõszakoltak, de az erõszak azért még is jól esett, sírdogál, nyöszörög, de kiáll az utcasarokra, mert rájött, jól jöhet a mellékkereset.

Azt, hogy erõszakot vettek rajta többször, igyekszik feledni, és másokat okol, hol ott õ ringatta kéjesen a testét, és késve jött rá, hogy a jövõje pokol.

Meg fogja szenvedni a szellemi elit az önként vállalt bûnös strihelést, pedig érezni kéne addig, míg nem késõ, hogy torkára tették már a kést.

Pilisszántó, 2012. november 16.

Katalinok, Kittik, Katák, királynõk és családanyák, huncut dacos szeretõk, csecsemõket etetõk, Katherinák, csinos Katek, nemlétetek lenne vétek. Örülünk, hogy velünk vagytok, békén ugyan sosem hagytok, eltûrjük a vegzatúrát, nyelvetek, mint a tû szúr át, mindent tudomásul veszünk, ha kéritek, nem is eszünk.

Ötven éve élek véled, de azért így szép az élet. sokan mondják, ez nem semmi, ötven évig láncon lenni, ötven évig parírozni, sok rántott húst panírozni, hallgatni a replikát, nem kell bele "delikát". Ha kell, fél lábon is állok, tõled soha el nem válok.

Pilisszántó, 2012. november 25.

Argosz nevû kutyám meghalt, itt hagyott. Ötven kiló tiszta szeretet volt, és elvitte a lelkem egy darabját, nem fogom feledni holtának a napját.

Mint a szülõ, ki elveszti gyermekét, úgy siratom, hogy elment idõ elõtt, nélküle szomorúbb lesz az életünk, nem tudom megszokni, hogy már nincs velünk.

Nem lesz, ki ölembe fúrja nagy fejét, hogy simogassam rendre szüntelen, zászlós farka sem csóvál serényen, már csak sírni tudok a vesztett reményen.

A reményen, hogy még velünk élhet, és megszínesíti öreg napjainkat, bár tudtuk, de még reméltük talán? De sajnos nem! Meghalt ma délután.

Nem köszönt már engem reggelente, csak is nekem szóló kényes csaholással, fehér bojtos farka többet már nem integet, siess gazdi, sétálni mennék te veled.

Létezése örök nyomot hagyott bennem. Élte fogyta jelzi, hogy mily rövid a létünk, hetvenöt év felett minden nap ajándék, lépteimet már követi a hûs örök árnyék.

Pilisszántó, 2012. november 26.

Vers egy újsághír nyomán](#)

Sokkolt a hír, és nem értem, hogy lehet az, hogy Afrikában benne van a fûben, fában, vízben, levegõben, sivatagi forró temetõben, õserdei égig érõ fában, hatalmas folyamok vad zuhatagában, apró homokszemben, kõsivatagokban, levegõben szálló állati szagokban, a tam-tam doboknak tompa morajában, a busman gyermekek csodás mosolyában, benne van a szellem, benne van a lélek, benne van az Isten, mitõl nagyon félnek. Van valami titok a vad Afrikában, nagy titkok rejlenek a szent elefántban. Elsiratják egymást, amikor meghalnak, fehér csontjaikból kupacokat raknak. Meg-megsimogatják rokonaik csontját, visszajárnak hozzá, így viselik gondját. Az a hír, mi sokkolt, hogy meghalt egy ember fehérbõrû volt õ, nem néger, vagy berber. Sok-sok árva bébi elefántot mentett, számukra új biztos életet teremtett, és visszavezette õket az õsi vadonba, életének ez lett a legfontosabb dolga. És amikor meghalt ez a csodás ember, aki nem volt néger, és nem is volt berber, egy elefánt csorda méltóságos rendben kijött a bozótból, lassan nagyon csendben vagy harmincan körbe állták a gyászoló házat, jó két napig nem mozdultak, ez gyász volt, s alázat. Majd, ahogyan jöttek sorban egymás után, visszamentek a bozótba, én meg álltam bután, mert nem értem, honnan tudták a vad elefántok, hogy meghalt egy ember, aki nem volt néger és nem is volt berber, de szerette õket, és forrása volt mindenféle jónak, és visszaadta õket az afrikai vad, sûrû bozótnak.

Pilisszántó, 2012. december 16.

Berczeli Orsinak, aki szereti a pingvineket](#)

Valahol, tán Új Zélandon, sziklás köves tengerparton horgászott egy fehér ember bõszen hullámzott a tenger. Kapásra várt órák óta, az ajkáról szólt a nóta, unalmában dalolászott, mind aközben míg horgászott.

Fogott is pár csinos halat, de egy pingvin arra haladt, jól megnézte ezt az embert, de a halhoz nyúlni nem mert. És az ember megsajnálta, halait elé dobálta, és a pingvin jól belakott, meg is hagyott pár falatot.

Fittyet hányva a tengernek barátja lett az embernek, minden nap együtt horgásztak, együtt ettek, együtt fáztak, sok ember bámulatára együtt jártak a kocsmába. Világhírességek lettek, sok embert megnevetettek.

Pilisszántó, 2013. január 2.

Élt egy szellemóriás, akinek teste gyenge volt, és sajnos a tüdején volt egy igen furcsa folt. Sokat köhécselt és idõnként felszökött a láza, szerényen élt, és bérébõl nem futotta saját házra.

Vékonyka volt, és tar fejû, szépnek nem volt mondható, talán éppen ezért írta le annyiszor azt, hogy "óh". Sok szép verse született egyszerû konyhaasztalon, de mûveit örömmel fogadta sok úri nõ és szalon.

Igazi költõ volt és nem igen érdekelte õt a próza, szavaknak és rímeknek volt ihletett virtuóza. A lélek húrjain pengetett sok csodás dallamot, de már tudta azt, hogy õ egy két lábon járó halott.

Nem élhetett hosszú életet, és ez fájón szomorú, de szebb verset nála senki sem írt, mint az "Esti sugárkoszorú".

Pilisszántó, 2013. március 24.

Végre megjöttek a gólyák, sajnos hosszú volt a tél, Holle anyónak dunyhája egész áprilisig ért.

Hóviharban, zúgó szélben madaraink haza tértek, mert a gólya magyar madár, tudatunkban õk így élnek.

Igaz, sokan térdig álltak fészkükön a magas hóban, de a tavasz közeleg már részük lesz majd minden jóban.

És fejüket hátra hajtva nyakuk hajlik kecses ívben, nagy vidáman kelepelnek, öröm gyullad minden szívben.

Pilisszántó, 2013.április 11.

Mintha szemünket lepné szürke hályog, hiába tûz a nap százezer sugárral, adós maradt fagyos márciusunk friss és csodás tavaszi varázzsal.

Kökörcsinek helyett jégvirágok nyíltak, körülöttünk sajnos minden megfagyott, de azért én mégis bízom a tavaszban, bár a tél lelkünkben mély nyomot hagyott.

Reményeink sok színes virága hervadozni kezdett idõ elõtt, demokráciánk, mit építeni véltünk, megroggyant és félig már ledõlt.

Lesz még igaz tavasz, virágzó aranyág, új eszméket hordó friss tavaszi szél, mély kábulatából felébred a nemzet, és az egész világ majd errõl beszél.

Pilisszántó, 2013. április 18.

szonett](#)

Kerekek üldöznek villogó kereket, tapossák a pedált a fenegyerekek, tekernek esõben, sárban, szélben, hóban, a sárga trikóért küzdenek valóban. Magas hegyekre fel-felkarikáznak, lefelé száguldva sokszor rá is fáznak, jó nagyokat bukva eltörik a csontjuk, Istenem, de szörnyû! Mi csak is ezt mondjuk, de azért csodáljuk a szép kies tájat, a sok csodás kastélyt, meg a lovagvárat. Emberek ezrei szurkolnak a Touron, esõben és hóban kint állnak az úton, és ha célba érnek a Champ's Elysee-re, hõsökké válnak õk, mindnyájan egy évre.

Pilisszántó, 2013. június 9.

szonett](#)

Nem tudom, hogy ez-e a vég kezdete, vagy netán a kezdet vége szemem tükre homályos lett, megkopott, lehetséges, hogy jövõre nem látom már a Napot? Homérosz, vagy Milton sorsa lesz enyém is, vagy talán lesz számomra egy kis remény is? Félelmetes, rejtelmes a félhomály, és megrémít, mert szememet elborítja, szívemet összeszorítja. Fényt akarok magam körül, tiszta kontúrt, aminek a lelkem örül. A homályból fel kell jutnom a napfényre, mûtét vár rám, és utána felnézhetek majd az Égre. Árad a fény és köröttem újra szép lesz a világ, látni fogom, hogyan nyílik, illatozik száz virág.

Pilisszántó, 2013. június 15.

szonett a huszonöt évrõl](#)

Drága lányom, Perlusz Piroska Virág huszonöt évvel ezelõtt úgy érezted, hogy a tiéd az egész kerek világ. Gyönyörû és boldog voltál, fiatal, szemedben fénylett boldogság a szerelmes mámorító diadal. És a párod imádattal nézett téged, huszonöt év rögös útján kézen fogva ugyan csak végig ment véled. Huszonöt év, mint a pille tovaszállt, gyermekeitek ma holnap kirepülnek, de az élet benneteket azért még sem erodált. Az életnek másik fele hátra van még, szeressétek mindig egymást úgy, ahogy rég.

Pilisszántó, 2013. június 22.

Köröttem szürke félhomály van, szememre lassan köd borul, beszûkült világ mi körbe vesz, szemem mûtétre szorul.

A betûket már épp, hogy látom, olvasni végkép nem tudok, úgy tûnik, ónszínû ködben járok, de megalkudni ezzel én nem fogok.

Nem úgy, mint sok ostoba ember, kiknek látását a hit köde borítja, miközben félvakon mennek a falnak, és torkukat vak hitük erõsen szorítja.

Pilisszántó, 2013. július 9.

szonett](#)

Visszatérõ álmom immár évek óta, magasról zuhanok egy fekete tóba, a vize oly sötét, s hideg, mint a márvány, késõbb égetni kezd, mint a forró kátrány. Megpróbálok úszni, de fogytán a levegõm, reggelre vizes lesz mindig a lepedõm, fáradtan ébredek görcsbe rándult testtel, mindig van valami, mit az ember restel. Nem akarok úszni én a piszkos árral, nem azonosulok a nagy szittyalázzal, nem kell nekem zászló, jurta se kokárda, csak friss levegõ kell ebben a hazában. Tiszta átlátszó víz, bûzös mocsár helyett, Európában csak is így találhatunk helyet.

Pilisszántó, 2013. július 14.

Az õsz, a számomra oly kedves õsz nem osont be nesztelen úgy, mint régen, csendesen, szépen szinte észrevétlen, hanem szenvedélyesen, lázasan vadul, mint egy haragtól felbõszült hadúr, mindent letarolva, vágtatott a föld felett, sûrû felhõk rohantak át az égen, de az esõ a várva várt nem esett. A fák, mint legyilkolt óriások feküdtek az úton és a síneken, a háztetõk madarakként szálltak, de mind ez annyira más volt és idegen, mint az az oly régen megszokott langymeleg szép színes tarka õsz, a huncut és kacér kis kokott. A bõsz szél mindent összerombolt, és egy héten át tombolt, fújt vadul és élvezte, hogy a fák rémülten sikongnak és a sok gyümölcs a fákról mind lehull. Mi történhetett? Kérdem én riadtan. Megsértettük talán a drága Földet? Hogy felborzolt kedéllyel a létünkre tört? Ha így van, akkor bizony, jaj nekünk, ajánlom kövessük meg hát a Földet, és kérjük, hogy bocsásson meg nekünk.

Pilisszántó, 2013. augusztus 28.

Ó a fény, a fény az istenadta, lassan megszûnik, elillan köröttem, ónszínûvé koszlott szép színes világom, életem nagy része sajnos már mögöttem.

Közel a nyolcvanhoz számot vet az ember és konokul kérdi, vajon még mi jöhet? Félvakon hunyorgok, zsémbelõdve morgok, egy árnyék nyomomban és kitartón követ.

Pilisszántó, 2013. december 27.

Gyávák menedéke a hallgatás, bátran hallgatni képtelenség, fecsegni gyáván is sokat lehet, idõvel akár ez híressé tehet.

Te vagy a megmondó, az igazi bátor, aki nem fél van vér a pucádban, csak a lényegrõl hallgatsz sunyin, hogy hány ember vérzett el a trafik mutyin.

Hány ezren kerestek maguknak új hazát, hány ember vetette ki magát az ablakon, errõl hallhattál te is, nem csak én, de lerázod magadról úgy mond könnyedén.

Nehogy gyanút ébresszen véleményed, még hátrányos lehet, hogy ha szólsz, inkább fecsegek, mondod magadba, így nem hozhat senki sem zavarba.

Fújod a nótát, bár jól tudod, hogy hamis, kiszállni nem mersz, mert ehhez gyáva vagy, néha furdal is ezért a lelkiismeret, de jövõre meglásd, alig lesz ki szóba áll veled.

Pilisszántó, 2014. január 4.

Január közepén se hó, se zúzmara, minden sáros latyak, szürke ködhomály, borzongok a hûvös nyálkás szürkületben, és mélabús lelkem új csodákra vár.

Minden, mi köröttem dübörögve zajlik, oly ismerõs, még is bántón idegen, elég volt a harcból, sok idegen arcból, elûzök magamtól mindent ridegen.

Csendre vágyom, puha bársony csendre, mely karjával lágyan átkarol, szép szavakra várok, és ha szépet látok, megcsalatott lelkem tán újra dalol.

Pilisszántó, 2014. január 10.

szonett](#)

Régen történt ötszáz éve, nyomortól ûzött emberek, kaszát, kapát megragadva gyújtogattak, ölni kezdtek, a vérszagtól mind megvesztek. Nem feledhetjük a múltat, mert az éhség ma is nagyúr, átszáguldott szép hazánkon a bosszúállás szent angyala, lángolt kastély, kunyhó, tanya, ha netalán újra elpattan a húr, és az éhes embertömeg lesz az úr, vak dühük felér az égig, nem feledjük ezer évig!

Pilisszántó, 2014. január 14.

szonett](#)

Elvarázsol, ha a felhõkön át a nap sugára csókjával illeti, és arany fényével ellepi szakrális megsebzett szent hegyünket, mely ilyenkor felsóhajt gyötrelmesen s az erdõ fái susogni kezdenek szerelmesen. Én hallom és értem is e szerelmi vallomást, mit más halandók sajnos nem értenek, hogy fáj a seb, mit az ember balgán okozott s hiába már a fokozott figyelem, kései a bánat, már senki nem tudja összevarrni a feslett ruhádat. Ezt susogják a lombos fák zizegve szüntelen, és sóhajuktól meglibbennek a lombos ágak. A fáknak göcsörtös törzsén visszhangzik a bánat,

• Ha meghalsz szerelmem, én megyek utánad.

Pilisszántó, 2014. január 16.

Hát elment, itt hagyott minket, pont olyan csendesen, ahogyan élt. Hetven éve õ már semmit sem remélt. Hallgatott szelíden, mint a hûség szobra, Fájdalmát nem verte hangosan dobra.

Õ maga a nemzeti emlékezet, hosszú élete könnyek nélküli gyász volt, férje haláláért senkit sosem vádolt, némán viselte kozmikus magányát, nem osztotta meg soha senkivel ágyát.

Szerelme túlért az emberi léten, õ már életében a hûség szobra volt, hitvesi gyásza a nemzetünk lelkébe hatolt, és örök emlékként fölénk magasodva a nem múló gyásznak lett az élõ szobra.

Pilisszántó, 2014. február 20.

szonett](#)

Háborog a lelkem, háborog a vérem, vénségemre újra mit kellett megérnem, mit kell elviselnem még e pár év alatt, ami az életbõl nékem még megmaradt. Azt hittem naivan évekkel ezelõtt, nem fogunk ki megint valami eszelõst, aki megragadva a kormánynak rúdját, eltorlaszolhatja a fejlõdés útját. A karizmatáktól mentsen meg az Isten, vak hitüknek nyoma látszik Budapesten, Horthy meg arkangyal vállán sas madárral, Kossuth téri fákon nem szól már madárdal, csak a csahosoknak ugatása hallik, miközben az ország kifosztása zajlik.

Pilisszántó, 2014. április 11.

Most, hogy végre itt a tavasz, és az erdõ újra zsendül, sárgállik már a repce is, lelkemben egy húr megpendül.

Fájdalmas a hangja, ó jaj, nem oly vidám, mint volt régen, mikor pajkos bodros felhõk úsztak át a kéklõ égen.

Keserûvé lett tavaszunk, szertefoszlott sok szép álmunk, friss szél helyett penész lepte dohszagú országgá váltunk.

Némi baksisnak fejébe múltunkba visszarepülve szolganéppé váltunk újra, egyre mélyebbre merülve.

Megalázott szolga népként, némán állunk szemlesütve, Júdás pénz égeti markát, sok embernek mind örökre.

Pilisszántó, 2014. április 22.

Újra fény árad be az ablakomon és megvilágítja szobám falát, táncol a napsugár az üvegasztalon, gyémánt fény csillan egy pohár falán.

Szinte táncra perdülnek a tárgyak, énekelni kezd egy képkeret, azt énekli alig hallhatóan, de jó tudnom azt, hogy a nap szeret.

Borús kedvem hipp-hopp tovalebbent, ezen a szép fényes derûs reggelen, ablakomba szállt egy picike cinke és be is kopogott a kis szemtelen.

Vígan fütyült, tollászkodni kezdett, illegette magát a tündöklõ fényben hirtelen felröppent, és vígan tovaszállt és eltûnt a kéklõ magasságos égbe.

Pilisszántó, 2014. április 28.

Oroszok, ukránok, õsi testvérnépek, kik századokon át mindig együtt éltek, és együtt viselték cárok rabigáját háborúknak terhét ezrek pusztulását, együtt gyászolták az elesett hõsöket, együtt ünnepelték a közös õsöket. Most egymás torkának esve verekednek, nyoma sincs a régi testvér szeretetnek. Testvéreknek vére szennyezi az utcát, sok menekülõnek elszedik a cuccát, Káin szörnyû tette lám újra feléledt, népeik ellen mit tesznek merénylet. Térjetek hát észre tettetek gyalázat lehetne bennetek már annyi alázat, hogy testvérnek vérét többet nem ontjátok, rogyassza az Isten az eget reátok.

Pilisszántó, 2014. május 6.

Pálma lányom születésnapjára](#)

Berni pásztorkutyánk szelíd kedves bája, sok embert megigéz fekete bundája. Nagy robosztus teste minket elvarázsolt, szemöldöke barna, két szép kerek májfolt. És az a fehér csík széles koponyáján, mindenki elámul természetes báján. Hószín a mellénye, zoknija is fehér, hogy ha két lábra áll, az égig is felér, hát õ a mi kutyánk és a neve Hektor, õ is pont oly erõs, mint elõdje egykor. Hektor a szép derék Trójai királyfi, róla kapta nevét, mert õ nem akárki. Lányom adta neki e veretes nevet, õ viseli gondját, tõle kap eledelt, õ a szõrös tesóm, így mondja, imádom, megszólhatnak érte, de én azt se bánom.

Pilisszántó. május 10.

Milyen ország az, ahol egy költõ azt sugallja, jobb, ha meg sem szólalsz, mert ha kimondod, mi nyomja a begyed, jobb, ha a lábad a nyakadba veszed és futsz innen hét határon át, amíg meg nem látod a szép Angliát. Milyen ország az, ahol egy orvos éjjel-nappal semmi pénzért gyógyít, és úgy dönt, hogy bár szereti honát, még is csak itt hagyja nejét és fiát és fölszámol minden egzisztenciát, megcéloz egy gazdag és szép Germániát. Milyen ország az, ahol a hajléktalan nem élhet az utcán, mert rontja az imázst. Rendõrök üldözik és zaklatják õket, férfiakat, öregeket sokszor terhes nõket, ingyen ebédet sem lehet már osztani, de szabadságuktól õket meg lehet fosztani. Milyen ország az, hol éhezik sok gyermek, ugyan akkor a futballra milliárdok jutnak, lakás hitelesek sorra mind bebuknak, a közmunkás meg éhbérért kapirgálja az utat, hétvégén meg pár fillérért üres zsebébe kutat. Milyen ország? Olyan ország, ahol a jog úri kincs, egy ember dönt, semmi kétség és vitának helye nincs.

Pilisszántó, 2014, május 12.

Nagyon lusta lettem, semmit sem csinálok, csak ülök, csendesen élvezem, hogy látok A fehér annyira fehér, nem is hittem volna, fénylik, szinte vakít, mint ha áthatolna rajtam egy fénysugár, és a tunya testem újra életre kelt míg a semmit lestem.

Pilisszántó, 2014. május 25.

Mi történik körülöttem, mi az, mit nem vettem észre? Ez nem igaz, mert már szóltam, figyeljetek fel a szörnyû vészre, mert burjánzik egy daganat, hazánkban és Európa testén ez már biztos nem lázálom, erre jöttem rá ezen az estén.

Pilisszántó, 2014. május 27.

Visszagondolva a hosszú életemre, ahogyan az évek lassan tovaszállnak, halványan derengõ távoli világból emlék foszlányaim lassan összeállnak.

Látom nagyanyámat fehér pendelyében, ahogy hosszú haját reggel kikefélte, majd a válla felett ügyesen befonta, és kontyba csavarva feltûzte fejére.

Kék köténye korcán kulcsok csilingeltek, és a zsebe mélyén sütemény lapult, porcukros sütemény! Hogy ezt hogy csinálta? Talán ettõl lett olyan szép a távoli múlt.

Pilisszántó, 2014. június 3.

A Holokauszt emlékév alkalmából Az illetõ valós személy volt](#)

Zaidner Vera élt huszonkét évet sudár magas karcsú, melles, barna szeme messze révedt. Emlékszem rá, bár hat éves voltam, feleségemnek kértem õt, miközben kis fapillangót toltam.

Gyönyörû volt, és ezt más is észrevette, Auschwitzban már a rámpán egy náci tiszt szemét rávetette. Sorsa ezzel megpecsételõdött, tiszti kuplerájba vitték így a halál már mellé szegõdött.

Túlélõ lett, de meghalt a lelke, elméje fájón megbomlott, nyugalmát többé már nem lelte, haza érkezése után egy-két hétre csak sírdogált, majd sikongott és felkötötte magát egy kötélre.

2014. július 6.

Újra küzd a magyar, kezünkben kard helyett büszke önérzetünk szárnyal a föld felett. Nem érdekel minket mit szól Európa, keletrõl fúj a szél, velük legyünk jóba.

Ez a magyar nemzet ars poétikája, bárki bármit mondhat, mi csak teszünk rája. Nemzeti öntudat dülleszti a mellünk, elhagyjuk a tábort, hogy ha így nem kellünk.

Van nekünk vezérünk nemes bátor harcos, igaz, véleménye nagyon sokszor karcos. Hazánkért szembeszáll sok más véleménnyel, bár számtalan magyar délben nem ebédel.

Hogyha így kell lenni, mi állunk elébe, a magyar nemzetnek az a nagy erénye, éhen-szomjan megküzd azzal, aki bántja, az sem számít semmit, hogy már nincs barátja.

Lelünk majd barátot ott túl az Urálon, ahol a Jenyiszej folyik az ugaron. Dzsingisz, Batu, Kubláj rokonaink nékünk, egyesült erõvel szebb jövõt remélünk.

Újra felvirágzik a magyarok napja, nyersen esszük a húst, aki kapja, marja. Mindenki annyit ér, amennyit harácsol, ez az, mit vezérünk népünknek tanácsol.

Pilisszántó, 2014. július 7.

Unatkozva vártam a buszt, topogtam a szürke járdán, egyszer csak szemembe ötlött egy kis hangya, mert valamit vitt a hátán.

Forgolódott jobbra-balra, mint ha el is tévedt volna, várt egy picit, szusszant egyet majd elindult, mintha egy kis robot volna.

Vitte nagynak tûnõ terhét, megbüntették? Vajh mit vétett? Tolakodva jött egy ember, föl akart szállni a buszra, egyszerûen reá lépett.

Pilisszántó, 2014. július 10.

A Szentföldön mióta dúlnak a fegyverek? Igaz, most parittyák és dárdák helyett rakéták és repülõk szántják a kék eget, és pusztulnak városok, emberek.

Nu fiam, ez így megy évezredek óta, mióta Sára rábírta a vén Ábrahámot, hogy ne tõle akarja beszedni a vámot, háljon csak Hágárral a vén idióta.

Ábrahám, ó jaj, nagyot hibázott, amiért hajlott a csábító szóra, Hágárt ágyba vitte, mert vágyott a jóra, de az öreg kujon csúnyán rá is fázott,

mert a cselédlánytól egy fia született, aki az Ismael õsi nevet kapta, de mivel csak cseléd volt az anyja így lett a fiúból áldás nélküli kivetett.

Felnõve elhagyta a szülõi házat, bánatában nomád pásztor lett belõle, vándorolt egyikrõl a másik legelõre, és talált feleséget legalább félszázat.

Leszármazottaiból lettek az ismaeliták, Jahvét megtagadva Allahot imádják, és Izrael népét veszettül utálják, s azóta sem csitultak el az ádáz viták.

Hogy kit illetett volna meg az Atyai áldás? Hát ez a nagy kérdés, ez bénítja õket, hiába küldenek harcba gyermekeket, nõket, Allahtól sem érkezik az igaz megváltás.

Pilisszántó, 2014. július 15.

Vészt jósló az idei nyarunk, érzem, valami fenyeget. Szerbiában árvíz tombolt, nem szenvedtek még eleget?

Polgárháború dúl Ukrajnában, Kaliforniában elapadtak a vizek, pusztul a termés, szárazság tombol, felégetnek mindent az erdõtüzek.

Izraelre Hamasz rakéták hullnak, válaszként Gáza lángokban áll, elbukik minden békítõ szándék, Szíriában is még áll a bál.

Rakéta találat ért egy polgári gépet, háromszáz civil az áldozat, Szlovákiában özönvíz tombolt, nálunk majdnem ütközött két vonat.

Gabriel arkangyal vállán a sassal bõszíti a sok pesti polgárt, tüntetnek ellene tûzzel-vassal, ez sem ingatja meg a kormányt.

Gyászolnak már a franciák is, talán száz halottjuk is lehet, még nem tudni pontosan mit történt, de repülõjük eltûnt a sivatag felett.

Valami nincs rendben e világban rohanunk a végzetünk felé? Talán valamit tennünk is kéne, álljunk ki közösen a szörny elé.

Fogjuk le gyilkos fegyverét, dárdáját zúzzuk darabokra, ha kell, nézzünk szembe önmagunkkal, hogy világunk ne hulljon darabokra.

Pilisszántó, 2014. július 25.

Tusványoson, jaj valaki nagy posványba lépett, nyakig ül már a mocsárba nem sokára a szájáig érhet. Egyre mélyebb az ingovány, de nem vette észre, mert a sok léhûtõ haver letérdel eléje,

és a kezét csókolgatják, mint a hûséges ebek, megjutalmazott cselédek hát, milyen emberek ezek? Õket hívják csókosoknak gerincük már szinte nincs, a nagy fõnök minden szava égbõl hulló drága kincs.

Magyarázzák, értelmezik, szent írás minden szava, életemet adnám érte, ha nem engednék haza.

Pilisszántó, 2014. augusztus 7.

Elnézem ezt a testtelen embert kinek már csak a szelleme él, kellemes szép ifjú volt egykor, mint minden ember ki szebb jövõt remél.

Élte oly kivétel, mint az Univerzum, õ maga a csodás nagy õsrobbanás. Teste zuhan a mélyfekete lyukba, miközben szelleme tündöklõ parázs.

Világot gyújtott a végtelen ûrben, értelme úgy ragyog, mint a nap az égen, a teremtés mítoszát zúzta darabokra, nyomorodott testtel egy guruló székben.

Beszélni képtelen, néha int szemével, gondolata még is tiszta, mint a gyémánt, mítoszokat rombol minden állítása, amivel e zseni a világ elé állt.

Soha sem volt kezdet, soha sem lesz vége, tágul a világûr a nagy semmiségbe galaxisok halnak és újra születnek, ezt üzeni Hawking ma az embereknek.

Pilisszántó, 2014. augusztus 17.

A beszélgetéshez kell a hallgatás, ne fecsegj, figyelj másokra is. Lehet, vannak okosabbak nálad, hiába jóval szélesebb a vállad.

Ha figyelmet kívánsz önmagadnak, ajánlom, legyél egyszerû, szerény. Tudj hallgatni, tisztelni fognak érte, a bölcs embernek ez az erénye.

Pilisszántó, 2014. augusztus 19.

Egy napot késett, az emlékezetembe örökre bevésett dátum az igazi érvényes fátum, hogy Pesten és Budán augusztus húsz után beköszönt az õsz, és a szeptemberi esõket mindig megelõzi egy vihar a Balatonon, az esõ cseppek dobszólót kopognak az ablakomon, így jókedvünk elillan, mert vége a nyárnak, a gólyák is tovaszállnak.

Hosszabbodnak az éjszakák, rövidülnek a nappalok, szomorkodik már az ég is, de az ember azért még is reménykedik valamiben, hogy még az õsz talán tartogat valamit az asztalán, sárguló vörös lombot, tûzõ napot és kék eget, vidám dalos szüretet, mielõtt a zord napok végleg beköszöntenek, hordókat jó borral töltenek és jól fûtött házaik zugába visszahúzódnak az emberek.

Pilisszántó, 2014. augusztus 25.

Így öregen fájós végtagokkal rólad álmodozom ó szép ifjúságom, amikor éhesen, de mindig kényesen ügyeltem arra, hogy ez sohse látsszon.

Tíz forint volt napi kosztom ára, még is boldog voltam és vígan daloltam pedig mart az éhség, de egy csodás szépség az enyém lett, kinek szívét elraboltam.

Ó mennyire szerettem, még is elhagyott, szívem összetörve romokban hevert, és nem maradt más számomra, csak a rum, vagy fél deci kevert.

Ez volt a gyógyszer, na meg a munka, mely szerencsémre mindig megtalált, így gyógyulni kezdtem és nem lett a vesztem, a nagy csalódás végül elõnyömre vált.

Az ifjúság, mint egy színes álom pilleszárnyán lassan tovaszállt, s a férfikor érdes felelõs világa utolért és végül csak reám talált.

Több mint ötven éve élek asszonyommal, egymás kezét soha el nem eresztve így öregen még is fájós végtagokkal én fölmásznék érte a Mount Everestre.

Pilisszántó, 2014. augusztus 29.

Elmúlt a nyár, de még nem sárgulnak, a lombok harsányan zöldellnek a dombok, mert a nyáron sok esõ esett,

mely átitatta a szomjas földet és a mélybe nyúló gyökerek táplálják a fákat, bár öregek már a lombkoronák. Hiányzik a színesedõ erdõ, más az illata a haldokló fáknak, az avarban kis bogarak járnak és várják az új hulló leveleket.

Ami táplálék és egyben a fedél is, megvédi õket, ha jön a hideg dér, mire a rideg december ideér, van hol kivárni a tavaszt.

De sok ember nem ilyen szerencsés, nékik nem nyújt esélyt az õsz, számukra a rájuk törõ vad bõsz szélvihar a szenvedés kezdete.

Nincs házuk és nincs otthonuk, nem tudják, hogy holnap mi lesz. És ha októberben gyõz a Fidesz, reményeik végleg tovaszállnak.

Mindenki kereshet egy fát magának, amire felkötheti girhes testét, szerezve magának egy ragyogó estét, megtalálva a végsõ megoldást.

Pilisszántó, 2014. szeptember 9.

szonett](#)

Nem magamat földicsérve, még is el kell mondanom, én már szóltam jó pár éve gondolnunk kell a jövõnkre. Más világok, más kultúrák mit riadtan csak szemlélünk, kihasználva türelmünket sokszor ontották a vérünk. Mi meg csak riadtan állunk, mert sokkol a szörnyû látvány, emberfejek porba hullnak, iszlám harcosok vadulnak. Én már szóltam jó pár éve, tudtam, hogy ez lesz a vége.

Pilisszántó, 2014. október 10.

Szemeim lehunyva ébren álmodozva, vad tengerek árján fogaim közt hozva sorsom minden kínját, búját és örömét, látván az emberek Egykedvû közönyét, inkább visszaúsznék a vad óceánba, mint sem, hogy itt éljek hit nélkül hiába. Mint illanó kámfor hitem elpárolgott minden, miben bíztam mára szertefoszlott.

Nem hiszem, hogy én tehetnék bár mit is itt a szavakkal, perben állok az élettel, perben állok önmagammal.

Pilisszántó, 2014. október 22.

Nem tudhatom, még mit hoz az õsz, de ami eddig volt, már az is elég, a fenéknyaláshoz már hozzászoktunk, ám ehhez most nem volt elég fenék. Nyelvek serege csattogva lefetyelt, mindenki túl akart tenni a másikon, a vakhitûek csak mormolták a mantrát, számukra nem létezett már más ikon. Sok becsvágyó szolgalelkû ember némi baksisért koptatta a nyelvét, ma már érzi, hogy csúnyán átverték és hogy a nagy semmiért adta el a lelkét. Furdalja is sokukat a lelkiismeret, így néz ki manapság a magyar látlelet.

Pilisszántó, 2014. október 28.

Az öregedés nem jár mindig bölcsességgel. az idõ múlása sajnos nem mindig fényes, tompul az érzék, a keringés is lassul, hogy dicsérjenek, od'adnád kocsidat lovastul.

De, ha kritizálnak, szembe mész az árral, meg vagy gyõzõdve a szent igazadról, megsértõdsz, kiabálsz, felhúzod az orrod, úgy hiszed, a bölcsek kövét a zsebedben hordod.

Így jártak a minap a fiatal demokraták is, akik már jócskán benne vannak a korban, tetteiknek nincs semmi köze a kimondott szóhoz, makacsul kötik az ebet a karóhoz.

Szertefoszlott az ifjúság varázsos világa, az igazság más manapság, mi volt hajdanán, pocakot eresztve, ráncos fáradt arccal jobb lenne felhagyni a szabadságharccal.

Pilisszántó, 2014. november 3.

szonett](#)

Hetven éve valami szörnyûség történt, mely az óta is, mint egy gennyes sipoly, nyomasztja a nemzet lelkiismeretét, bár felhangzik néha egy-egy fél sikoly. Mert, ha kevesen is, de rájöttek arra, milyen nehéz teher nyomasztja a vállunk, szittya magyarokként megöltek egy költõt, szégyen kimondani bûnösökké váltunk. Pedig magyarabbat nála nem találni igaz hazafi volt, lelke tiszta, mint a hó, semmit nem számított, hogy õ magyar költõ, meg kellett hogy haljon, mert rohadt zsidó. Zsidó származású magyar katolikus talán nem is tudja ezt a sok laikus.

Pilisszántó, 2014. november 10.

Drága rokonomnak David Pelegnek](#)

Ó jaj, hát elment a kedves akiért többet szolgáltál mint a kétszer hét évet, szolgáló Jákob a pásztor, hogy miért alakult így az életed, végig gondoltad legalább százszor.

A történelem õrült viharában hátára kapott benneteket a szél, és átölelve egymást repültetek, mint két bátor, de rémült gyerek, és leszálltatok az õsök földjén, ahová Mózes nem tehette be a lábát, csak rázta hatalmas ökleit, de hang nem hagyta el a száját.

Ám ti mély gyökeret eresztettetek és nem létezik többé már oly vihar, ami tombolva szárnyára kaphat, Rachel érezte, hogy magadra hagyhat, nem leszel, nem maradsz egyedül, de próbálj dalolni, amíg a cigány hegedül. Meglásd lassan enyhülni fog a bánat, dúdolgasd, idõvel megyek utánad.

Mert eljön az idõ, amikor menni kell, és egyszer csak megjelenik egy égi jel, Lehet, hogy látsz az égen egy csillagot, mely hívogat, és a világot elhagyod, mert a csillag csak is Rachel lehet, akiért boldogan itt hagyod e földi életet.

Pilisszántó, 2014. november 11.

szonett](#)

A kellemetlen esõs napok után újra visszatért a langyos õsz, és a házunk falán bíbor színben tündöklõ vadszõlõ levelek keretezik a fehér ablakkeretet. Ám, ha jön egy bágyadt fuvallat, szárnyra kél egy-egy bíbor levél, majd csöndben lehull és a földre ér színes szõnyeggel beborítva azt, eltakarva a sok-sok csúnya gazt. Az elmúlás színes tarka varázsa megszépíti a természet agóniáját sejtetve, hogy lesz még tavaszi varázs, egy mámorosan fényes új feltámadás.

Pilisszántó, 2014. november 13.

Míg égnek a gyertyák és árad a fény, az ember úgy érzi, mindig van remény, bizakodik, hogy lehet még jobb az élet, annak ellenére, hogy oly sokat vétett.

Pilisszántó, 2014. december 21.

Már szólni sem tudok, bennem rekedt a szó, magamban ordítok, fáj, tombol a lelkem, ebbõl az országból talán el kell mennem, messzire, messzire túl az Óperencián, ahol sebzett lelkem megpihen talán.

Szebb jövõt remélõk sok ezres serege lábra kelt, hogy új hont keressen magának, már nem dõl be Orbán csábító szavának, táncolhat csárdást is nem csak pávatáncot, elûzött honunkból sok tízezer srácot.

Sírok és én hagyom, hogy a könnyem árja kimossa lelkembõl a sajgó bánatot, amit múltunk és jelenünk ó, jaj, ránk hagyott. Fájó örökség ez, amitõl szabadulni kéne, mielõtt végkép leír minket Európa népe.

Pilisszántó, 2015. január 23.

Drága jó barátom tudom, hogy mit érzel, hetvenöt év semmi, ne hidd, hogy elvérzel. Én ezt már megértem, ijesztõ volt nagyon, de aztán rájöttem jobb, ha békén hagyom, jobb, ha elfogadom, hogy múlnak az évek, sok mindent átéltem és lesz, mit még megélek.

Bennünk még van anyag, ami igaz érték, nem fecséreltük el, tudtuk mi a mérték. Keményen küzdöttünk és mentünk elõre, ma is derûs kedvvel nézünk a jövõbe, annak ellenére, hogy telnek az évek, igaz, hogy öregszünk, de nem lettünk vének.

Elõttünk a jövõ, van még harminc évünk, Noén is túlteszünk, bár már nem kefélünk. Ettõl függetlenül élvezzük, hogy vagyunk, nagy szerencsénk, hogy még jól forog az agyunk. Tudjuk, nem mi váltjuk meg ezt a világot, de találunk a réten még pár szál szép virágot.

Pilisszántó, 2015. február 13.

Ó jaj, hát még is váratlanul itt hagyott, és most riadtan állsz magadra maradva, mert a nõ, kit mindenkinél jobban szerettél, és ha átölelted, vidáman boldogan nevettél, már testileg nincs jelen, csupán csak emlék, nem csak te, de mások is sokan szerették.

Krisztusi kort értetek meg együtt boldogan, ezt nem sok ember mondhatja el magáról, néked megadatott, hogy egy igazi nõt szeress, és, hogy harminchárom éven át boldogan nevess. Ám most úgy érzed nincs már a kit szeressél, te megtettél mindent, magadban hibát ne keressél.

Sírjál csak barátom, hulljon könnyed árja, a könnyek segítenek elviselni a bánatot, veled sírok én is és még sok igaz barátod, átéljük gyászod és reméljük, hogyha látod fájdalmadban osztozunk, enyhül a bánatod.

Pilisszántó, 2015. február 15.

Hát megjött a gólyánk, a szépséges Pilis, akit szívrepesve már oly régen vártunk, öreg fészkét mindig áhítattal lestük, hogyha ne tán éppen arrafelé jártunk.

Tombolt a szél, de õ csak állt mozdulatlan, várta párját, tán aggódott is érte majd szép lassan fészkét körbejárta, pár kilógó ágat visszatett helyére.

Ó szépséges gólyánk, hûséges madarunk olyan nagy boldogság újra látni téged, ha megjön a párod, kelepelve várod és bebarangoljátok a virágzó rétet.

Pilisszántó, 2015. április 5.

Április van, április, bolondok hónapja, hol süt a nap, hol esik, de még az is megesik, hogy mindent betakar a fehér hó gyapja.

Pilisszántó, 2015. április 9.

Éj sötét árnyék mely csak kúszik, és eltakar minden égi fényt, szürke ködgomoly borít be mindent, elfolytva bennünk sok reményt.

Minden felé csalás és hazugság, a balga nép meg lapít csendesen, már hozzászoktunk a félhomályhoz, erõszakot vettek a néma nemzeten.

Gyávaság, nyomor és lelki restség a félelem lett nálunk megint az úr, lehorgasztott fejjel riadtan állunk ahelyett, hogy lázadnánk vadul

Éden lehetne szépséges hazánkból, ha nem lenne ennyi szolga lélek, de a talpnyalók száma egyre gyarapszik, ezért már én semmit sem remélek.

Vajon a szívekhez elér-e hangom, felrázván kábult nemzetem, vagy én is, mint oly sokan mások vándorgúnyámat fölveszem.

Pilisszántó, 2015. május 5.

Elvirágzott az orgona, illata elillant, színe is megfakult, akár a múlt. Már csak száraz kóróként rázza a szél, a hervatag virág csörrenve beszél, panaszkodik, hogy mily rövid az élet, szinte már semmiség nem is oly rég még bódító illatával hódított, és sokunkat meg is szólított: szagolj meg én vagyok a tavasz illata, szívj magadba és a tüdõd dagadva tágul a langyos tavaszi szélben, emlékezni fogsz rám a zimankós télben.

Pilisszántó, 2015. május 11.

Lelkemet égetik fájó, meddõ vágyak, kemények, karcosak, bársonyos lágyak, perzselõ fények, jéghideg árnyék, sokszor meg mintha parázson járnék.

Így élem napjaim dermedten nézem vénember létemre mit kell megérnem. Névtelen senkik, törpe minoritások, mindig mást csinálnak, mit akarnak mások.

A megalázottak meg lehorgadt fejjel hat gyermekkel, meg egy beteg nejjel csak nézik a hideg, repedt kályhát, amíg a sok léhûtõ növesztgeti háját.

Csorba pléhfazékban félig hideg étel emészti a szegényt, mint egy örök métely. Fönn a magas égben halott lelkek szállnak, nyomorult emberek kint az utcán hálnak.

Ugyan megérem-é, hogy a nemzet egyszer fejét felemelve százszor és ezerszer bátran azt kiáltja, ebbõl most már elég! Vajh megadja-e nékem ezt a kegyet az ég?

Pilisszántó, 2015. május 18.

Ravasz csalárd módon jól rászedtek minket, hálót szõttek körénk, akár a fürge pók, jó ragacsos hálót, édeset, mint a méz, és nem látod merre mész, mert a jelzõtáblákat sorra kicserélték, galád módon cinkosan, és pontosan bemérték, nem fogod észrevenni nem arra vezet az út amerre kellene, a háló szorosan fogva tart, és már nem tehetsz ellene. Szép lassan kiszívják a véred, és már csak reméled, hogy szerencséd lesz egyszer és talán ezt megéred.

Pilisszántó, 2015. május 20.

Bûnt bûnnel büntetni maga is bûn életet kioltani törvénnyel nem szabad. Az élet igazi szentség, tündöklõ népfenség, mely megálljt parancsol a törvényhozóknak, még akkor is, ha a bûnös szándékkal ölt, mert Justitia nem egyszer saját kardjába dõlt.

Pilisszántó, 2015. május 23.

Riadtan nézem és hinni sem merem amit lát a szemem, fejem falba verem, hátha csak lázálom mind az amit látok, vagy valami féle irgalmatlan átok. Háborúktól sújtott sok-sok ezer ember, saját hazájában már maradni nem mer. Mindegy, hogy arab-e, fekete vagy fehér, nekivág az útnak, mert jobb hazát remél. Remél még pár napot, s nem fullad a vízbe, mint ahogy megtörtént már nem is egy ízben. Van, ki szánja õket, mások félnek tõlük, úgy gondolják, nálunk sok van már belõlük. Pedig mindenkinek segíteni kéne, míg nem hazájukban helyre áll a béke. Manapság nem divat nálunk a megértés, ha segítesz valakin, az már szinte sértés. A menedékkérõk elveszik a munkád, hogyha befogadod, az csak nyomort hoz rád. Ezt hirdeti Orbán, ezt rágják a szádba, idegent ne engedj soha se hazádba. Pedig régen mi is menekültek voltunk, a szkíta mezõkrõl veszettül loholtunk, népünk ûzött vadként menekült eközben, míg nem befogadtak minket Etel közbe. Késõbb hazánkká vált a Kárpát medence, olyanok voltunk, mint egy gyûjtõ szelence, lakott szép hazánkban magyar, szláv és avar, úgy tûnik, hogy ez már itt senkit sem zavar. Rákóczi menekült a szép Rodostóban, Kossuth menedékre talált Torinóban, Türr István görög lett, Klapka pedig olasz, orosszá változott a kis kövér kopasz. Ötvenhatban pedig sok-sok magyar ember Új hazára talált, mert maradni nem mert. Ezek után Orbán nyíltan az sugallja, a menekült nem más, mint a népek alja, csupa haszonlesõ, bûnözõ gazember, az utcára magyar már kimenni nem mer. Szégyen és gyalázat, bár pirul az arcom, nem adom fel, továbbra is vívom a harcom, magyar ember ne higgy álnok hamis szónak. Segíts! Légy barátja erkölcsnek, s a jónak.

Pilisszántó, 2015. június 2.

Valami nagy-nagy hiba történt, vagy a sorsnak vak szeszéje, mindent romba döntött? A nemzeti nyomor újra beköszöntött, és csak növekszik a vesztesek száma, van, ki küzd ellene, de minden hiába.

A sok elbutított tanulatlan ember az idõ múlásával felejteni fog még, és nem érti, hogy mindent elvettek tõle, elhiszi, hogy ember nem lehet belõle, csak alávetett szolgalelkû lakáj, Kuss, a neved szolga, te csak ne kiabálj.

És kussol az országnak a nagyobbik fele, mert retteg és félti a kis alamizsnát, mit tisztes bér helyett esetleg még kaphat, Ha befogja száját nem lázad és hallgat. És hallgat a balga, mert már nem is érti, mi az a valami, mi emberségét sérti.

Pilisszántó, 2015. június 12.

Tombol a nyár, már sárgul a búza, ring a mezõkön a szõke kalász. Megperzselt erdõk sóhaja hangzik, esõér esd és szól a fohász.

Istenem adj már bõvizû áldást, zúgjon a szél, s bár zengjen az ég, hulljon a zápor, verve a tájat, szakadj csak esõ, még nem elég.

Bõvizû forrás tán újra éled, csörgedezõ víz te enyhet adó, enyhítsd a szomját erdõnek, rétnek, hûs vizedtõl éled újra a tó.

Ó, égi áldás dicsérve zenglek, új élet éled, ha sarjad a rét, enyhítve szomját, éhét a vadnak, remélve azt, hogy élve maradnak.

Pilisszántó, 2015. június 16.

Az éden õsi földjén átvágtatott vadul az apokalipszis négy szörnyû lovasa, pusztulás, rom, halál marad csak utánuk, testvér testvérre tört, tombolva ölt, férfit, nõt, aggastyánt, apró gyermeket lerombolt falvakat, várost, antik tereket, miket ezred évekkel ezelõtt építettek az õsök, és amit megpróbáltak védeni a hõsök, de sajnos elvéreztek a kegyetlen harcok során, hiába volt kezükben fegyver és a szent Korán.

Igaz hívõk, hitetlenek ezrei menekülnek hátra hagyva mindent, mi maradt a múltból, gyalog, vagy ócska bárkán átlépve halottaik árkán milliók keltek útra remélve találnak új hazát és rálelnek az enyhet adó kútra Európa nyugati felén, hol úgy tudják, béke van immár hetven éve, élhetnek feledve a múltat, megnyugvást remélve. Ám az apokalipszis négy lova itt is ûzi õket, nem akarják befogadni sem a nõket, sem a csecsemõket, vagy a mezítláb vánszorgó kiszáradt embereket, akiket szögesdróttal megállítani már nem lehet. Az emberáradat napról-napra egyre nõ, és Európa a humánus, a toleráns, a nagymenõ, megbénulva szótlanul, riadtan csak áll, míg a menekültek között arat a csúf halál.

Hová tûnt a humanista eszme? Úgy tûnik, hogy el van veszve. Mindegy, hogy milyen nép magyar, vagy francia a humánumról már nem beszél, csak hetel-hatol, segíteni kedve nincs, inkább határt lelakatol. Hogy mi lesz sok ember sorsa, sajnos nem tudhatom, csupán csak sajnálom õket, fõleg a gyermekes nõket.

Kérdem én, hol van Amerika a világ csendõre? Most mért nem akar lenni a világbéke õre? Pedig mintha része lenne a dologban, mert félbehagyta azt, amibe buzgón belekezdett, és most mélyen hallgat. Úgy gondolja, hogy békében és nyugodtan alhat. Ide vezetett az általa feldicsért hõs arab tavasz, de rossz kezekbe került a fegyvereken levõ elsütõ ravasz, Megállítani õket már nem lesz egyszerû eset, jövõre több lehet Európában a muzulmán mecset. És még is segíteni kéne a sok menekült emberen, hiszen átkeltek sivatagon, hegyeken és mély tengeren gyalog négykézláb vagy úszva egyre csak jönnek, mert istenük nevében ádázul az életükre törnek. Másuk már nem maradt, csak a nyomorult élet, segíts, ha ember vagy, vagy az Istent féled.

Pilisszántó, 2015. szeptember 3.

Közeleg az õsz, az ég kékje megkopott, akár a múlt. A nap tüze már nem éget, csak fáradt fény csupán, ablakomon belopódzva felkúszott szobámnak falán, Aranyló fényben vidáman táncolnak a porszemek, és eszembe jutott lehet, hogy holnap már nem leszek.

Mint bársony árnyék suhant át bennem a gondolat, az õsz bár szép nagyon, még is az elmúlás fájó kezdete, még minden színes, de már a rozsda reve mart bele. Száraz avarrá satnyul a sokszínû tarka élet, minden meghal egyszer és talán más formában újra éled. Én olajfa szeretnék lenni, göcsörtös ágas-bogas, melynek lombja közt tápláló élet fakad, árnyékában megpihenhet a megfáradt vándor, és lombjából koszorút kap az, ki az élen halad.

Pilisszántó, 2015. szeptember 8.

Foszlik a burka már a diónak, szarvasok bõgnek éjeken át, szél jár a fák között játszva vidáman, pajkosan ûzve a nap sugarát.

Birsalmafámon száz kis napocska sárgállik vígan ontva a fényt, pirosló színe csipkebogyóknak táplálja bennem még a reményt.

Hogy lesz még pár nap langymeleg este, nézve az eget ámulatba esve miként foszlik köddé az éles horizont és láthatom újra a tündöklõ Oriont.

Pilisszántó,2015. szeptember 18.

Tegnap Párizsba újfent "beszökött az Õsz" de nem csak Szent Mihály útja,, hanem egész Párizs beleremegett. A Place de Republiqu-hoz közel gépfegyver ugatva kelepelt. Bombák robbantak terroristák testén, emberek százai haltak meg az estén. Az emberek arcán a kedves mosoly, melyet az õsz varázsa hintett, megfagyott, súlyos sebesültek kúszva menekültek, vérük az úttesten csúf nyomot hagyott. Párizs olyan lett, mint egy megerõszakolt nõ, aki soha nem lesz olyan, mint volt ezelõtt, bár másnap sok ezer francia bátran tódult az utcákra nem félve senkitõl, és harcot hirdettek életre, halálra, a világ sem hagyta Párizst magára. Ó, csak ne teljesült volna be jóslatom, mit pár éve sajnos megjósoltam én, hogyha nem vigyázunk kellõképpen, bomba robbanhat Párizs fõterén. A világ fölszisszent, és eszmélni kezdett, de miért kellett ennyit várni? Kérdem én, miért kellett halni sokaknak az utcák kövén, színházban, kávéházban, étteremben? Úgy érzem, megfagyva ülök egy jégveremben, e napon meghaltam én is úgy hiszem, és már soha nem olvad fel vérvörös szívem.

Pilisszántó,2015. november 26.

Nem kívánom magam bölcsnek titulálni, de sajnos már túl sokat megéltem, többet tapasztaltam, mint amit reméltem. Azt, hogy mi bánt engem, én már ki sem mondom, nem untatok senkit azzal, mi a gondom. Lassan beszippant az elmúló idõ, hetvenkilenc évem sajnos elszelelt, sok mindent kérdeztem, senki nem felelt, és már feleletet nem is igen várok, úgy tûnik, hogy mindent megold majd az árok. Addig meg csöndesen tûnõdök a múlton felidézve lázas tavaszok fényét, illatát, egy ügyetlen bókot, vagy egy lopott csókot és hogy márciusban már nem kellett kabát.

Pilisszántó, 2016. április 11.

Mint az óbor, melynek aranyló fénye csillan, ha lomhán mozdul és nyomot hagy a pohár falán, így mozdulsz te is barátom immár hetvenen túl és társra lelve nem gyötör többé a bús magány.

Élvezd az életet barátom. és kortyolj belõle jó nagyot, mintha óbor lenne, minden íz, aroma ott rejtõzik benne, tudás, szeretet, türelem, kellõ élettapasztalat számodra jobb már nem lehet a fényes nap alatt.

Pilisszántó, 2016. március 4.

Hová tûnt a lázas tavasz és ifjú szívek tûzpiros virága, az önfeledt lázadások, színes álmok, tündökletes szép fényû világa?

Jaj, elillant szinte észrevétlen, én kerestem, de már nem találtam és emiatt fájón üres lett a lelkem, szomorúan magányossá váltam.

Nincs már miért lelkesednem, a szent hitem megkopott, valamikor szép delnõ volt, ma már csak egy kis kokot.

Bár, még árulja fonnyadt testét, de már nem kell senkinek, megalázták, levadászták a bukástól az Isten sem menti meg.

Pilisszántó, 2016. április 13.

Ó azok a fénylõ virágillatú májusok, mikor dalolva vonultunk, s hittük az eszme igaz, és nem tudtuk, a zászlóhoz, mely lobogott felettünk, mennyi vér tapadt; soha nem lehet vigasz.

Azóta már eltelt egy egész emberöltõ és mindent megszépít a csalfa emlékezet, szépnek látjuk azt is, ami rút s hazug volt, ám a történelem vad viharos széllel érkezett.

Elsodort minden hamis illúziót mely képzetünket megcsalva tévutakra vitte, hittük, jobbra fordul sorsunk, ám csalódnunk kellett, mert a balga polgár mind ezt naivul elhitte.

Fiatalságom virágos májusa már a múlté, fénye és illata csupán halvány emlék, ó szép Városligeti vidám majálisok jó volna látni még egyszer mielõtt elmennék.

Pilisszántó, május 14.

Üvöltõ szelek, viharos fellegek zúgnak át Európa kék egén. Emberek ezrei úsznak a tengeren, hányan fulladnak vízbe, felmérni nem merem.

Küzdenek a hullámokkal a puszta létükért, mert a háború gyilkos szelleme már hazájukban mindent romba döntött, a gyûlölet áradata mindent elöntött.

Aki csak teheti, menekül amerre lát, elhagyva családot, otthonát, hazát. A hit nevében egymást ölik az emberek, mindegy, hogy öreg, férfi, nõ akár gyerek.

A Közel-Keleten száguldva arat a halál, nem lehet tudni, kit mikor és hol talál. Mikor lesz ennek a szörnyûségnek vége? Egyáltalán lesz-e még valaha is béke?

Kérdem, hol van Amerika és hol van a NATO? Az Iszlám Állam soha nem lesz magától belátó. Gyilkolni fog továbbra is szerte a világon nem kérhetjük számon mind ezt egy Imámon.

Az európai kultúra mindegy görög, vagy orosz, rátámad az Iszlám Állam szörnyûséges és gonosz.. El kell pusztítani õket, mert ha nem, hát jön a vég rabszolgává tesznek minket, ettõl mentsen meg az ég.

Pilisszántó,2016. szeptember 1.

A nép, az isten adta nép, úgy tûnik, semmit nem tanult, pedig tudjuk, gazdag volt a múlt.

Az emlékezet bolyhos bársonya elkopott, megfakulni látszik, az elménkkel csúf bújócskát játszik.

Elrejt, becsap, csúnyán megcsalat-, jobb feledni milyen volt a múlt, amikor a nemzet durván elvadult.

Most újra acsarkodni kezdünk, és nem fogja fel sajnos az eszünk, lehet, hogy megint páriák leszünk.

Pilisszántó, 2016. szeptember 29.

Csöndben elszunnyad már a nyár, színes takaróját magára húzva elégedetten álmosan szendereg, raktárakban áll már az aranyló búza.

Néha még föleszmél, egyet-kettõt sóhajt, ilyenkor lágy szellõ simogatja hátunk, de már tudjuk, vége lesz a nyárnak, hûvös õszre nagy esõkre várunk.

Nagy esõkre, áztató hûvös esõkre, mely enyhíti földnek kínzó szomját, még mielõtt végleg álomba merülne, segít a tavasznak, hogy kibontsa lombját.

Pilisszántó, 2016. szeptember 29.

Drága kislányom, Perlusz Piroska Virág az, hogy ötven éves lettél, nem dõl össze a világ. Ha valaki tudja ezt, hát én tudom, nyolcvan éves lettem én is, s a világot nem unom. Az, hogy ötven évet éltél, nem is olyan nagydolog, tûz a nap és kék az ég is, s ragyognak a csillagok.

Pilisszántó, 2017. február 5.

Fel

A sün, ki épp facér volt, S bánatos szegény, Nagy búsan csak sétált Nem látott reményt, Hogy meglelje párját, De egyszer csak végre Rátalált egy csinos Kemény tüskés lényre. Rá is mászott nyomban, S elbódult a kéjtõl Valami nem stimmelt.

• Óh, ezer bocsánat, Szólt a sün szerényen, S lemászott a szúrós súrolókeférõl.

2000. január 10.

János bácsi megy az utcán, Fején nagy süveg Hóna alatt teli porral Egy dunsztos üveg.

-Mit visz Maga János gazda a dunsztos üvegbe? -Szegény Márimnak hamvait, Ez jutott eszembe.

-Miért éppen dunsztos üveg Esztet kérdem én, Hagyhatná már meg pihenni, Nyugodjék szegény.

-Úgy gondótam, nem hagyhatom Fent a padlaton, Mindég szeretett kinézni, Õ az ablakon.

2005. május

• Jó, hogy látom Áron bátyám, az Isten is áldja. Mi újság van Csíkszeredán meleg-e a kályha?

• Csíkszeredán semmi újság Nincsen semmi lesújtó, ha csak az nem, hogy a kutyád elüté a tûzoltó.

• Az én kutyám meg vót kötve meg lehet, hogy becsap tán?

• Az udvaron ütötték el, nem pediglen az utcán.

• Mit kerestek a tûzoltók a mi udvarunkba?

• Hát, leégett a házatok porrá is lett nyomba.

• Mert éjjel a ravatalon felborult a gyertya, és a függöny tüzet fogott égett, mint a pelyva.

• Jaj Istenem mért vót nálunk ravatal a házba?

• Azért mert az idesanyád meghalt bánatába.

• Apám miatt történt ugye? Ez nekem nem újság! Nõzött, lopott, no meg ivott, ez vót a valóság.

• Minden pénzünket elitta Egy fillérünk sincsen.

• Ezért mondám édes komám, hogy számodra Csíkszeredán semmi újság nincsen.

2005. május

Móricka labdázott pont a paplak mellett, De a plebános úr nyomban ottan termett. Nem elõször szólok néked fiam, Móric Futballozzál máshol haszontalan kófic!

Nem volt elég kétszer ablakom betörni, Ha még egyszer így lesz meg foglak gyötörni! Így fenyegetõzött az öreg plébános, na meg a sekrestyés, Csizmadia János.

Belerúgott Móric újra a labdába, De nem ám célozva, hanem csak vaktában. Be is törte nyomban a konyha ablakot Futva próbálta otthagyni immár a paplakot.

De a jóistennek két derék szolgája Mégiscsak elkapta, és meg is dorgálta Tudod, hogy mit teszünk, veled fiam Móric Most megkeresztelünk, ez lesz ám a jó vicc.

Azt is tevék gyorsan, ahogyan azt mondták Mórickának fejét a víz alá nyomták. Meg vagy keresztelve, te kis mindentudó Mától keresztény vagy, nem pediglen zsidó!

És a szegény Móric nyomban haza szaladt Zokogva mondta el, hogy lett egy nap alatt Zsidóból keresztény, de az édesanyja Két hatalmas pofont helyezett el rajta.

Hogy lehet egy zsidó gyerek ilyen mafla, Meglásd az apádtól milyen verést kapsz ma! És megverték sorban nõvére és bátyja Végül nagyot ütött nagyapja is rája.

Móricka úgy döntött elmégyen a háztól Ha már keresztény lett független lesz mától Ahogyan bandukolt szembe jött nagyanyja, Miért vérzik az orrod, ugyancsak faggatja.

És elmondta Móric mi esett meg véle Nagyanyja is nagyot ütött a fejére. Nagy dühében Móric fennhangon kiáltja: Nem zsidónak lenni jobb, mint ahogy várta.

Még csak egy órája, hogy keresztény vagyok Minden, ami csak volt magam mögött hagyok. Családot, barátot, rabbit és csalókat Rohadtul utálom én már a zsidókat

2005. december

Két székely beszélget Mózsi meg az Áron Magas hegyek között kincses Kolozsváron. Az új szobrot nézik, mit a város kapott, Amit a prefektus a fõ térre rakott.

Két nagy baja is van, ennek a szobornak Ha megmondom mi az abból pert, koholnak, Ezt mondja az Áron, Mózsihoz beszélve Rá kiált egy román - mi jut az eszébe!

Miért vagy olyan pimasz, miért vagy olyan bátor? Pont oly tökéletes, mint a kondukátor! Mert ám õt mintázza ez a szobor itten Mind a két kezével, áldja meg az Isten.

Hol van itt a hiba, még pediglen kettõ? Szétverem a pofád te rohadt tekergõ! A hátában a kés nem jó helyen vagyon Szól szerényen Áron, Mózsi röhög nagyon,

De nem ám hangosan, hanem csak magába Érti már a tréfát, világ gyúlt agyába... A román meg ordít: Te kurafi fattya! Nincs is benne a kés, mindenki láthatja.

Ez a másik hiba, szólt csendesen Áron Így történt ez kérem kincses Kolozsváron.

2005. december

Meghalt szegény Záhli, Kohnnak felesége Kozma utcában volt annak temetése. Összegyûlt a gyásznép, elmondtak egy Kaddist Sírásóknak adott Khon egy bugyellárist.

Betemették a sírt, sok koszorú rajta Gyönyörû virágok mindenféle fajta. Ó nagy Mindenható! Ordít Kohn zokogva Miért vetted el tõlem szenvedést okozva?

Miért büntetsz te engem, add vissza õt nékem, Lásd a ruhámat is össze-vissza, tépem. Koszorú megcsúszik egy göröngy, legurul Szegény Khonnak arca, nyomban elkomorul.

És fennhangon kiált, épp ütik a delet, Istenkém veled már viccelni sem lehet?

2005. december

Óh, jaj Kohnnak égnek áll a haja Mert Móric fiával egyre több a baja. Sorra kirugdalták minden iskolából, Megbukott jóformán mindegyik tantárgyból.

Elege lett ebbõl már a Kohn papának, Dühösen ront neki Móricka nyakának. Vastag ujjaival jól megszorította, Majd két nyaklevessel be is borította.

Az anyád istenit, te pimasz mihaszna a szép szónak nálad nincsen semmi haszna! Majd gondolván egyet, így szólt a fiához: Beíratlak téged a piaristákhoz.

Zsidó kölyköt nagyobb szégyen már nem érhet Talán észhez térít az ottani élet. És lássatok csodát csupán egy év alatt a cudar kis fickó nagyon szépen haladt.

Mindenbõl jeles lett, kiválóan tanult, Ki tudja hová tûnt immár a csúnya múlt. Apját kézen fogva húzza maga után, Egy templomba viszi, valahova Budán.

A templomon belül állott egy feszület Látod, hogy a szegény zsidó hogy oda lett! Szólt az ijedt Móric a meglepett Khónhoz Állandóan félek, alig jutok szóhoz.

A metrón sem merek többet már bliccelni Mert ezekkel apám, nem lehet viccelni.

2005. december

Vonaton utazik a rabbi és a bóher A bóher megérzi, nem lesz minden kóser. A fülkébe belép egy fiatal zsidó, Kérdi van-e még hely, s azt mondja, oh de jó.

Le is telepedik a fõrabbi mellé, Mielõtt bõröndjét a fapolcra tenné, Majd felugrik tüstén és a nagy bõröndöt Föltevé a polcra, hol mindent feldöntött.

A rabbihoz fordul, s azt kérdé, hány óra A szent ember ránéz, nem méltatja szóra. Megszeppent a legény, meg se szólal többet A rabbi meg olvas egy ortodox könyvet.

Így utaznak szótlan órákon keresztül Rázkódik a fülke, zötykölõdnek fesztül. Fékezés-csikorgás, megérkeznek végre A rabbi két szemét emeli az égre.

Az ifjúhoz fordul, elõvesz egy órát, Így szól, most fél három, no lám az áldóját. És le is szál nyomban, követi a bóher, De a bóher érzi, ez bizony nem kóser.

Meg is kérdi rögvest, miért tetted ezt látod, Megsértetted szegényt, pedig nem is bántott. Majd megmagyarázom, hogy megértsed végre, Nem tehettem másként az ég szerelmére.

Hogy ha én megmondom akkor, hogy hány óra, Beszélgetni kezdünk és szót szó követ, szóra. És mivel én vagyok a szegedi rabbi, Meg kell, hogy kérdezzem, hogy hol is fog lakni.

És ha azt feleli, hogy fogalma sincsen, E választól mentsen meg engem az Isten. Mert meg kell, hogy hívjam saját otthonomba, nos hát ezért voltam vele oly goromba.

És, ha vacsorázunk, õ is velünk eszik, De ez még csak hagyján, nem csak eszik-iszik! Én meg a jó bortól, mivel öreg vagyok Szép lassan elalszom, õ pediglen ragyog.

Fickós lesz és kanos, akár a bakkecske, Körbe döngi lányom, úgy, mint a méhecske Záhli gyönyörû lány, az egyetlen kincsem, Õ hozzá fogható a világon nincsen.

Ugyan hagyd el rabbi, ez már nem normális, Ez a zsidó fiú nõül venné már is, Hogy ha ne talántán összebújna véle, Ha a te Záhlidnak felforrna a vére.

Meg vagy tán õrülve, mit gondolsz te bóher, Adom én a lányom annak ki oly sóher, Akinek vagyona egyáltalán nincsen, Akinek még egy szar karórája sincsen?

2006. március